Történetek

A fa alsó ága már csak pár centire volt. Hős-hernyónőnk épp ugyanazon az úton haladt, amin tegnap, de most barátjának köszönhetően nem ingott meg. Együtt felértek az ágra és Orsi már indult is a legközelebbi egészséges falevélhez. Ádám feljebb mászott volna még, de hagyta, hogy Orsi mondja meg, hogy hol töltik el utolsó hernyós óráikat...

Mi a fenének erőlködünk mindig, mi az ami miatt újra és újra irracionális döntéseket hozunk, és megpróbáljuk elhitetni önmagunkkal, hogy ami felborítja az életünket az nekünk jó?
Képesek vagyunk feleslegesen áldozatot hozni és a vége mindig ugyanaz, pofára esés. Beszél itt a tudomány alfahímről meg minden, az igazság mégis az, hogy mindig a nők választanak kedvük szerint...

- Őőő… Szia, Ádám vagyok. Az almafán lakom. Illetve. Laktam. Épp az előbb zavart el egy varjú otthonról. Gyorsan a mélybe vetettem magam és vagy hat ágon megpattantam, mire a földre érkeztem. Téged hogy hívnak? – fejezte be a mondandóját a másik hernyó.
Orsinak nem jött ki hang a száján. Csak állt a másik hernyó előtt, nézte és próbálta feldolgozni azt a sok-sok új információt, amit nem rég mondott neki ez az idegen, aki tulajdonképp már nem volt idegen, hiszen bemutatkozott...

Csöpp, a hernyó, akit nem mellesleg Orsinak hívnak, elindult lefelé a fán. Körülbelül húsz centi megtétele után fejébe folyt a vére és elszédült, majd megint leesett. Ez nem érte meglepetésként, tudta, hogy így fogja végződni a kis akciója. Mindig ez történik, de a puha fű mindig felfogja az esését és a kicsiny teste, tollpiheként huppan a fű közé. A kis hernyó a hátára esett. Gyorsan a lábaira fordult és már ment is tovább. Fel akart menni a ház oldalára, hiszen nem lehet, hogy úgy kezdje...

Az alkoholtól mámorosan, már nem érdekelt, hogy felénk néz. Mosolyogtam rá. Mivel sötét volt és csak a diszkó fények világítottak, ezért nem láttam, hogy kaptam-e viszonzást. Barátnőmnek megérkezett az akkori párja és vele volt elfoglalva, így hát volt mikor magamra maradtam. Ilyenkor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább és haza megyek. De... nem akartam addig, amíg legalább egy kicsit nem beszélgetek azzal, aki ennyire elvarázsolt...

Téli éjszakán ballagok csak úgy céltalanul. Most nincsen rohanás, nincsenek zajok. A szellő is halkan suttog, mintha csak úgy unalomból fújna. Ilyenkor, kihalt utcavéget fürkészve, fejemben ezernyi gondolat kavarog. Miért születtem? Van-e valami célja, vagy csak véletlen a létezésem, s nyomtalanul tűnök majd el? ...

Kedves olvasó, látott már maga repülni egy spagetti szörnyet? Nem? Hát akkor ebben a könyvben sem ezt fogom magának leírni. Remélem, nem bántom meg, ha nem egy mókás történetet vetek papírra, még ha gépelek is...

Hittem, hogy képes vagyok arra, hogy újra a világ felé fordítsalak. Hogy régen vett csalódásaidat, könnyűszerrel értékesítem a lejárt szavatosságú érzelmek piacán. Hittem, ha én leszek az, akin kiélheted vélt sérelmeid levezetéseit, akkor helyreáll benned az egyensúly. Tudtam, erre képes vagyok...

Tekintete szomorú volt. Benéztem a válla felett, de tudtam, hogy nem kellett volna. Az ágy üres volt, a nővér most húzott új lepedőt. Elment… örökre…
A nővér elsiklott mellettem, de én csak tovább álltam az ajtóban. Az ablak nyitva volt, a kislány illatát akarta ellopni a szél. Egy hang se jött ki a torkomon. A dolgai eltűntek a szekrényről, semmi jele nem volt annak, hogy tegnap még itt volt. A szoba üres volt...

Jobb napokat is megélt már ez az érzés. Már megint barátkozni akartam. Sokadszorra.
Ma este viszont fogalmam sincsen arról, mikor is kezdtem el ezt a projectet, és azt sem tudom, vajon melyik napon mondtam le róla… lehet, hogy le sem mondtam. Elkopott.
Csak eltereltem valami kicsiny aprósággal a figyelmemet. Ez a kicsiny apróság nem egyéb, mint a sokkal erősebb érzelmi kötelék...