Az amazon és a félelf I.

A tömeg gyűlölködő tekintettel figyelte. Egymást lökdösve közeledtek a nehéz levegőjű mocsár partja felé, melynek peremén, egy riadt lány hátrált. A fiatal üldözöttet megrémítette a rothadás bűze, és a süppedős talaj; minden porcikájával el akart menekülni erről a félelmetes helyről, ám a falusiak elállták az útját. A kamasz, elkeseredetten nézte az ismerősöket, akik most idegen utálattal meredtek rá.

A bakfis hátrált egy lépést, viszont az ingoványos talajon megcsúszott, és beleesett a zavaros vízbe. Kétségbeesetten próbált stabilabb pontra vergődni, ám remegő testét, csak nagyon nehezen tudta irányítani. Csúszott és mászott a mocsokban, olyan koordinálatlanul mozgott a süppedős iszapban, mintha sosem járt volna még két lábon. Végül, sikerült megmarkolnia a part szélén zöldellő, szálkás füvet; ám képtelen volt teljesen kimászni a szennyes léből, mivel félszeg kísérletét meghiúsította az ellenségesen viselkedő sokaság. Sőt az egyik férfi, - dacolva, azzal a veszéllyel, hogy esetleg ő is a mocsárba csúszhat – kegyetlenül rátiport a lány védtelen kezére. A fruska szemébe reményvesztett könnyek gyűltek; fájdalomtól felsikítva, magához húzta fájós karját, majd esetlenül feltápászkodott. Botladozva hátrált pár lépést, és a tömegre nézve, rémült arccal felkiáltott:
- Mit vétettem én nektek?!

Aggódva fürkészte a csődületet. Remélte, hogy valaki elmondja neki: miért akarják őt meglincselni. A falusiak, viszont válaszra sem méltatták a kamasz kérdését, csupán, tovább szorongatták kezükben a dorongjaikat, miközben eszeveszett gyűlölettel meredtek vissza rá. Feszülten vártak a megfelelő pillanatra, amikor végre megfenyíthetik a kis bűnöst. Aki még azt sem tudta, hogy milyen gaztettet követhetett el. A megfélemlített lány, továbbra is a vérszomjas falusiakat figyelte. Mialatt, halkan suttogva könyörgött feléjük:
- Engedjetek el… Kérlek, engedjetek el!
Viszont, kérése semmilyen hatást sem tett a csődületre; sőt a falusiak némelyike, olyan rágalmazó szavakat kiabált rá, mintha a lány egy mocskos szajha lett volna. Azonban, a kamasz erre már nem figyelt. Szemeit inkább, az imént feltűnő, aprócska reménysugara felé fordította. Abban a kilátástalan pillanatban, nagyot dobbant a szíve. Amikor a tömegből előre lépett, majd megállt, egy könnyű bőrmellvértet viselő; ismerős arcú, komor zsoldos.
A bakfis, kinyújtotta érte reszkető, több sebből vérző karját. Titkon arra vágyott, hogy a középkorú férfi meg fogja őt menti. Megragadja, majd remegő kezét, és kiszökteti ebből a borzalomból. Ezt akarta hinni, mivel más esélyt, már nem látott, kiúttalan helyzetéből.
- Apám… - kérlelte.

A férfi, azonban nem szólt semmit. Inkább, egy gyors lendülettel belegázolt a mocsárba, majd gondolkodás nélkül a lányára vetette magát. A rémült bakfis semmit sem tudott tenni, a zsoldos, azonnal a mocskos víz alá nyomta. Egyszer, majd még egyszer; miközben a parton állók magasra emelték husángjaikat, és élénken biztatták a harcost. Látni akarták a kamasz halálát. Üvöltve követelték, hogy az apja saját kezűleg végezzen, falujuk szégyenfoltjával.
A lány próbálta magában tartani a levegőt, de kétségbeesett, néma kiáltásával elvesztette az életet jelentő oxigént. A hideg, sötét vízfelszín alatt, hiábavaló volt a kapálózás. A felszínre jutás lehetetlen kísérletnek tűnt. A zsoldos férfi kemény, harcedzett keze szorosan markolta, lánya törékeny nyakát. Néha azonban pár másodpercre a harcos is elgyengült; engedett egy kicsit a szorításon. Így, a bakfis végre, levegőre juthatott, hogy a rothadtságtól bűzös levegőből beszippanthatott egy keveset. Aztán az apa sietve, ismét visszanyomta a mélybe. Meghosszabbítva, ezzel áldozata gyötrelmes haldoklását…

- Elég volt! Nem akarom! - kiáltotta a pokrócba burkolózott fiatal nő, aki mindkét kezével a nyakához kapott, és idegesen dörzsölgetni kezdte. Felült a földről, miközben kétségbeesetten levegő után kapkodott.
Szinte még mindig érezte, a torkát szorongató, hatalmas kezeket. Ruhája a testéhez tapadt, hosszú hajfonatban ékeskedő mahagóni szín haja is, izzadságtól nedvesen lógott a hátát súrolva. Gyorsan kitakarózott, és riadtan körbenézett. A tábortűz szunnyadó fényében, még kirajzolódott az őt körülvevő nyírerdő, karcsú fáinak fehéres kérge; valamint, a távolban legelésző lovának halovány körvonala.
- Csak álom volt - próbálta nyugtatni magát, ám testét nem tudta becsapni; még mindig reszketett a félelemtől.

Megdörgölte libabőrös, hófehér felkarját. Aztán kifejezéstelen arccal, ismét maga elé meredt; visszasüllyedt a két perccel ezelőtt átélt állapotába. Gondolatai, förtelmes illúziójában jártak, még élénken emlékezett az álomra, mely annyira valóságos volt, mintha tényleg megtörtént volna. Érzékszervei eltompultak, és tudata is kezdett apatikussá válni. Talán, éppen a reális világgal való kapcsolat gyengülése miatt nem vette észre, hogy a kihunyó tábortűz felé egy köpönyeges alak settenkedik.

Az ismeretlen, csendesen lopakodott a hajadon felé. Gyakorlott mozdulataival, olyan nesztelenül közeledett, akár egy lágy erdei fuvallat. Szinte észrevétlenül a nő mellett teremett, és kezét a vacogó nő felhúzott térdére helyezte.
Az egy pillanatra összerezzent ám, amint az újonnan érkezett, csuklyás figura, félig eltakart, ismerős arcára nézett. Megkönnyebbülten fellélegzett. Gyorsan letörölte apró izzadsággyöngyeit a homlokáról, aztán acélkék szemeivel, kérdőn a férfire tekintett.
- Kiabáltál - közölte az, féltő, de dallamos hangján.
- Bocsánat! - suttogta rekedten a hajadon. - Nem akartalak megijeszteni.
- Jól vagy, Cattiera? - kérdezte csendesen a társa, és még közelebb hajolt a lányhoz.
- Persze, csak rosszat álmodtam. Megesik az ilyesmi.
- Veled túl gyakran esik meg - mondta aggodalmaskodva, a csuklyába burkolózott férfi, és gyengéden Cattiera arcára tette, meleg kezét. – Szeretném, ha végre elárulnád, hogy: miért?

A nő, egy darabig engedett a gyengéd érintés simogatásának; ám a csuklyás alak kérdése után, szinte, azonnal elfordította a fejét. Mereven bámulta a földet, mintha attól tartana, hogy az, a következő pillanatban, valóban mocsaras ingovánnyá változna.
- Annyit aggodalmaskodsz, mint egy öregasszony! - korholta rekedt hangján a fiatal nő.
Majd elfordult a férfitől, és a közvetlen közelében heverő batyuja után nyúlt, hogy megkeresse vizes kulacsát. Enyhíteni akarta torka égetését; vagy inkább kerülni szerette volna, társa túlzott gondoskodását.

A másik türelmesen várt, ám egy idő után, már kínosnak érezte a tétlen csendet, ezért megfogott egy jókora, száraz rönköt, és tűzre hajította. Az éhes lángok, pillanatok alatt ellepték lakomájukat, miközben erős fénybe borították, a közelben üldögélő két alakot.
Az elfedett arcú társ, kinyújtott kezeivel élvezte, a lángok által varázsolt meleget; ám azt lassan már, annyira kellemetlennek érezte, hogy kénytelen volt levetni a köpenyét. Így, azonnal láthatóvá vált: finomvonású, simára borotvált arca, és hosszú, egyenes, aranyszőke hajtincsei; melyek közül, két kis hegyes fülvég kandikált ki.
A félelf, ismét közelebb húzódott Cattierához. Letérdelt mellé, bátorítóan megfogta a vállát, majd megint belenézett a lány rideg, acélkék szemeibe. Nem szólt egy szót sem, azonban arckifejezése mindent elárultak az amazonnak.


A férfi odaadásán, a hajadon ellágyult. Már fél éve voltak együtt, de mindig meglepte, hogy a félelf mennyire gondoskodó tud lenni, ha róla van szó. Cattiera zavartan pislogott. Nem akarta felidézni a rémes álmát, sem feltépni a múlt régi sebeit; ám ahogy bajtársa szépen ívelt, gesztenyebarna szemeibe nézett, szinte megbabonázta az őszinte és féltő tűz, ami benne égett.
Tudta, hogy az erdei elfek, olyan mágiát birtokolnak, amivel könnyedén megigézhetik a halandókat; és ez által, kiszedhetik belőlük, akár a legféltettebb titkaikat is. Remélte, hogy különleges barátja nem rendelkezik ilyen bűbájjal. Eddig nem tételezett fel róla ilyesmit, hiszen a férfi nem mutatott semmilyen hajlandóságot a varázslásra. - Sőt egyszer, egy gyenge pillanatában még be is vallotta neki, hogy nincs benne semmilyen elf-mágia, ami a hasznára válhatna. - Most viszont, a fiatal nőnek kétségei lettek efelől, a „nem létező képesség” felől. Egy darabig még nézte az igéző szemeket, aztán megadóan megszólalt:
- Selendaro! Biztos, hogy tudni akarod? – kérdésére, azonban nem akarta megvárni a feleletet, ezért vett egy mély lélegzetet, és szinte gondolkodás nélkül belekezdett:

- Négy évesen talált rám, zsoldos nevelőapám, amint halott anyám testéhez bújva remegtem a félelemtől. – Cattiera, még sosem beszélt a múltjáról, nem akarta, hogy mások is megtudják a titkát. Viszont ma este, úgy érezte, ha nem beszélgethet valakivel, abba biztosan bele fog őrülni.
- A szülőfalumat egy elvadult ork-sereg támadta meg, akik mindent elpusztítottak, ami az útjukba került. Még mindig emlékszem a mészárlásokra, a halálra, és az égett hús szagára... – befejezetlenül hagyta rossz emlékeinek felsorolását, majd egy kellemesebb gondolatnál folytatta. - Az is élénken él bennem, hogy miként fogadott a nevelőanyám, amikor először meglátott.
- Olyan boldogan ölelt át, mintha én lettem volna meddőségére, az egyetlen gyógyír. Valóban, nem az ő méhemből való voltam, de mindig saját lányaként szeretett. Új családomban, a gyermekkorom évei békésen, és önfeledten teltek - egy kis mosoly jelent meg a szája sarkában, ahogy erre gondolt. - Anyám a bizalomra, apám az önvédelemre tanított meg. Szerintem, ő mindig is fiút akart, de mivel, velem kellett beérnie, hát engem oktatott a harcra. Én pedig örömest magamba szívtam minden tudását. Nem akartam újra, olyan kiszolgáltatott és védtelen lenni, mint akkor... – az amazon, ismét hagyott egy gondolatnyi szüntetet, majd tovább beszélt:
- Nevelőapám elégedett volt az eredménnyel. Tetszet neki, hogy ilyen harcias kislánya van. Még saját fegyvert is kaptam tőle, amint megerősödtem annyira, hogy elbírjak egy kisebb rövidkardot. Minél nagyobb lettem, annál erősebbé, és gyorsabbá váltam. Sokszor, még este is utánoztam zsoldos apám harci mozdulatait, anyám nem kevés rosszallására. Ennek ellenére mégis megtűrte e vad viselkedésemet. Azt akarta, hogy boldog legyek; és tudta, hogy az önvédelem tudományából fakadó biztonságérzet tesz engem igazán megelégedetté.

- Aztán, amikor tizennégy éves lettem, nevelőanyámat elvitte a Feketeláz – Cattiera gyászolóan lehajtotta a fejét. - Ő volt a legodaadóbb asszony, akit valaha ismertem. Még ma is képtelen vagyok elfogadni, hogy pont neki kellett meghalnia. Egy ilyen tiszta lélek, hosszú életet érdemelt volna, és nem ezt a fájdalmas és iszonyatos véget.
- A temetés után, csak ketten maradtunk, és onnantól fordult rosszra minden. Mivel nevelőapám nem tudta kiheverni felesége elveszését, az italhoz menekült. Már nem ment csatába; viszont órák hosszat ült a székén, egy palackkal a kezében, és kifejezéstelenül meredt maga elé. Gyakran a kocsma árkából kellett összeszednem, és hazacipelnem. A falusiak meg, minket bámultak, de nem tettek semmit. Talán, mert féltek a féktelen zsoldos haragjától, vagy egyszerűen, csak nem érdekelte őket a sorsunk.
- Én, mindent tűrtem, lenyeltem a könnyeimet, és próbáltam erősnek látszani. Ám, sokszor szipogtam éjjelenként, az ágyamra borulva, ahol senki sem láthatott. Nekem is hiányzott a nevelőanyám, hiszen az ő szeretete formálta boldoggá családunkat. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Apám pedig folyamatosan morgott, ivott és ittasan anyám nevét kiabálta.

- Aztán amikor egy este részegen hazatántorgott... - Cattiera behunyta a szemét, de pár pillanat múlva, újra folytatta vallomását. – Kábán kapaszkodott a nyitott bejárati ajtóba, és semmitmondó vigyorral engem bámult. Nem tudtam, hogy mi baja, ezért naivan odamentem hozzá, hogy a szobájába kísérjem. Ő egy darabig hagyta magát; aztán eszelősen rám nézett, akár egy idegenre, majd elkapta a vállamat. Hirtelen visszatért az ereje, és az ölébe kapott, aztán imbolyogva az ágyához cipelt. Hiába kapálóztam, erősen szorított magához. Majd miután a fekhelyéhez ért, rádobott a lepedőre, azután leszorította mindkét karom.

- A döbbenettől, még fel sem tudtam sikítani, de ő már le is tepert. Letépte rólam a ruháim, és... és… Egyszerűen megerőszakolt! - szégyenkezve ejtette ki az utolsó mondatot. Selendaro már épp szólni akart, hogy nem kell tovább folytatnia; ám Cattiera tovább kínozta magát. - Könyörögtem, hogy eresszen el, de ő meg sem hallotta. Durván dörzsölte hozzám izzadt testét, én pedig undorodva fordítottam el a fejemet. Viszont ő, ezt nem hagyta annyiban, a nyakamra szorította mindék markát, és az ágyhoz nyomott. Alig kaptam levegőt, fulladoztam a szorítása alatt. Már alkoholtól bűzlő száját sem éreztem, annyira állatian csókolta a számat; miközben egyre kíméletlenebbül hatolt belém. Úgy kezelt, mint... mint, valami mocskos kis cédát, akivel bármit megtehet... - szavai sírásba fordultak, ezért Cattiera szégyenkezve takarta el kezeivel az arcát.
- Még, csak tizenöt éves voltam! - zokogta fojtott hangon. - Gyűlöltem, és azt kívántam: bárcsak meghalna! – őszinte vallomása még magát a hajadont is meglepték.
Nem merte tovább folytatni, inkább elővett egy zsebkendőt, és megtörölte a szemeit. A rongydarabot, azután az ujjai közt szorongatva; lehajtott fejjel, ismét visszagondolt élete keserves történetére:
- Pont, olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, mint amikor kislányként a háborúban voltam. Nem akartam több kínt, de a sorscsapás megint utolért. Mintha, valami balszerencse folyton a nyomomban rendelné a szenvedést! Éppen ezért, úgy döntöttem, hogy el fogok menekülni előle. Hajnalban magamhoz vettem egy kis élelmet. Felcsatoltam a rövidkardomat, és titokban elszöktem. Azóta nem láttam azt a Gazembert; de az igazat megvallva, nem is akarok többé találkozni vele! – Cattiera felemelte a fejét, de még mindig kerülte a félelf szemét.

- Muszáj volt elhagynom a falut. Féltem, hogy kitudódik, mi történt közöttünk. Ha tovább maradok, nem csak az ártatlanságomat veszítettem volna el, hanem az életem is. A mi közösségünkben szigorúan veszik azt az ősi hagyományt, hogy a lányoknak szűzen kell férjhez mennie. Ha mégis megtörténik az aktus a ceremónia előtt, akkor azt a lányt nyilvánosan kivégzik. Belefojtják a falu közelében található mocsárba. A gyilkosságot a lány apjának kell végrehajtania, és ha a családfő valamilyen októl fogva, erre képtelen lenne; a vétkes hajadont, a tömeg addig fogja verni…, amíg lélegzik.

- Értheted, hogy miért nem volt tovább maradásom?… Inkább elindultam a veszélyes ismeretlenbe. Bárhol, máshol több esélyem lehetett az életben maradásra, mint a saját falumban… – Cattiera, nem bírta tovább a bánatot, ezért sírva menekült a félelf ölelésébe.
Általában kerülte a férfivel való, testközeli kapcsolatokat; most, mégis vágyott az érintésére. Érezni akarta a félelf meleg, megértő kezét; az egyetlent, ami megvigasztalja őt, ezekben a nehéz pillanatokban.
Selendaro szorosan karolta át Cattiera zokogó testét. Nem tudta, mit mondhatna neki. Örült, hogy társa végre bevallotta magáról az igazat; de mégis, besajdult a szíve, amikor az asszony komor történetére gondolt vissza. Szólni akart pár vigasztaló szót. Valamit, amitől az amazon, úgy érezheti, hogy bizton számíthat rá. Ám, a gondolatok sehogy sem akartak mondatokká válni, s mihelyt a férfi cselekvésre szánta volna el magát; addigra Cattiera elhúzódott tőle.
Szégyenkezve, tolta el magát a félelf mellkasától, miközben, zavartan a bocsánatáért esedezett; amiért, ilyen kései órán, a gondjaival terhelte. Azután, gyorsan visszafeküdt rögtönzött fekhelyére, majd állig betakarózva, hátat fordított a döbbenettől lemerevedett férfinek.


- Folyt. Köv. -