Ablak

Hűvös, hideg téli este… Minden mozdulatában a magdermedt fájdalom darabkáit ringatta, míg a neonfény szikráival játszott merészen-, s bús karjaiban pihenő fejét oldalrabillentve bámulta az előtte porosodó képregényeket. Kívülről fújta már tartalmukat, mert az unalom megszállottságában igen sűrűn kezébe akadtak a színes mázolatokból álló oldalak, melyek most szemei labirintusát képezik. Mintha valami ellenállhatatlan dolog hevert volna előtte. A csodálat szélén állt minden érzéke…

Hazafelé tartottam, siettem, mert az ereszről lógó jégcsapokat látva, mégjobban fáztam, mint azelőtt… Az ablak alatt elhaladva pillantottam meg a szobát, s benne őt. Furcsa volt, rejtélyes és meglepő. Már három napja ugyanabban a pózban hevert. Egy megdermedt test a halvány fényben. Villogást is láttam- ebből arra következtettem, hogy egy tévé is van valahol a szobában-, zongorát a szék mellett, amely a szoba közepén ringatta a lány fejét billentyűzetével. Kis villanykályhát az ablakkal szemben lévő ajtó mellett, egy másik ablakot s egy képet a falon, amelynek tartalma elveszett a homályban. Na és persze a képregényeket…

Ezt látva egészen elfelejtettem milyen gondok gyötörnek, vagyis azt, hogy fázom. Azt mondják: aki kíváncsi, az hamar megöregszik, de sehol nem hallottam még, hogy a kíváncsiság felmelegít. Ha valaki annak idején azt mondja, hogy ez meg fog történni velem, kiröhögöm, ám most saját bőrömön tapasztaltam. Bár az is igaz, hogy a hideg szó engem remegésre késztet, de magát az érzetet nem igazán tapasztaltam még. Jól felöltözöm egy-egy ilyen út során. Okosak azok a könyvek.
Hűvös, hideg téli este… lehet, hogy csak az unalom megszállottja…és csak én csinálok bolhából elefántot, de akkor mért hallom a zongora hangját oly erősen? Mért hallom a sóhaját, mért fáj nekem is minden szívdobbanás? Mért vakít a lámpafény?Hallottam párszor játszani, Nagyon meghatódtam mindahányszor…
Most itt állok az ablaknál, befelé nézek, de színek nincsenek.

Valahol azt olvastam, hogy az ember életében semmi különös nincs azon kívül, hogy él, és a fantázia az ami különlegessé teszi egy-egy történését. Na meg persze az, ha nem ember… Érdekes… nem hiszem, hogy sokakkal előfordul, hogy egy idegen ablakhoz tapadnak, s mintha horrorfilmet néznének, oly kapkodó szívveréssel illetik a meg sem történő eseményeket… velem sűrűn előfordul, sőt az is, hogy az ablakkal beszélgetek, jobban mondva azokkal, akik az üvegen túl vannak. Az a baj, hogy egy megferdült mosolyon, vagy egy érzéketlen arcdeformitásokkal rendelkező fejvonáson kívül nem igen látok más választ, ha épp kérdést tennék fel. Egyszer azt kérdeztem, hogy ,,Akartok e mókázni a tengetparton?”, erre csak kezébe kapott az illető egy fekete lapos valamit, amin egy piros kis bigyó volt, azzal bíbelődött, vagy nem tudom mit csinálhatott, de ennek hatására teljesen megvakultam… ez is sűrűn előfordul. Ilyenkor egy nagy fényáradat és csatt! Az eddig fennlévő színfoltok is eltűnnek. Ezek után elmegyek aludni és amint ismét kisüt a nap, új mókát keresek. Ösztönösen jönnek ezek a dolgok. És sosem állok ugyanannál az ablaknál, mindig másikat keresek. Rengeteg van. De mindben ugyanaz. Egy vagy több ember, néhány heverő, és a kortól függ, ki hogy viselkedik… mindig eltalálom az ilyen alkalmakat. Néha már idegesítő, hogy nem bírok a saját belátásom szerint tenni dolgokat. Szerintem ez is ösztönös, vagy mit tudom én. Sokat kell még olvasnom.

Kisütött a nap… ez fantasztikus! Most rám férne egy napernyő, vagy valamiféle napszemüveg, ugyanis nem látok semmit a fénytől! Áááááúúú! Erről azt olvastam egyszer, hogy az embernek nagyon kell vigyáznia a napon, mert éget, és komoly égési sérüléseket is szerezhet. Nos, én sose kenegetem magam naptejjel, mégse érzem, hogy égetne. Kipróbáltam egyszer, de szörnyen fénytelen volt tőle a bundám…kiráz a hideg tőle. Brrr… és egyébként is csak az érzékszerveim bánják, ha ilyen alkalmak adódnak.

Várjunk csak! Hisz úgy kezdtem a történetet, hogy: Hűvös, hideg téli este… most meg már süt a nap? Ez meg… már mint az a képregényes csajszi ott bent… hova tűnt? Nem értem… jajj ne! túl sokat beszéltem magamról? Azt hiszem, hogy egy folyóiratban olvastam, hogy nem szabad sokat beszélni magunkról, hagyni kell, hogy a beszélgetőtárs is szóhoz jusson. De hát ő elvolt a képregényeivel… Vagy nem kellett volna hátat fordítanom neki? Pedig olyan izgalmas volt…Mikor legelőször ez történt velem, Tigris –miután megkapta a Micimackóben való szerepét- kiröhögött… azt sem értettem, pedig nagyon sokat olvastam ezekről a társas dolgokról… de ennél az ablaknál még nem voltam… milyen érdekes! Olyan sárga, vékonyszemű emberkék ülnek bent, és mind mosolyog… upsz… hááát azt hiszem itt leszek egy darabig… összetört a fekete pirosbigyós izé…