Holdfényes újjászületés (Vámpírmese)XVIII.fejezet

Armel, felcipelt a szobámba, valamit suttogott közben, alig érthetően. Kellemes érzés fogott el, a szemem behunytam. Éreztem, ahogy óvatosan lerak az ágyba, éreztem a puha takarót, a párnát, ahogy a fejem súlyától besüpped. Armel csak mormolgatott valamit, és közben arcomat simogatta és a hajammal játszott. Elaludtam, ki merült voltam, főleg a mai nap után. Amikor felébredtem a pincében voltam, körbe néztem, majd megnyugodtam, amikor megpillantottam Armelt.
Még a szememet dörzsöltem, álomnak véltem.
- Armel...miért vagyunk a pincében?- majd álltam volna föl, de Armel intet, hogy ne. Láttam, hogy az egész pince tele volt gyertyákkal és én meg középen, egy körben térdeltem. Valami szertartásra készült, sejtelmem enm volt mifélére. Csak mormolt, ekkor ugrott be, hogy pont olyan, amit a tőrdobálós csinált, fent a toronyban.

Kezdtem elveszíteni az önuralmam, forgott velem minden, a gyertyalángok összemosódtak. Armel közelebb jött a keez emgvolt vágva, rámcsorgatott néhány csepp vért, majd a szívemre tette a kezét. Ekkor úgy éreztem magam mintha leszúrtak volna, mozdulni nem tudtam, hirtelen Armel elengedte és összerogyott. Pár perc után magamhoz tértem, aztán megláttam Armelt, ahogy feküdt a földön. Odakúsztam mellé, fölé hajoltam és vártam, hogy kinyissa aszemét, hogy pillái csak egy kicsit megmozduljanak. Nem történt semmi, régebben sírtam volna, mint egy kislány, most egy könnycsepp sem gördült le az arcomon. Karjaiba feküdtem, elkezdtem játszani a hajával, ahogy Ő csinálta. Aztán meghallottam Mary-t ahogy kiabál. Armel testére néztem, majd a falra függesztett kardra, rohantam fel, de addigra már elhallgatott Mary. Zajokat halottam a kertből, a látvány, ami ért megrendített. Megtaláltak, megint, nem volt vége, soha nem is lesz. Egy Conventus tag állt Mary élettelen teste felett, kardját bele mélyesztve, véres száját pedig éppen mocskos köpenyébe törölte. Szólni nem tudtam, csak a bosszú öntött el, amikor nekiindultam volna Thomas rántott vissza.

- Ezt nekem kell....- majd megindult a köpenyes felé. Éreztem, hogy van itt valaki más, körbe néztem, de semmit nem láttam csak a kihalt vidéket.
- Anna, vigyázz!!Mögötted!- nyugodtan megfordultam, gúnyosan mosolyogtam, majd tűhegyes körmeimet a szívébe szúrtam. Elengedtem és elmenekült, tudtam, hogy ennyivel nem lesz vége. Thomas Maryhez rohant, de már nem tehetett semmit.Apró testéből elszállt az élet, már nem lélegzett, keze szorítása engedett és a nyuszi füle már csak lustán a kezén volt. Thomas rámnézett, majd így szólt.
- Ketten maradtunk... - felkapta Mary testét és elsuhant.
- Vagy egyedül...és elindultam vissza a pince felé. A kardom hegye súrolta a földet, majd a kő lépcsőn karcolt sebeket. Tudtam, hogy Armel lent fekszik és már nem él. Mégsem szaporáztam a lábaim a szívem sem vert gyorsabban, csak unottan lustán vonszoltam magam. Amikor leértem a teste már nem volt ott, egy apró vérfolt maradt utána, semmi több. Csak pásztáztam körbe, a gyertyafénybe, de eltűnt. Felmentem, leültem a kanapéra és vártam. Vártam, hogy történjen valami végre, hogy ne emésszen fel a tehetetlenség.

Mary is meghalt, Thomas nagyon szerette, csakis miattam hallt meg, az én hibám.
Az én hibám, hogy annyi mindent nem élhetett át, és ilyen halált kapott a sorstól. Én meg itt cikázok a gondolataim között, keresem a válaszokat, engem akarnak elpusztítani, mégis én élek. Én, aki csak egy lény vagyok, aki másokból él, és semmit se tudok. Azt mondják, én vagyok a remény, amikor idáig minden, aminek köze volt hozzám, pusztulással végződött. Thomas léptei törték meg a csendet. Lehajtottam a fejem, nem akartam látni.
Leült mellém, nem szólt egy szót se, Ő is merengett előre, talán ráébred, hogy jobb lenne, ha engem megölne. Más vagyok, mit tett Armel, miért hagyott így itt. Ekkor összeszorítottam a kezem a köreim a húsomba vágtak, a vér apró cseppenként festette a krémszínű díványt.

- Anna.....Armel tudja mit csinált, és mit akart.
- És mit változtat azon , hogy mit teszek?- kezdtem kifakadni
- Mit változtat azon, hisz idáig mindenki meghalt, de én nem! Pedig mindenki erre vár! Miért futamodnak meg folyton??!!- Thomas megfogta a kezem, a görcsös ujjaimat helyükre rakta, kezdtem megnyugodni.
- Thomas!Mondd el kérlek mi ez az egész!!!- rámnézett, talán megszánt mert ajkait nyitotta.
- Jólvan, de előtte feküdj le és mesélek.
- Thomas nem vagyok gyerek!!- makacs volt Ő is, már az ágyban feküdtem.
- Tudod, már nem kell sok és vége lesz. Úgy tartják, hogy a következő teliholdnál beteljesül minden.
- Miért lenne más ez a telihold, mint a többi? Mit kell tennem, nem akarom,hogy te is itt hagyj....

- A Hold vörössé fog változni 200 évente van ilyen csak egyetlen egyszer. Ha ekkor visszatérsz oda,ahol megszülettél sikerülni fog véget vetni mindennek.
- ennyi amit tenni kell? Akkor, hol születtem??
- Nem csak ennyi, szabadjára kell engedned valamit.Amiről még én sem tudom mi az.
Sajnálom, de egyedül a Conventus legfelsőbb 5 tagja tudja hol születtél.
- Miért kell mindig ez a sok akadály??!!!
- Most aludj, pihenned kell, majd vigyázok rád.