A gondolaton túl

Valaki közeledett. Furcsa elmosódott arca volt. Titanilla nem tudta semmihez sem hasonlítani. A kezei és a lábai is furcsán lebegtek a semmiben az alaknak. Nem volt sem arca, sem szilárd teste. És a lány érezte, hogy lelke sincs ennek a lénynek.
Hirtelen egy éles zaj hallatszódott. Titanilla felül az ágyában. Az ébresztőórája csengett. Jobb kezével villámgyorsan lenyomta, és ezzel megszüntette a fülsiketítő zajt. Az ébresztőóra számai vörösen izzottak az óra lapján. Titanilla szemei előtt szinte összefolytak a számok…
Nagyon izzadt. Tenyerével végigsimította a homlokát, keze tiszta víz lett. Lelökte magáról a paplant és a fürdő felé vette az irányt. Megmosakodott - nem azért, hogy kihessegesse az álmosságot a szemeiből, mert az álomnak köszönhetően tökéletesen éber volt -, majd átöltözött a pizsamájából egy hivatalos küllemű szoknyakosztümbe. Hosszú, barna haját hátrafésülte és egy hajgumival copfba kötötte azt.

Néhány perccel ezután már a volán mögött ült. A kocsiban nem szólt a rádió. Tökéletes csend volt, csak az autó halk zaja hallatszott, ahogy az úton suhan, és a többi autó, nyikorgó, majd gyorsuló zajai szivárogtak be Titanilla autójába. A lány azonban ezt alig hallotta, teljesen lefoglalták agyát a gondolatok. Bosszantotta, hogy pont akkor szólalt meg az ébresztőórája. Így nem tudja, hogy mi fog történni! A férfi jön felé… Ennyi volt, amit tud. A múltkori látomásszerű álom nagyon alapos volt. Egy hasonló alakú férfi (nem volt arca, végtagjai szabadon röpködtek) bement egy boltba, majd egy fegyvert vett elő és ész nélkül mindenkit kiirtott. Ezt az álmot semmi sem zavarta meg, így több emberéletet is meg tudott menteni, azzal, hogy még idő előtt leteperte a bolt előtt a férfit. Később meg is találták nála a fegyvert… Nem a mai megszakadt álom volt az egyetlen, sőt nem is a boltos rablóról szóló volt az első. Már hetek óta, szinte minden este lát valamit… és mindig szörnyűségeket. Szerencsére eddig mindig meg tudta akadályozni, azt, amit látott. De ma…! Nem látott szinte semmit! És ez mérhetetlenül dühítette! Ujjai krétafehérré váltak, úgy szorította a kormányt. Legszívesebben üvöltött volna. És az az alak nagyon furcsa volt, pont felé haladt… és… Nem volt lelke!

Végre leparkolhatott az autójával és már be is ment a vállalat épületébe. Mindenhol hozzáhasonló szigorú küllemű nők és férfiak „ténferegtek”. Gondolkodás nélkül a felvonó felé indult. Beszállt a liftbe, rajta kívül még kettő férfi és egy nő utazott. Míg felért a lift a negyedik emeletre, senki sem szólalt meg. Titanilla kilépett a magától kitáruló ajtón, majd a háta mögött nagyon halk suttogást hallott, amit végkép elnyomott a becsukódott ajtó. Nem nagyon foglalkozott ezzel, bement az irodájába. A főnöke mindig utána ér ide, ő fél órával későbbre jár be.

Leült az asztalához, elővette a fiókból a tegnapi munkáját, amit a munkaideje lejártakor hagyott félbe. Mindent kipakolt az asztalra, ezzel körülbelül tíz perc el is telt. Ekkor Titanilla fülét halk, ám egyre erősödő zaj ütötte meg. Mintha valaki közeledne a folyosón, nagy zajt és felháborodást keltve. Felállt a székéről és kiment a folyosóra. Egy férfi közeledett… felé! A lány szinte felismerte a férfit. Neki volt arca és a karjai is a helyén voltak, de egy valami stimmelt. Nincs lelke. A lány nem tudta miért, egy belső parancstól vezérelve sarkon fordult és elkezdett rohanni. Nem tudta mi fog történni, mert nem látta tovább az álmot, így azt sem tudta, mit kell tennie.

- Állj meg te szuka, úgyis elkaplak! – hallotta a háta mögül a mély kiáltást.
Most már biztos, hogy hozzá jött és nagy valószínűséggel meg akarja ölni. Nem állt meg, futott és menet közben letépett egy gombot a ruhájáról, hogy könnyebben kapjon levegőt. A férfi lépései már veszélyesen közelről hallatszottak.
- Hívjuk a rendőrséget, ha nem áll meg! – hallott Titanilla egy női hangot a távolból.
A folyosó végére ért. Beleütközött a nagy üvegfalba. Azon túl már az út volt. Négy méter magasan voltak, egy szűk folyosó végén, sarokba szorult!
A férfi is megállt. Nagyjából három méterre állt tőle az idegen alak.
- Mit akar tőlem? – kérdezte félve Titanilla a csapzott külsejű férfit.
- Miattad halt meg az apám! – üvöltötte. – Te jutattad börtönbe, megölte magát, mert nem bírta volna elviselni azt a helyet!
- Én nem jutattam senkit börtönbe! – üvöltötte kétségbeesetten a lány, miközben szorosan az üvegfalnak simul, mögötte négy emeltnyi magasság és lent a kemény aszfalt húzódik.
- Máris elfelejtetted? – kiáltotta a férfi is. – Az apám csak egy boltba akart bemenni, de te kihívtad rá a rendőröket.
Titanilla megértette a férfi szavait, a pisztolyos rablógyilkosról volt szó. Nem is tudta, hogy a férfi megölte magát a börtönben!
- Nem tudtam, hogy az apád megölte magát!
- Te ölted meg! – sírta el magát a férfi és nekiesett a lánynak.

Egyenesen a torkát markolta meg és fojtogatni kezdte. A lány levegőért kapkodott, de lassan minden elhomályosult és minden külső hang elhalt körülötte, már nem hallotta, ahogyan a kollegái üvöltenek a férfira. Aztán, hirtelen leváltak az ujjak a nyakáról és érezte, ahogy a levegő megtalálja az utat és szétáramlik az egész testében. Visszatért a látása és a hallása is. Egyik férfikollegája viaskodik a felbőszült betolakodóval. A felbőszült férfi bizonyul erősebbnek, egy határozott csapással földre kényszeríti ellenfelét és ismét Titanilla felé fordult.
- Már úton van a rendőrség, nem éri meg! – figyelmeztette a férfit egy vékony női hang valahonnan az összeverődött tömegből.
Titanilla nem várta meg, hogy a férfi ismét elkapja a torkát, berohant a legközelebbi ajtón.
- Nem rohanhatsz el előlem! – a férfi azonnal a háta mögött termett, az ajtóban.
A nő sok széket és egy hosszú asztalt látott a szobában; a tárgyalóterembe jutott. A férfi meglökte magát az ajtófélfában és egyenesen a lány felé vetette magát. Elkapta a nőt és erősen markolta a két vállát. Titanilla a férfi lábai közé rúgott jobb lábával. A férfi felordít és azonnal elengedi a nőt. A lány kiszaladt a teremből. Bentről a férfi méreggel teli ordítását lehet hallani. Aztán hirtelen egy szék repült ki a folyosóra!
- Elmebeteg! – hallott Titanilla egy hangot a tömegből. Mélységesen egyetértett vele.
A férfi rontott ki a teremből majd felkapta a széket és megijesztette a lányt, hogy neki vágja. Titanilla ijedten húzta össze magát, de a széket nem dobta el a férfi.
- Megöltél egy embert, de nem vállalod a következményeket! – bömbölte a férfi.
Most már valóban eldobta a széket, nem csak fenyegetőzött. A lány az utolsó percben arrébb tudott ugrani, a szék az üvegfalat találta el, olyan erővel, hogy az berepedt.
- ÁLLJ! – a folyosót egy erőteljes, öblös kiáltás rázta meg. A tömegből egy testes egyenruhát viselő férfi lépett ki.

Titanilla tudta, hogy ő még nem rendőr, csak az egyik biztonsági őr, aki a bejáratnál áll.
- Mit akarsz papa? – kiáltotta oda a férfi az idősödő biztonsági őrhöz.
A válasz egy ütés volt, ami a betörő arcán csattant. Ezután a biztonsági őr Titanillához sietett.
- Siessen, menjen innen! – mondta neki és ellökte magától, mert a betörő rohanva közeledett. A biztonsági őr nem tudott elhajolni az ütés elől, megtántorodott, és nekiesett a megrepedt üvegfalnak, ami tovább gyengült. Az idősödő férfi néhány másodpercig némán állt egy helyben. A betörő ismét felvette a széket és magasra emelve rohant a biztonsági őr ellen, az azonban megfogta a szék két lábát, és a helyére fordította a férfit és a fal felé lökte, teljes erejéből. Az üveg megadta magát és kitört, ott, ahol a férfi ütközött neki. A betörő arcára rémület ült ki. Eltűnt az, aminek támaszkodott. A súlyos üvegszilánkok lezuhantak az utcára. A férfi sem tudta visszanyerni egyensúlyát és a szilánkok után esett. De a széket egy percre sem engedte el, és a biztonsági őr sem. Attól függött a betörő élete, hogy a biztonsági őr meddig tudja fogni a szék csúszós lábait. Nem sokáig. Az idősödő férfi kezeiből kicsúsztak a szék lábai és a betörő a székkel együtt lezuhant a negyedik emeletről. Titanilla az ablakhoz rohant és kidugta a fejét a lyukon, látta, amint a férfi egy halk puffanással talajt ért és elhalt a kétségbeesett ordítása is, ami végig hallatszódott a zuhanás idejében. Érezte, hogy homloka megint olyan vizes lesz, mint reggel, a zavart álomból ébredve. De a mellette fekvő biztonsági őr sincs jobb állapotban.

Egész nap ez a borzalom járt a fejében. Mi lett volna, ha látja végig az álmot? Mi lett volna, ha hamarabb ide érnek a rendőrök? Mi lett volna, ha nem törik ki az üveg, és nem csúszik meg az őr kezében a szék… ha… mindent csak feltételezni lehetett. Csak gondolkozni lehetett, hogy lett volna a másik lehetőség. De Titanilla túl tudott jutni a gondolatokon és látta a jövőt. De csak álmában. Estig azonban még sok idő volt.
A negyedik emeletet és az ötödik, de még a legfelső hatodik emeletet is lezárták, ide nem jöhetett fel senki. Az alsóbb szinteken folyt tovább a munka, de Titanilla ma nem dolgozhatott. Miután kihallgatták a rendőrök és jegyzőkönyvezték vallomását, elengedték, hiszen egy tucat ember látta mi történt… Baleset.

A rendőrök azt mondták, hogy valószínűleg holnap már folytatódhat a munka, hiszen minden egyértelmű. De Titanillának ez a napja szabad volt és még maga sem tudta, mihez kezd. Úgy döntött, haza megy és kipiheni a fáradalmait. Hazahajtott, ledobta kulcsait az asztalra és bezárkózott a házba. Nem vágyott semmi másra, csakis egy kis nyugalomra. Ledőlt az ágyra és az álom szinte azonnal elnyomta. Oldalára fordulva aludt, és a képek lassan bekúsztak az agyába… egy autót látott. Egy autót, ami nagy sebességgel haladt. Aztán neki ütközött valaminek. Sikoltások hallatszódtak, aztán minden szanaszét repült és több ember is a földre esett. Titanilla felriadt. Szeme remegett és halk nyögdécselések fakadtak belőle. A homloka ismét tiszta víz volt. Felkelt az ágyból és beállt a zuhany alá. Élvezte, ahogy a víz az arcába ömlik, majd egész testén végigfolyik. Elzárta a tust, majd szárazra törölközött és villámgyorsan felöltözött.

Mikor már az autójában ül szinte ismét lepereg szeme előtt az álom. Nem olyan részletesen, nem olyan tisztán mégis ott vannak előtte a képek. Az autóóra 19.30-t mutat.
Megpillant egy kávézót a forgalmas út szélén. Ekkor vágott bele a legélesebben az egyik kép. Tudta, hogy jó helyen jár. Tudta, hogy ez az a hely, ahol a szörnyűség fog történni. Már nem volt ideje leparkolni, ugyanis meglátott egy őrült sofőr vezette terepjárót. Az autó nagy sebességgel haladt cikcakk vonalban, egyenesen a kávézó asztalai felé. Titanilla gyorsított, és halált megvető bátorsággal áthajtott a terepjáró sávjába és vele szembe haladt. Egy ideig veszélyes gyorsasággal haladtak egymás felé. A frontális ütközésig már nem volt túl sok idő hátra, de a lány nem hátrált meg. De a terepjáró sofőrje igen! Balra kormányozta a kocsit és lekanyarodott egy mellékutcába, és eltűnt.

Titanilla lefékezett. Érezte, hogy remeg az egész karja, a vállától az ujjbegyéig. A kormányra fektette a fejét. Ekkor értette meg, hogy mi lett volna a vége a megszakadt álomnak. Az ő halálával ért volna véget. Az a betörő megölte volna őt! De mivel tudta, hogy valaki megtámadja, sikerült megváltoztatnia a sorsát. Ahogy már rengeteg embernek megváltoztatta a sorsát. Az eladónak a boltban, és sok vevőnek is, majd saját sorsát is, és most pedig a kávéház vendégei életét is megmentette. Ennyi emberélet nagy befolyással van a világ körforgásában. Felemelte a fejét, úgy érezte, hogy megmozdult a föld! Már el is múlt. Alig egy másodpercig remegett, majd abba is maradt.
- Azért ez különös… - gondolja.

Másnap szinte már zavartalanul tudott dolgozni. Csak az üvegfalon tátongó lyuk emlékeztette a halálesetre. Direkt nem is ment a folyosó végére, egész nap csak az irodájában tartózkodott. A nap végén is úgy fordult ki a szobából, hogy még véletlenül se lássa a lyukat. De ha arra fordul talán még akkor sem látta volna. Mert már sötét volt. Titanillának ma sokat kellett túlóráznia. Gyorsan a karórájára nézett. Remélte, elkerülheti még az esti csúcsforgalmat. Általában sikerült neki, mert soha nem kellett még ilyen sokáig dolgoznia.
Mikor hazaért, holt fáradt volt. Nem vágyott semmire csak, hogy gyorsan aludhasson. Ha tehette volna, ma éjjelre kikapcsolta volt az „álomlátó-masináját”.

Gyorsan letusolt és bebújt az ágyba. Alig tudta magára húzni a paplant, már el is aludt.
A fáradtságnak köszönhetően jól aludt. Egészen hajnalig. Akkor olyan képek kúsztak be az agyába, amilyenek még soha. Titanilla valóban jobban járt volna ma éjjel, ha kikapcsolja az álomlátó képességét. De ezt nem tehette, a kegyetlen képek azonban nagyon megviselték. Mindenfelé embereket látott, ahogy sikoltoztak és rohangáltak össze-vissza. Az autók lecsúsztak az útról, egyenesen az árkokba. A házak egymás után dőltek össze, mintha egy kártyavár pusztulása lett volna, olyan könnyen. A sikolyok egy pillanatra nem haltak el, egyre hangosabban hallatszódtak Titanilla fejében. Forgolódott az ágyában, de az álom még nem ért véget, ez hosszabb volt, mint bármelyik eddigi álom. A látomásban a törmelékek maguk alá temették az embereket és több elcsúszott autó is okozta emberek halálát. És végül az egész… – Titanilla egy ordítás kíséretében felriadt. Szemét mintha kipeckezték volna, olyan mereven állt. Úgy izzadt, hogy a ruháján is foltot hagyott. Lelökte magáról a paplant és kiugrott az ágyából. Fel-alá járkált a szobájában. Egyszerűen nem volt türelme megmosdani. Még csak át sem öltözött, csak felkapott egy kabátot és beült az autójába.

Borzalmasan érezte magát az álom miatt. Mindig, mindig valóra vállnak – gondolta – hátha most az egyszer nem a valóságot látta, csak álmodott, mint minden más normális ember…!
Talán már másfél órája is kocsikázik a városban, mire úgy-ahogy megnyugodott. Nehéz karjai könnyebbé váltak, ahogy úgy érezte, hogy hiába aggódott olyannyira.
De ekkor, valami egészen elképesztőt látott. A sugárút végén, a távolban, leomlott valamilyen építmény. Villámcsapásként ugrott a szeme elé ugyanez a kép, ez volt az egyik első kép, amit a látomásában látott. Az első… Hihetetlenül megrémült, hát mégis valóra válik? De az nem lehet!! Feltépte kocsijának ajtaját és kipattant a járműből. Ahogy erőltette a szemét, az út végén egyre több építmény válik a földdel egyenlővé. Aztán megérezte az első hullámot. Megremegett a lába. Sikolyokat hallott a háta mögül, egy kávézónál az egyik asztaltársaság is az út vége felé kezdett nézni. Megérkezett a második hullám. Valahogy egyre több ember lett az utcán. Egyre több autó is haladt el a lány mellett. Titanilla haját baljósló fuvallat mozdította meg. Elérkezett a harmadik hullám is. Titanilla már nem tudott állva maradni, elesett az úton. Kétségbeesett kiáltásokat hallott mindenfelől. A szerencsésebb autók az utolsó percben megtudtak állni és elkerülték az ütközéseket, de számos kocsi hajtott épületek falainak, vagy másik autóknak.

- Láttam egy álmot!... – kiáltotta Titanilla. Szinte senki sem figyelt rá, mindenki rohant amerre látott. – Elpusztul az egész világ! – mondta csendesen, magának a lány. De maga sem akarta elhinni azt, amit látott. Az álom úgy ért véget, hogy a lány kívülről látta a Földet és egy robbanással semmivé vált. Olyan volt, mint egy atomrobbanás, csak jóval erősebb, az egész világot szétszakította. Nem tudta elhinni, hogy ez valóság lesz. Még a sűrűn egymást követő földmozgások sem tudták vele ezt elhitetni. Körülötte egymás után omlottak le a házak és a törmelékek rengeteg embert öltek meg. Neki valahogy mindig szerencséje volt. Négykézláb mászott a földön, nem tudta, hogy hová, hiszen nem soká minden elpusztul. Hirtelen olyan fájdalmat érzett, mintha leszakadt volna a lába. Felordított és hátranézett, egy jókora törmelékdarab zuhant a lábára. Látása elhomályosult a fájdalomtól és arra lett figyelmes, hogy már nem hall sikolyokat. Sőt már egyetlen élő embert sem lát…

Ám ő még él, de a lábát már biztosan elveszítette. Sőt, amit most látott, az már meggyőzte, hogy ő maga is villámgyorsan semmivé fog válni. Jobbról egy mérhetetlen nagy tűzcsóva közeledett, olyan hatalmas volt, hogy mindent befedett. Behunyta a szemét, tudta, hogy gyorsan vége lesz. Ez volt az utolsó gondolat, ami átfutott az agyán:
- A lány, aki megváltoztatta a világ sorsát… - szemében egy könnycsepp jelent meg, pedig a haláltól nem félt…