Frida éneke

Frida éneke

Prológus

Éjjel volt. Sötét éjjel. Derek király legjobb barátjával, Jeremyvel beszélgetett palotája nagytermében. Az asztalnál ülő két alak szinte eltűnt a gigantikus méretek között. A terem minden oldalát egy-egy oszlop övezte. Mintha áttörni készülnének a freskókkal teli, kicicomázott boltozaton. Az egyszerű ember, ha véletlenül itt találná magát, azt hinné nem is a földön jár, hanem a mennyországban, bár ez aligha történne meg. A nép közül valók nemigen léphetnek be a palota ezen részébe.
A terem leírhatatlan szépsége szinte már ijesztően hatott, az emberek is suttogva beszéltek, nehogy megzavarják az itt uralkodó csendet. Még a király szavai is elvesztek. De nem a kimondott szavak, hanem a tettek számítanak.
Jeremy épp felállni készült, mikor hirtelen huzat támadt, s a kétszárnyú ajtó kitárult. Mindketten csodálkozva emelték tekintetüket a tétován álldogáló alakra. Nagy meglepetésükre egy nő volt, méghozzá állapotos.

1.fejezet

- \"A világ hatalmas. Rejtélyei még a mai napig felfedezetlenek. Ezt a hatalmas földet két ország uralja. A Hegyek Népének Országa és Meránia.\" - olvassa Frida a Krónikából. - \"A Hegyek Népének Országában Derek király és Lenzia királyné uralkodik.\" A szüleim - tette hozzá kiegészítésül Frida.
- Igen, a szüleid. - válaszolt mestere, Jamen.- Folytasd.
- Igenis. \"Meránia még évtizedekkel ezelőtt pompásan virágzó ország volt. Azonban mióta Hector király uralkodik, az ország egyre nehezebb helyzetben van. Folyamatos háborúzások és fosztogatások sanyarítják tovább az emberek életét.\" - Nem igaz! - mérgelődött magában Frida - Már nem is tudom hányadszorra olvasom. Már fejből is fel tudnám neki mondani. - \"A Hegyek Népének Országa ma is fejlett, sokoldalú birodalom. Az országban nyugodtság uralkodik. A királyi házaspárnak Enko évének 23. napján örököse született, Frida hercegnő.\" Aki egy csoda volt, mert apja és anyja csak házasságkötésük napján találkozott, ami természetesen csak a születés előtt 6 hónappal volt. - idézte Frida fennhangon. - Jaj, mester! Mindig csak újra és újra! Mi értelme ennek?
- Ha majd trónra kell lépned...- nem tudta befejezni, mert a lány félbeszakította.
- De nem megyek férjhez még mostanában, még csak 17 éves vagyok! Elmegyek Jeremyhez, ő tud újat mutatni.
- Frida, nem kell neked kardot forgatni, minek is kellene! - kiáltott utána, de a lány már rég messze járt. - Hogy a....! Nem bírok ezzel a lánnyal!- morgott maga elé, majd ő is elhagyta a szobát.

Jeremy a palota legcsendesebb részében ült. Kezében élete legelső kardját tartotta mely vörösen csillogott a napfényben. Ezt a kardot még az apjától kapta.
- Fiam, ennek a kardnak bűvös erőt nyilvánítottak, majd egyszer, ha igazi harcossá válsz, megmutatkozik neked is.
- Olyan ereje van, mint egy mágikus tőrnek?
-Nem. Azoknak rontó erejük van, ez segít tulajdonosának a kiteljesedésben.
- Valóban?
- Igen. - emlékezett vissza erre az örömteli pillanatra. Emlékek tovasuhantak, mások léptek helyükbe.
A \"Vándor\" így nevezték. Mikor még faluról falura járta a világot. Ott harcolt, ahol tudott, azért, akiért tehette. Életformájának egy éjjel vetett véget, mikor itt járt Dereknél. ..
- Na de erre nem akarok gondolni. - rázta meg fejét. Eszébe jutott a másik kezében tartott papiros. Aggasztó híreket kapott. A délről egyre felfelé húzódó sötétség. Meránia egyre nehezebb helyzetben van. A Hegyek Népének Országa is veszélyben van. Az eddig Merániában megbúvó gonosz az ország peremterületeit is kezdi magába kebelezni. Falvaktól érkezett hír halálesetekről. Ugyanazon tünetekkel, fertőzés, mérgezés lehetséges. Az utóbbira gondolt, hisz a falvak víztározók és folyók mellett fekszenek. - Talán mérgezik a vizet. - jutott erre a gondolatra.

Merengéséből halk kopogás zökkentette ki.
- Szabad! - kiáltott az érkezőnek.
A szoba ajtajában egy gesztenyeszín hajköteg és egy élénken csillogó szempár jelent meg. Frida dugta be fejét az ajtónyíláson.
- Bejöhetek? - kérdezte.
- Persze. Kerülj beljebb. Nem Jamen mesterrel kellene lenned? - a lány lesütött szemmel állt mestere előtt.
- De. Amióta olvasni tudok, azóta folyamatosan azt a fránya krónikát kell olvasnom. Annyira unom már. - tekintetét még mindig a padlóra szegezte, mint akit csalafintaságon kapnak.
- Értem. Gondoltad ide jössz, mi? - mosolygott a még mindig bűntudatos arcú lányra. - Olyan gyönyörű és okos, mint az édesanyja. - Na ne vágj már ilyen savanyú képet! Nem ítéllek el! - a lány szemében újra felgyulladtak a vidám szikrák. - Frida lenne kedved velem jönni egy kis országjárásra?
- Hogyne lenne kedvem. - hangzott az izgatott válasz. - Mi a feladat? - szíve hatalmasakat vert, végre elhagyhatja ezt az unalmas helyet. Látja az országot, új emberekkel találkozhat. Teljesen felvillanyozta a kihívás.
- Várj, még nem biztos, a szüleidnek bele kell egyeznie, veszélyes lehet. Valamit el kell intéznünk az ország határán. - emelte fel a még mindig levelet tartó kezét. - Halálesetekről kaptam értesülést, valamilyen betegség vagy mérgezés jöhet szóba. Ki kell derítenünk.
Frida lelke már az előtte álló úton szárnyalt az ismeretlen felé.

2. fejezet

Egy férfi közeledett a gyéren megvilágított folyosón. Léptei zaját elnyelte az ódon kövezet. Nyitott ajtajú terem elé ért, ahol megtorpant. Tétovázását egy mély, szinte dübörgő hang szakította meg, mely nevén szólította valahonnan a terem mélyéről.
- Muran!
- Igen, kegyelmes Uram! - fejét lehajtva lépett uralkodója elé.
- Milyen híreket hoztál? - kérdezte felvillanó szemmel.
- Fenség. A Hegyek Népének Országának legkülső tartományait körülölelő Nira folyó vizét sikeresen mérgeztük. 37 ember halt meg.
- Látod fiam, így kell ezt csinálni! Dereknek meg kell bünhődnie. Jól van! Még valami említésre méltó? - a hatalmas ember arcán félelem jelent meg, mintha élete egésze pillanatok alatt szeme elé tódult volna.
- I-i-igen. - kezdett neki. - Egy csekély dolog.
- Mondd!
- 2 napja érkezett két lovas a folyóhoz. Nem tudtuk megfékezni őket. - ekkor hangja elhalkult, várta ura kirobbanó dühét.
- Folytasd!
- Az idősebbik sokkal bölcsebb, de mindkettő veszélyes. A fiatalabb talán a tanítványa. Egy bíborszínű kard van nála.
- Jeremy! - kiáltott fel. - Muran térj vissza, s hozd őket elém. Nem menekülhetnek.
- Igen, uram!
- És, Muran! Nem akarom több darabban látni őket, élve kellenek! Érted? Tudod mi a dolgod.
- Természetesen. Élve. - nem értett urát, hogy milyen vizeket zavarhat két kis ember, de feltétel nélkül elfogadta parancsát, mert Hector király ismert kegyetlenségéről.

3. fejezet

Frida és Jeremy egy tisztáson ült. Épp cókmókjaikat rakodták össze. Frida elégedett volt magával. Sikerült megfékezni a mérgezést, ahogy Jeremy mondta: a gonoszt. A lány megkapta mesterétől kardját, amiről kiskorában annyi történetet hallott. Nagyon büszke volt, hogy övé lehet a bíbor penge. Miközben új kardját nézegette, egy belső hang azt súgta, figyelik. Gyanúját egy halk nesz tovább fokozta. A halk, szinte alig hallható hangra mindketten felkapták fejüket.
- Rejtsd el az arcod! - utasította Jeremy a lányt - Valaki jár a közelben.
Frida magához szorítva kardját fürkészte a zöld lombokat, fülét hegyezte, hátha hall még valamit. Percekig álltak így hangtalanul, míg Jeremy megkönnyebbülten felsóhajtott és leeresztette kardját.
- Bizonyára egy vad volt! - amint e szavak elhagyták ajkát, egy tucat ember ugrott elő a tisztásra. Frida rögtön tudta, mit kell tennie, használnia kell fegyverét.
- Frida! Emlékezz a tanultakra! Védd magad! - súgta neki a férfi.

Pár percig némán álltak egymással szemben. Eközben a lány szemügyre vehette ellenségeit.
- Ezek nem emberek. Biztos, hogy nem azok. - a támadók közül ugyanis csak egy hasonlított emberre, már amennyire egy ember 2-3 méter magasra nő. A többi ismeretlen volt számára, kicsi gnómok voltak, akik jobban hasonlítottak egy állatra, mint emberre. Szemük nem látszott a hosszú, sötét szörzet miatt, pofacsontjuk erősen előreugró, akár egy lóé. S fejük tetején egy szarv ágaskodott. Egyszóval borzalmas látványt nyújtottak. A vezetőjük a hatalmas emberféle lehetett. Ő szólította meg Fridáékat.
- Kik vagytok? - kérdezte az óriás kardjával rámutatva a két idegenre.
- Utazók vagyunk. Itt vertünk tábort. A legközelebbi városba tartunk. Szeretnénk napnyugtáig beérni, így ha lehetne indulnánk. - válaszolt Jeremy lassan előreszegezve kivont kardját.
- Nem mentek ti sehova! - dörgött a férfi.
- És ki parancsolja ezt nekünk? - Frida hasonlóan tett mesterével, ő is felkészült a támadásra. - Ez a kis párbeszéd csak színjáték, bármikor támadhatnak.
- Hector király, őfensége.
- A királyotok itt nem tehet semmit! Ez Derek király uradalma. - az óriás felbőszült a válaszra.
- Kapjátok el őket, de élve! - utasította katonáit. A gnómok nem is haboztak, rögtön támadásba lendültek. Frida természetesen rögtön belecsöppent a harcba, egyszerre három lény támadt rá. Nem volt ideje a halálon gondolkodni, a saját védelme érdekében arra törekedett, hogy ellenfelei ne keljenek fel csapásai után.
- Vajon mennyien vannak még? Fáradt vagyok. - hirtelen tompa fájdalmat érzett a fején, ami a sötétségbe taszította. A következő pillanatban, mikor magához tért, két kar nehezedett nyakára. Az ismeretlen lehúzta fejéről a csuklyát, utána kapott,de már késő volt. Az óriást meglepetésként érte a látvány:
- Hiszen te lány vagy! - kiáltott fel.
- Amint látod! - feleselt vissza. Megpróbált kibontakozni az erős szorításból, ami most a derekát fogta satuként. Egyre kétségbeesettebben vergődött az óriás markában. Jeremy még mindig harcolt, így nem számíthatott rá.
- Valamit tennem kell. - gondolkozott, de egy épkézláb megoldás sem jutott az eszébe. Ott rúgta fogvatartóját, ahol érte, de nem ért el hatást. Végül feladta.
Jeremy ekkor végzett utolsó támadójával is, s feléjük fordult.
- Engedd el a lányt! - utasította. Frida valamelyest megkönnyebbülést érzett, tudta mestere bármit megtesz, hogy ne essen baja. Újult erővel próbált kiszabadulni.
- Dehogy engedem el! Ilyen harcost még nem láttam, méghozzá kislány. Ő az enyém. - Frida szeme elkerekedett a félelemtől.
- Akkor küzdjünk meg! - Jeremy újabb lépést tett feléjük.

A lány ekkor felsikoltott.
- Jeremy, VIGYÁZZ! - de már késő volt. A férfi élettelenül rogyott össze. Egy gnóm mögé lopakodva ütötte le kardjának lapjával.
- Csend legyen! - rángatta meg rabját a hatalmas ember. - Nem tehetsz érte már semmit. - Hagyjátok ott! Neki már vége. - mondta megmaradt csapatának.
- Nem halhatott meg! Neem. - Frida szemében könnyek gyűltek. - Össze kell szednem magam. Minden jóra fog fordulni. - bizonygatta magát, miközben a hatalmas óriás felrakta egy lóra, majd maga is mögé ült. Így vágtattak el attól a helytől, ahol további élete gyökeresen felfordult.

4. fejezet

A megmaradt csapat nem lovagolhatott sokáig. Frida úgy gondolta csupán pár mérföldet tehettek meg, mikor a vezetőjük elkiáltotta magát:
- Itt verünk tábort! Vágjatok fát, állítsátok fel a sátrakat! - miután kiadta a parancsokat, leszállt lováról. Rá se nézett a fiatal lányra, csak elvezette a lovat. Frida tehetetlenül várt, nem tudta, mit tegyen. Rögtön a menekülésre gondolt. Végigkémlelte a területet.
- Nem alkalmas. - sóhajtott fel. Ugyanis egy hatalmas tisztás közepén álltak meg, ahonnan észrevétlenül nem lehet eljutni az erdő széléig. Frida már tudta hogy hívják fogvatartóját: Muran. Legalábbis katonái így nevezték. Észrevette azt is, hogy közben mások is csatlakoztak hozzájuk, hiszen már nem csak azok a fura gnómok voltak velük, hanem más sajátjabeliek is.
Muran ekkor lépett hozzá. Erősen átkulcsolta a lány derekát, és leemelte, mint egy tollpelyhet. Mikor a lány lábraállt, Muran maga elé állította.
- Most pedig tisztázunk egy-két dolgot. Jól figyelj, csak egyszer mondom el. Ki foglak kérdezni, te pedig válaszolsz. Nem akarok semmi ellenkezést, mert annak nagy ára lesz, szép kislány. - húzta gúnyos mosolyra száját - Most pedig ide leülsz és nem mész sehová. Ha jó leszel, kapsz valami ételt is. - a férfi választ nem várva sarkon fordult és elindult a lassan éledező tüzek felé.

Jeremy ekkor kinyitotta szemét. A feje nagyon sajgott.
- Mi történt? - nem értette, hogy került ide. Majd lassan kitisztult agya. - Frida! Ki kell szabadítani. Meg kell mondani a királynak. Veszélyben van a titok! Gyorsan! - talpra ugrott és visszaindult a palotába.

Frida hidegre ébredt. Már besötétedett, és még mindig ott ült a fa tövében. Éhes is volt. Még mesterével evett utoljára. Muran rögtön észrevette, hogy a lány felébredt, odament hozzá.
- Eddig még ügyes voltál. Nem hisztiztél és meg se próbáltál megszökni. Éhes vagy? - kérdezte most már mosolyogva.
Frida nem mert megszólalni, csak bólogatott.
- Robin! - kiáltott hátra. Rögtön egy fiatal férfi rohant teli csajkával. Ő nyújtotta hozzá, miközben a lány elmerült szeme mosolygó kékjében.
- Tessék egyél! - rögtön neki is fogott, gyorsan eltüntette a gőzölgő ételt.
Tudta ennie kell, nehogy elveszítse az erejét. El kell szöknie.
- Köszönöm. - mondta remegő hangon.
- Szívesen. Most pedig. - hangja szigorúvá vált. - Válaszolni fogsz minden kérdésemre. - a lány nagyon megijedt. Hátrálni próbált, de háta a fának feszült. - Nem menekülhetsz. Ki vagy te? - kezdte villogó szemmel.
Gondolkozni próbált, de alig sikerült. Így válaszolt:
- Egy lány, amint látod.
- Látom, de mi a neved?
- Nincs nevem!
- Nem hiszem el! Válaszolj vagy különben.... Na hogy hívnak? - kérdezte villámló szemmel.
- Mondom, hogy.... - egy hatalmas pofon szakította félbe, ereje miatt szája széle vérezni kezdett.
- És ez még csak a kezdet kicsilány. - Frida összeszedte magát, szeme sarkából figyelte vallatóját. Mikor érezte, hogy figyelik, felnézett, Robint látta. A férfi bíztató mosolyt küldött felé. Ettől az egyszerű mosolytól is újra erősnek érezte magát, s bátor tekintettel nézett Muranra.
- Látom még nem törtél meg! Ügyes, igazán ügyes! De ne hidd, hogy sikerülni fog! Beszélni fogsz! - figyelmeztette. - Mi a neved? Utoljára kérdezem. - a lány konokul hallgatott. - Nem válaszolsz? Hát legyen! - tekintetében vészjósló fényt gyúlt. - Robin! - kiáltott. - Hozd a lovaglóostort. - Frida már nem érzett bátorságot, eddig is csak álarc volt csupán, de most jeges rémület markolta szívét.
- Akkor sem! - tiltakozott magában. - Kibírom, akármi is legyen. Kibírom. - Robin ekkor jelent meg kezében a fenyítőeszközzel.

- Uram! Úgy gondolom, nem ilyen eszközzel kellene kezdeni, talán valami mással. - próbálkoztt menteni a helyzetet.
- Nem. Ki vagy te, hogy megmondd mit tegyek? - ordított rá. - Én parancsolok itt! Fogdd le! - Robin tétovázva, de megtette.
Frida szívét a rémület egyre jobban összerszorította. Robin miközben lefogta, odasúgta:
- Légy bátor! - válaszolni akart, de a válasz helyett egy sikoly hagyta el ajkát.
- Ez még csak egy volt. Válaszolj és akkor nem lesz több! - a lány vakmarően megrázta fejét. - Hát legyen!
Egy suhintás. Egy elfolytott sikoly. Ki tudja hányadik volt már. Frida hátáról már patakokban folyt a vér. Már nem is érezte a fájdalmat, már nem kiáltott, csak egy-egy csapásra erősebben szorította meg Robin karját.
Ekkor Muran nem ütötte meg többet. Egész közel megállt hozzá és ezt suttogta:
- Holnap folytatjuk. - a következőket Robinhoz intézte - Fektesd le! Adj rá bilincset, lábbilincset, elég lesz az is neki, csak ha netalántán meg akarna szökni
- Igen, uram. Mi legyen a sebbel a hátán?
- Lásd el! - s Murant elnyelte a sötétség.

- Gyere! - segítette fel a lányt. - Csak pár lépés! - együtt odabotorkáltak egy tűzhöz, amely mellett pár szétszórt pokróc hevert. Fridát leültette, s tovább beszélt hozzá, nehogy elájuljon az így is falfehér lány. - Nagyon ügyes voltál. - Frida nem tudta mit jelentsen.
- Hogy mondhatsz ilyet? Hisz te is ennek a tábornak a tagja vagy. - hitetlenkedett.
- Igen, de még senkit nem láttam még, aki ellenállt Muran vallatásainak. S ráadásul lány vagy. - mosolygott rá. Frida most érezte a fáradtságot, és a fájdalmat. Halkan felnyögött, Robin mélykék szeme egyre távolodott, amiben új reményt lelt. A férfi óvatosan lefektette a lányt, előtte még gondosan ellátta a nem túl mély sebeket. Miután látta, hogy a lány nyugodt álomba zuhant, otthagyta. Elindult. Óvatosan lépkedett, semmilyen neszt nem akart hallatni, majd elérkezett egy helyre, ahová már nem ért a tüzek fénye. Körülkémlelt, hogy nincs-e senki a közelben, majd egy madárfüttyszerű hangot hallatott.

5. fejezet

- Csend legyen! - hallatszott egy ideges hang. - Még nem támadhatunk! Meg kell várnunk a megfelelő időt! Scott! Almeni! - két dobbanás. ( A két szalutáló férfi hanjga, amint összecsapták a csizmájukat.)
- Igen uram! - szólt kórusban két visszafolytott hang.
- Hallottatok már valamit?
- Még nem. - hosszabb csend. Madártrillázás törte meg a csendet. - Uram, most! Most hangzott fel a jel! - jött az izgatott válasz.
- Irány, csöndesen. Meg kell lepnünk őket, indulás!

6. fejezet

A táborra csend ereszkedett. Mindenki aludt kivéve egy embert. Muran volt az, aki szemére nem jött álom. Nem tudott elaludni, érezte, közeledik valami. Elővigyázatosságból a lány közelében maradt. Nézte az égen a csillagokat, majd egyre elnehezedett a szemhéja. Elaludt. Reccsenésre ébredt.
- Valami van itt. - felnézett. Kémlelte a sötétséget. Felállt, s odament túszához, aki békésen aludt.
- Akkor meg mit érzek? Valaminek történnie kell! - elmélkedett. Egy madárhang. - Igen ez az. A madarak ilyenkor alszanak. - Mellzsebében megrakadta az aszkon tőrét, s odaugrott a lányhoz. Abban a pillanatban nyílzápor zúdult rájuk.
- Megtámadtak minket! - bődült el. A zúgolódásra Frida is felébredt. Muran talpra rántotta és az erdő mélye felé tuszkolta. A lány, ahogy tehette ellenállt.
- Itt az idő, hogy meneküljek! - Muran azonban felkapta, de Robin elállta útját.
- Te áruló!
- Én nem vagyok áruló! Sose voltam a ti táborotok tagja. - mondta nyugodtan. - Most pedig engedd el a lányt és megkímélünk!
- Dehogy engedem! - eközben letette a lányt.
- Akkor meghalsz! - válaszolta. - Nem menekülhetsz, nézz magad köré. - arra mutatott. Muran arcára sátáni mosoly ült ki, látva, hogy körbevették.
- Meg! De a lány is szenvedni fog. - macskagyorsasággal kapta elő a tőrt, s sújtott le vele. Robin szerencsére észrevette a mozdulatot, sikerült elrántani a halálos vágás elől, de a vállát mégis sikerült megsebeznie.

Frida eddig teljesen távolról szemlélte a történteket, mikor meglátta a támadók élén Jeremyt, akkor egy kicsit magához tért. A fájdalom térítette egészen vissza a valóságba. Mikor elmúlt a vakító érzés, Robin karjában találta magát. A lány a férfi arcába nézett, de most nem a bátorító mosolyt látta, hanem a kétségbeesést. Ekkor csendült fel egyszerre több hang, mintha túlvilági hangok lettek volna. Pedig teljesen valóságosak voltak. Apja és édesanyja rohant felé. De már nem láthatta őket. Elnyelte a sötétség, s álomtalan álomba merült.

7. fejezet

- Olyan mintha a testem lebegne! - mondta magának Frida. - Vajon hol lehetek? Meghaltam? - hangokat hallott. Suttogó hangokat, a fölé hajolt emberek társalogtak.
- Mik lesznek a következmények? - kérdezte egy fátyolos, női hang.
- Nem tudhatjuk pontosan. Ez egy aszkon tőr volt. Voltak olyan esetek, mikor a seb egy túlerőltetésnél olyan görcsbe rándult a test, hogy kiszívta az összes életerőt a sebesültből és meghalt.
- Úristen! - remegett meg a női hang. - Azt nem engedhetjük meg.
- Persze. Kerülni kell. - Ez Robin hangja. - mosolyodott el Frida.
- Nézzétek! Mosolyog. - kiáltott fel a király.
- Jaj gyermekem! - borult Frida mellkasára édesanyja.
Fridát mintha visszalökték volna a földre és felocsudott kábulatából.

- Anya! - kiáltott fel mikor felismerte - Jeremy, apa, Robin - az utolsó nevet már nevetve mondta ki. - Mi történt? A jobb kezem tompán fáj.
- Megszúrták.
- Értem. - lesütötte szemét - Mi lett Murannal?
- Azt, amit megérdemelt. - válaszolt Jeremy.
- És végülis minden rendben van ugye? - kérdezte a lány.
- Persze. - válaszolták kórusban, mire lesütötték szemüket.
- Persze? Hazudtok, mi történt? - eluralkodott rajta a kétségbeesés. Anyja óvatosan megérintette sebesült vállát. - A kezemmel, mi történt vele? - nézett egyik tétován álldogálóról a másikra.
- Muran nem egyszerű - kezdte Jeremy - tőrrel ejtett rajtad vágást, hanem egy aszkon tőrrel...
- Aszkon - szakította félbe - Az nem lehet. Akkor - hirtelen felült - Akkor... - s kétségbeesett sikoly rázta meg testét. A válla görcsbe rándult, minden egyes összerázkódásra mintha tüzes vasat forgatnának sebében. A fájdalom, ahogy jött, úgy el is tűnt, s csak a lány hangos zihálása maradt utána.

- Frida, jól vagy? - megrázta fejét.
- Ez a következménye. Nem harcolhatsz többé és semmi hirtelen mozdulat. - nem szólt semmit, csak a könnyek patakzottak arcáról.
- Kislányom. - ölelte át édesanyja.
- Jamen mester jól mondta. Nekem nem való a kardvívás.
- Nem gyermekem. Ez nem igaz. De most ne gondolkodj ezen. Csak a gyógyulásan járjon az eszed. Most pedig, még nem mutattak be egymásnak benneteket rendesen. - nézett Jeremy Robinra. - Frida, ő Robin.
- Igen azt tudom. - mosolygott.
- Ne szakíts félbe légyszíves. Ő a Levelek közt rejtőző völgy uralkodójának fia. - a bemutatásra Robin integetett neki.
- A herceg? Nem is tudtam. - mondta hitetlenkedve. - S hogyan kerültél abba a táborba?
- Egyszerűen. Híreket kellett szereznem. Megfigyelni mit akarnak elérni.
- Értem. Hát köszönöm, hogy ott voltál. Aligha hiszem, hogy kibírtam volna. - a férfi nem válaszolt, csak melegen mosolygott tovább.

A meghitt pillanatot egy küldönc törte meg. Megállt Jeremy előtt.
- Uram, híreket hoztam. - körbenézett. - Mondhatom?
- Igen. Hallgatlak. - a hírvivő nagy levegőt vett és elkezdte.
- Új hírek Hector király udvarából. A király mikor meghallotta, hogy uram - Jeremyre nézett - megölte első emberét, rettentő haragra gerjedt. Tanácsadójával, Leuven gróffal - a királyné alig láthatóan megrázkódott, mire férje átölelte - döntést hozott, hogy meg kell támadni a birodalmat, és megölni Derek királyt. - Frida hitetlenkedve bámult szüleire. - Nem lehet. Milyen összeütközésük lehetett apával még mielőtt megszülettem? Nem lehet így vége! Csak miattam lesz háború, miattam fog szenvedni rengeteg ember. Beszélnem kell azzal a királlyal. Még akkor is, ha meg kell küzdenem vele. Vége kell legyen ennek az ellenségeskedésnek. - a döntés megszületett Fridában, semmi és senki nem tántoríthatta el. Miközben ezek a gondolatok futottak át agyán, a küldönc elhagyta a sátrat. S a többiek is hagyták hadd pihenjen. A terv megvalósításra várt, de még nem jött el a megfelelő idő. Fejét izgatottan hajtotta párnára, s elaludt.

Fájdalmakra ébredt. Óvatosan megmozgatta karját, s hallgatózott. Az egész táborban csend honolt. Mindenki aludni tért már.
- Járnom kell egyet! - sóhajtott fel, mikor már teljesen felhagyott azzal az eséllyel, hogy a lüktető érzés csillapodik vállában. Mikor felhajtotta a sátor ajtaját, farkasszemet nézett Robinnal. A lány hirtelen zavarban érzete magát, hogy ilyen elesettnek látja a férfi.
- Mit keresel itt? - kérdezte a lánytól. - Nem kéne aludnod?
- Nem tudok. Fáj. - a férfi gyengéden megfogta a vállát.
- Gyere, üljünk ide a tűz mellé. - gyengéden leültette maga mellé. - Még mindig fáj?
Frida még mindig zavarban volt. Csak bólogatott.
- Akkor segítek egy kicsit. Tudod az én családom ősi orvoskultúrát művel. - s óvatosan el kezdte masszírozni. - Szólj ha fáj.
- Nem egyáltalán nem. Köszönöm. - mosolygott a férfira.
- Különös. - fogta suttogóra hangját.
- Mi? - kérdezte ugyanúgy suttogva, s tekintetük még mindig nem engedték el egymást.
- Gyönyörű szemed van. - a lány gyorsan lesütötte szemét. A férfi az álla alá nyúlt, s arcát maga felé fordította. Tekintetük ismét egymásba fonódott. Robin lágyan megsimogatta arcát, majd ajka gyöngéden végigsúrolta a lány homlokát. Végül ajkuk találkozott, s bársonyos csókban forrtak össze.

Frida pont így képzelte élete első csókját. Élvezte is. Percek múlva váltak csak szét. Nem szóltak egymáshoz. Frida Robinhoz bújt, és a férfi átölelte. Így csendben ültek egymás karjaiban. Frida boldog volt. Arcát a férfi mellkasára tette, s szívta be a férfi kellemes illatát. Itt biztonságban érezte magát, és soha, de soha nem akart elszakadni Robintól. A szemhéja lassan elnehezedett, s elaludt. A férfi óvatosan ölébe vette, és visszavitte sátrába a lányt. Lefektette ágyába és búcsúzóul csókott nyomott kedvese arcára.

8. fejezet

A pirkadat Fridát Borasz falai alatt találta. Pár órával a Robinnal való együttlét után indult útnak. Úgy gondolta, hogy nincs más alkalom, hogy beszéljen a királlyal. Majdnem egy órájába telt, mire észrevétlenül el tudta hagyni a tábort. Arcát eltakarta, nem akarta, hogy Hector király ne álljon szóba vele, mert nő. Válla fájdalmasan lüktetett mióta elindult, de próbált nem odafigyelni. Időközben az erődítmény kapujához ért. Már rég kigondolta, mit mondjon, hogy beengedjék. El is jött az idő, amikor a két állig felfegyverzett őr nekiszegezte kardját.
- Ki vagy és mit akarsz? - kérdezte az egyik baljósan.
- Hector királlyal akarok beszélni. - a válaszra mindketten gúnyosan felnevettek.
- Ha mindenféle jöttmentet beengednénk, Hector király a Trebondba küldene minket rövid úton.
- De engem be kell engednetek!
- Miből gondolod, fiú?
- Derek király küldötte vagyok. - arcvonásaik rögtön változtak. Most arcukról félelem tükröződött.
- Várj egy percet. Bejelentünk Urunknak.
Pár perc tétova várakozás után, futva érkeztek vissza, s tessékelték be Fridát. Hosszú, ódon folyosókon vezették végig, majd egy ajtón balra. A teremben szinte vágni lehetett a sötétséget, a lánynak hunyorognia kellett. Majd egy alak vált ki a mélyből. A lány mélyen meghajolt a közeledő előtt.
- Üdvözlet Uram!

- Mit akar Derek? Csaknem kegyelmet? - dörrent rá az uralkodó.
Frida figyelmesen végigmérte az előtte állót: szakáll, jó megjelenés. Amikor a lány először meglátta, nem az volt az első gondolata, hogy ez egy bosszúszomjas, ádáz férfi. A szemében melegség nyomait vélte felfedezni.
- Válaszolj! - Mi történhetett ezzel az emberrel?
- Uram azt kérdezi, hogy mit tett maga ellen, hogy mérgezi a vizeinket, s zargatja királyságunk népét?
- Azt tudja ő maga! - válaszolt felindultan.
Ekkor egy másik férfi lépett a trónterembe. Frida rögtön tudta, ő egy gonosz ember.
- Á, Leuven. - üdvözölte Hector.
- Ki ez Hector?
- Derek küldte. Halljuk a mondókádat!
- Igenis. Derek király üzenete a következő: Népeink szenvednek háborúskodásaink miatt. Oldjuk meg problémáinkat egymáshoz illően.
- Egymáshoz illően? - nevetett fel gúnyosan. - Mi illik hozzánk?
- Uram találkozna Önnel, s akkor megoldanák bajos dolgaikat. - Hector arcán töprengő arckifejezés jelent meg. Frida érezte sikerét, ám örömét Leuven szakította meg.
- Uram, hadd figyelmeztesselek! Utoljára Derek király becsapott, megölte feleségedet. - a király arca bosszússá vált.
- Igazad van hűséges tanácsadóm! - Frida már egy szót sem értett. - Ki ölte meg a feleségét? Az apám?
- Fenség! Egy esélyt adjon az ügynek! Kérem! - Hector arcán vészjósló harag jelent meg.
- Te nem lehetsz küldött! - fordult a lány felé. - Azok nem foglalkoznak az üzenettel. - Elrontottam. - kiáltott fel Frida magában. - Talán még menthető.
- Igenis foglalkoznak vele, ha az életükről van szó. És ez a kérdés igenis megváltoztatja az én életemet.

- Ki vagy te? - a király láthatóan nem hitt neki, a keze is kardján nyugodott már. - Mutasd arcod.
Fridának nem volt fegyvere, mert elvették tőle mielőtt belépett a terembe. Tekintetével valami használható után kutatott, s megkönnyebbülten sóhajott fel, mikor észrevett egy kardot a falon felakasztva.
- A helyzet még mindig nem elveszett. - Uram, arcomat nem mutathatom meg. Félő, kitaszítana miatta. Csúf vagyok. - a hazug szavak csak úgy ömlöttek Frida szájából, szavait nyomatékosítva, lehorgasztotta fejét. Azonban a királyt nem hatották meg e szavak, most már kivont karddal közeledett felé.
- Védd magad! - ordította hirtelen, s a kardok összecsaptak. A lánynak még idejében sikerült leemelnie a kardot helyéről.
- Á, szóval harcolni is tudsz. - beszélt tovább ellenségesen a király. - Ki vagy te, s mit akarsz?
Frida tudta, ez már elveszett. Már csak azon gondolkozott, hogyan tudná ép bőrrel elhagyni a kastélyt. De közben figyelnie kellett a harcra is, hiszen ellenfele tapasztaltabbnak tűnt. Olyan fordulatokat ismert, amiről ő még hírt sem hallott. Ráadásul sebe vérezni kezdett, foltot ejtve a világoszöld textilen. A király figyelmét nem kerülte el, ki akarta használni az alkalmat, s a következő ütést sebzett vállára mérte. A csapást követően Frida teste görcsbe rándult, ami ledöntötte lábáról. Nem sikoltott, csak rázkódva feküdt a földön. - Legyen vége, jöjj halál, ha jönnöd kell. Csak legyen már vége! - imádkozott magában. A fájdalom azonban véget ért, a lány agya újra kitisztult. Hector ekkor már előtte állt, s pengéjét torkának szegezte.

- Tehát te vagy aki miatt Murannak meg kellett halnia! Szenvedsz ugye? - kérdezte olyan dühvel a szemében, ami megijesztette a lányt. - Hát megígérem, nem szenvedsz többet. - szúrni készült, de ekkor hangos csattanással kicsapódott az ajtó, és több ember nyomakodott be rajta. Egy nő rohant feléjük, s kiabált:
- Hector, ne! - a király arcán hitetlenkedő kifejezés jelent meg. Lassan felemelte tekintetét a hang tulajdonosára és egy nevet ejtett ki suttogva:
- Lenzia?


Frida örült amikor meglátta édesanyját és a mögötte álló többieket. Robin is köztük volt. Azonban nem értette a király honnan ismeri édesanyját. A kérdésre rögtön megkapta a választ.
- Igen, én vagyok az Hector. Nem haltam meg. Emeld fel a kardod! - kérlelte a nő kétségbeesetten.
- De-de, hogy lehet ez? - még mindig nem hitte el, amit lát.
- Emeld fel a kardod! Ugye nem akarod megölni a lányod?

9. fejezet

- A LÁnyom? - A Lánya? - kiáltották kórusban Frida és a király. Frida ekkor jónak látta felfedni kilétét, lehúzta a köpenyt arcáról. A király is leejtette a kardot kezéből.
- Igen. A lányod, a lányunk. - a nő sírva fakadt. Néhány tétova lépést tett a két alak felé.
Frida alig akarta elhinni. - Nem lehet. Vagy mégis? - felnézett tétován álló összetört arcú emberre. - Ez lenne az apám? De hogyan?
- De hogy lehet ez? - Frida gondolatát állítólagos apja mondta ki.
- 17 évvel ezelőtt mikor megtudtam, hogy gyermeket várok tőled, nagyon boldog voltam. Azonban a boldogságom hamar szertefoszlott, mert egy embered megfenyegetett, ha világrahozom a gyermekünket, akkor mindkettőnket megöl! Én úgy gondoltam, elmegyek a legjobb barátodhoz, Derekhez, aki majd segít. Ez tűnt a legjobb megoldásnak. Nem tehettem mást Hector! Elmenekültem Derekhez, s felneveltem a lányunkat, de te elraboltattad... - hangja elcsuklott.
- Ki volt az? - kérdezte dühösen.
- Leuven gróf.

Eközen senki nem figyelt a sötétben megbúvó alakra. Csak a megfelelő pillanatra várt, mikor karddal a kezében magához rántotta Fridát.
- Leuven, igaz ez? - kérte számon a király.
- A legnagyobb mértékben. - s sátáni kacajt hallatott - Azt akartam, hogy utód nélkül halj meg, és én vegyem át a trónt. Sikerült is volna, ha a drágalátos kislányod ide nem jön. - egy erőset rántott a lányon.
Frida nem esett kétségbe, a szabaduláson járt az esze. A mellényzsebében egy kis tőr lapult, óvatosan elővette. Robin figyelemmel kísérte minden mozdulatát, s ő is ugyanígy tett. Pár pillanat alatt zajlott minden. Frida felkiáltott:
- Te áruló! - s taszított egyet fogvatartóján, majd lábába mélyesztette fegyverét. A grófnak még ideje se volt meglepődni, mert Robin a sajátját szívébe szúrta, így élettelenül rogyott össze.
Miután Robin bizonyosra ment, hogy a gróf meghalt, odarohant Fridához. Átölelte, s szenvedélyesen megcsókolta. Hector bocsánatot kért Derektől, hogy alaptalanul megvádolta, s hogy annyi szenvedést okozott mindenkinek.
- Ügyes voltál Frida! Büszke vagyok rád. - suttogta Robin. - Szeretlek. - a lány szívét mérhetetlen boldogság öntötte el.
- Én is szeretlek. - vallomásukat azonban félbeszakították. Hector és Lenzia zavarta meg őket.
- Ügyes voltál. Bocsáss meg nekem, hogy hazudtam neked. - kezdte édesanyja.
- Nincs semmi baj. Megértelek, én is ezt tettem volna. - majd átölelte.
- Éééén, én nem is tudom mit mondjak. - kezdte a király. - Büszke vagyok rád. - Frida rámosolygott apjára, ami önbizalmat adott neki. - Örülök, hogy megismerhetlek, lányom.
- Én is, hogy téged, apa.
10. fejezet

Frida élete valóban gyökerestül felfordult azóta a nap óta, hogy elindult Jeremyvel. Utólag meg is köszönte a férfinak, hogy hitt benne. Robinnal összeházasodtak, s sok boldog év fog elkövetkezni mind az ő, mind az egész világ életében. Szerelmük úgy lángolt, mint még soha másé. A két országot egyesítették, s évek múlva így emlegették őket, azok, akik miatt az ég leszállt a földre, s a világ menyországgá változott.