Gyászbeszéd

Gyereket és képzelt barátot temetek


Látod a tüzet
Ahogy hideg és meleg
És kéken, sárgán, pirosan ég?
És felszárítja a könnyeket
mielőtt megszületnének.
Meseszép...

Itt ül a tűz körül és whiskyzik velem minden egyes pillanat. Hatalmas máglya ég, mégsem férnek el egymás mellett, van aki a többiek háta mögé szorul. Amelyikre rápillantok, mellém ül, iszunk egy pohárral, aztán elindul és a Dunába fojtja magát. Arra kértem ugyanis őket, keressék meg a gyereket, akihez tartoznak, s aki a vízben fuldoklik valahol. Mennek, lankadatlan, tömött sorokban kígyóznak a víz felé, miután nálam végeztek, tudják: a gyerek nélkül fikarcnyit sem érnek, halniuk kell. Csakhogy az emlékek nem tudnak úszni...
Hajlotthátú aggastyán tipeg mellém: a legelső pillanat, ahogy megismertelek: érett, kellemes hang a telefonban, valami szöveg arról, hogy nem vagy még magázandóan öreg, és az időpont, amikor találkozunk. Fakóőssz nénike támogatja az öreget: amikor elveszetten sétáltam az iroda előtt, ahonnan munkát reméltem, s nem tudtam épp, elfussak vagy benyissak-e hozzád...16 voltam csupán...Őket körbetáncolja egy nevető kisgyerek. Nevetése a tiéd, ami végigborzongott minden porcikámon, amikor először hallottam, és amit annyira szerettem később is hallani.

Egy komoly, szemüveges úr a tollat mutatja felém, amit adtál, hogy leírhassak mindent...Varázstoll volt, hisz megtanította írni azt a hebrencs, vihorászó kislányt, aki voltam. Te is varázsló voltál, hiszen nélküled sohasem sikerült volna.
Kecses szárnycsapásokkal repül el fölöttem néhány év. Nem kérnek inni, csak szólni akarnak: közben naptári értelemben bőven felnőttem.
Egy monitor és egy telefonkijelző bandukol pityeregve elém, kapcsolatunk rendkívül változatos színterei. Rögtön kettőt is töltök, hogy végigolvashassam a rengeteg karakternyi anyagot, amit egymásnak adtunk: te és én. Kit érdekel, hogy a képzeletem szüleménye volt csupán az a sok mosoly, a visszafogott bókok, és ahogy egyre mélyebbre vesztünk egymásba...akkoris csodálatos.
Néhány veréb röppen elém a tetődről, ahol egy szál strandpapucsban várod a holnapot...megérdemelnek ők is egy-egy kortyot azt hiszem. Kaleidoszkópot hoztak, melyen keresztül beleláthatok egy hihetetlenül izgalmas világba, ahol nincs más fény, csak a lények közt pattogó szikrák világítják meg a helyzetet. No semmi fizikai, semmi külsőség, csak ami legbelül van, azt lehet látni ekképpen. Látni vélem.
Metaxaízű hang suttog egy újabb telefonból tétova szeretleket...
Egy egyszerű kézfogás új üveget nyújt felém - valóban az előző már kifogyott- mögötte türelmetlenül toporog egy végigkacagott autózás.

Egy ló mászik elém, menni nem bír a röhögéstől, folyton felborul, csak a száját tartja, öntsem bele a megérdemelt adagot, majd bukdácsol tovább. Mélázva nézek utána... Hát igen: hirtelen felindulásból meg akartál tanulni lovagolni. S bár a ló okkal vihorászott az imént, én sosem nevettelek ki. Nem akartalak elriasztani. Rész voltál belőlem, s mint résznek, tudnod kellett, mit jelent az: „ló”...akartam hogy tudd, hogy érezd, hogy ez még a tiédnél is nagyobb varázslat. Sose került sor rá igazán, ahogy a vacsorára se, amit az első vágtáért ígértél, ahogy a beszélgetésre se, amit sokkal később, amikor letettem már a vágtáztatásodról.
Ismerős gyomorfekély fut a ló nyomában, inni sem áll meg, csak biccent egyet: egy hét, amit másodpercekben számoltam, mindhiába...bohókás cigarettafüstcsíkot húz maga után.
Egy karton barnaszofi van a gyomorfekély lábához kötve, s most suhan el mellettem, integet, egy papírrepülőt dob felém, melyre az van írva: „a szeretet nem lehet kevés”...néha még ma is álmodom ezt, persze már csak a legnagyobb titokban...
Egy fiatal srác jön, szomorú szemekkel, leül velem szemben, a whiskybe kólát tölt, és folyamatosan beszólogat. Emlékeztet rá: valóban mindent megtettem azért hogy újra a barátom merj lenni. Talán kicsivel többet is a mindennél. Tévedésből majdnem én megyek Dunának.

Kicsi loknis angyalka repül mellém, vizespohárba kéri a whiskyt, furcsa mosolya a tiéd...tudod az a csibészes, amikor elhúzod a szád inkább oldalra, mint felfelé és finoman előbújik két nevetőránc...felsőajkad az alsóra simul, és szikrákat parádéztatnak a szemeid...Nos az angyalkával legalább háromszor koccintok, hátha így belémivódik a perc, amikor született: néhány kedves szó, néhány ölelés...sohasem voltál annál aranyosabb. Nagyon nehezen küldöm tovább.
Képek sorakoznak még bőven előttem: amikor játszol a gyerekekkel a parton, mert nem tudod, hogy figyellek, vagy pont azért, mert de...vagy amikor egyedül nézed a széllel táncoló hullámokat.

Amikor az utolsó emlék is elmerül, igencsak elszonytyolodom.


Ejnye, hát mindenkinek jár egy képzelt barát!
De én beleszerettem.
S most hogy jóval később, mint egészséges, próbálok megválni tőle, nemépp józanul, de legalább komoly elhatározással, nem irigylem azt sem, aki gyerekkorában esett át ezen.
Hiányozni fog, biztosan-eleinte- s talán egész hátralévő életemben, de nem élhetek már befelé...
S az írás, mint ez a mese is, csak idáig volt társam a hosszú úton, ami a halálhoz vezet.
Most másfelé megyek tovább. A lovakat akarom választani. Nem tudod, mit jelent ez, és főleg, hogy miért, igaz, drága barátom? Nem mutathattam meg neked, mert nem munkáltam elég részletessé a lényed, hogy megértsd....
Menj! Repülj, szállj egészen a szivárványokig, amiket néha még látok fölöttünk, s vidd el őket is messzire magaddal. Valakinek, valahol biztosan épp most kell egy olyan remek barát, remek szerelem, mint te voltál nekem...
Felnőttnek nevezem magam, minden rémséggel együtt, ami ehhez a címhez jár, menekülj. Nem élheted túl, amivé lettem. Elhagytam a tollamat, érted? Elveszítettem!
El kell engedjelek, s teszem.

Minden rönk elégett
S a parázs körül alszik a világ.
A forró fényben molylepkék halnak
Az óra üt: eljött a holnap.
Elhamvadt mesénket
a könnyeim mellé temetem.