Magány?!

Magány. Már maga a szó is áraszt magából valamit...egy érzést, mikor egyedül vagyunk, s nem fogja senki se kezünk, mikor várnánk valakire, aki mindig ott van, várunk csak várunk, reménykedünk benne...ezekben a pillanatokban vagyunk magányosak, szánk fordított mosolyt tesz:, ilyet. Ez a szomorúság egyik jele a sok közül, mint ahogy a magányé is.

De van, amit nem tudunk, pedig kellene! Az valami vagy inkább valakik a barátok, IGAZ barátok (természetesen már ha van), akik elvileg jóban rosszban, "háborúban és szerelemben", örömben és bánatban, minden apróbb pillanatban benne vannak. Kiknek "kötelezettségük" segíteni, ha baj van, meghallgatni, ha kérik, vagy a szívük diktálja... hogy miért "kötelezettségük"? Azért mert ők elhivatottak egy dologra, elvállalták, tudván azt, hogy ez egy nehéz, rögös utakat, viharos szeleket, örömteli, édes időket megjár(t).
Ez a BARÁTSÁG, mely csak akkor igazi ha tűzön vízen át, árkon-bokron keresztül is de megmaradt és meg is fog maradni! Bizony ki kell bírnia rengeteg sok mindent, olykor megkeseríti perceidet, vagy éppenséggel a boldogság tavában úsztat, próbára tesz!
De hogy mégis mi köze van a két dolognak egymáshoz? Hát az, hogy ugyan vannak barátaink, de a magány úgy is utol tud érni, de a barátok segíthetik ezt enyhíteni, azt az érzést, mikor szomorú pillantásokat veszünk a földre, mikor búsan örülünk mások boldogságának, megpróbálnak felvidítani, törődnek veled, s te ezt érzed. Érzed, hogy fontos vagy nekik, lehet, hogy ott a magány, de a másik felén ők mindig ott ülnek! Tudd, hogy fontos vagy nekik, de ha mégsem, akkor legyenek ők a fontosak neked! S talán egyszer rájönnek...