Kilenc óra tizenegyperc van

Kilenc óra tizenegy perc van, vállaimba harap a sötétség. Fényt látok magam előtt távol, gyengédet, belé fogódzkodom.
Felnőttnek neveltek, már a szőnyegen játszva. Minden szavuk beleivódott ujjaimba, testembe a babáim csipkés kötényén keresztül: előre tarts. Viharban is. Főleg viharban. Ezekben a pillanatokban ültömben is csak előre lépek. A percek, minden negyed óra tol, erőszakol.
Igen, lelkem rajta, nincs olyan részem, amellyel ne a jövőmet akarnám érezni, de mégis, erősen átjár a szivarfüst nehéz illata, a múltam csiklandós nyúlványa a tenyeremet cirógatja. Két érzéki pillanat múlva már a mellkasomon siklik az érzés. Egy fullasztó percig a lélegzetem is visszatartom, mert érzem az első kortynál, a levegővel beszívom a régi emlékeket, amelyek hatalmukba kerítenék a szellememet és a testemet ma, 1937 március 16-án. Nem akarok elveszni. Bosford gin üvegbe kapaszkodom meg, majd… elhalkul a szorítás.
Már nem a zöld bőrkanapéhoz simul a combom.

Egy bárszéken ülök és a cigaretta-szivar füstöt kézzel kavargathatnám a félhomályban, ha akarnám. Borzongat a világ, ahol éjszakánként minden az enyém lehet, és csak azt kell megszereznem magamnak, amit és akit megkívánok. Nincs kiegyezés: mindent végigkóstolok a svédasztalról. Akkor is, ha romlott, a velejéig: minden íz érdekel.
Finom bőrkesztyűmben megforgatom a poharat. Gin. Áttetsző a pohárban. Én vagyok. Az iszik belőle, aki elég merész a keserűhöz.
A pohár szélén ott a rúzsfoltnyom. Vörös lenyomat – mint tavaly karácsonykor Jack inggallérján. Vörös lenyomat - mint tavaly karácsonykor a falon. Tudja, falhoz vágtam egy egész üveg vörösbort miatta. Nagy hiba volt.
Még csak fel sem bontottam.