Venezia VI. rész

A Nap már félig lebukott a láthatáron, de a hatalmas örömünnep még mindig nem ért véget. Ez az egész olyan volt, mint a latin-amerikai karneválok. Minden volt az utcákon, amit az ember el tud képzelni. Zene, tánc, evés, ivás, véget nem érő mulatság. Ám a hatalmas népünnepély zajából kevés hatolt el a palota felső szintjeiig, ahol Gustavo és Bernardo Sonza egy hatalmas nyitott ablaknál bámészkodtak. Bernardo a párkányon ült és egyik lábát kilógatta a mélybe, míg bátyja mellette könyökölt.
- Jó kis buli mi? – mosolygott Gustavo.
- Az – felelte a másik kurtán.
- A sok pökhendi alak. De fogadok, hogy Beatriz majd jól megregulázza őket.
- Aha. – jött az álmatag válasz.
- Neked meg mi bajod tesó? – nézett fel fivérére Gustavo.
- Hmm? – kérdezte Bernardo és meglepetten a másikra nézett. – Semmi… Csak az a lány.
És most ismét kibámult az ablakon messze el a lenyugvó Nap felé.
- Melyik?... Csak nem az a cicababa, akit úgy bámultál egész este?
- Ne nevezd őt cicababának! – kiáltott fel Bernardo dühösen.
- Jól van, na! – tartotta kezeit maga elé védőleg Gustavo. – Én csak vicceltem.
- Isabelle – lehelte halkan Bernardo a nevet, melytől szeme teljesen elfátyolosodott és arcára különös mosoly ült.
- Hohó öcsi! – kiáltott fel Gustavo pajzán tekintetét testvérére szegezve. – Ha nem ismernélek olyan jól, mint saját magamat azt hinném szerelmes vagy.
- Szerelmes?! – kiáltott fel Bernardo. – Ne beszélj hülyeségeket!
- Pedig úgy beszélsz arról a lányról mintha… Áááá, mindegy. Gyere! Odalent még nagyban tart a banzáj. Szórakozzunk még egy kicsit.
- Menj csak! – felelte halkan Bernardo.
- Hogy? – állt meg a másik. – Te nem jössz.
Bernardo nem szólt semmit csak megrázta a fejét.
- Te tényleg beteg vagy öcsi. Tudtommal sohasem hagynál ki egy ilyen bulit, és különben is… mióta akarsz te egyedül maradni? Mióta az eszünket tudom, együtt vagyunk. Sohasem váltunk külön. Emlékszel, amikor apa büntetésből bezárt és te egész nap ott ültél az ajtóm előtt? Mi történt veled tesó?
- Semmi. – felelte az közömbösen.
- Hát akkor gyere. Biztos jól fogunk mulatni. És talán elfelejted végre azt az… Isabelle de Vegát vagy hogy a francba hívják. – vetette oda Gustavo és ismét elindult.
- Igazad lehet. – felelte lagymatagon Bernardo és leugorva az ablakból követte a fivérét.

A fogadóterem lassan kiürült. Az előkelő kereskedőcsaládok tagjai lassan szivárogtak kifelé, míg végül csak néhányan ténferegtek fel-alá. A terem egyik oldalát képző hatalmas üvegfal előtt egy kisebb csoport tömörült össze.
- Hát ismét elkezdődött. – mondta halkan Juan de Vega hátrakulcsolt kézzel bámulva kifelé az ablakon.
- Egy új uralkodó, egy új kor, de ugyanaz a sors. – vetette oda közömbösen Chrétien. – Nem hinném, hogy túl sok minden változna.
- Egy család uralma véget ért. – suttogta Briana, aki pár méterre állt tőlük és szomorúan nézett maga elé. – Bár mi is következik ez után az nagy hatással lesz Venezia jövőjére.
- Ne beszéljen badarságokat fenség. – horkant fel de Vega.

Bár férje halálával elvesztette a királynéi rangot Briana mégis, megőrizte tekintélyét. A halott királyok feleségeit mindig nagy tisztelet övezte. Bár ők többnyire vagy újra házasodtak halott férjük családján belül és eltűntek a közéletből, vagy hazatértek szülőföldjükre. De Brianának nem volt kihez hozzámenni, hiszen a mellette álldogáló Adrianán kívül gyakorlatilag az egész Gonzavo család kihalt. Haza pedig nem akart menni.
- Szerintem is igaza van. – szólalt meg egy hang a hátuk mögött. Ahogy a főurak megfordultak Fernandot pillantották meg.
- Persze, maga még szép hogy a húga pártját fogja. – legyintett de Vega. – Én akkor is úgy gondolom, hogy nem változott semmi. A nép egy agyon rágott család, túlbuzgó leszármazottja után most kapott egy királynőt, akit szerethet, akire felnézhet. És ennyi. Nincs itt semmiféle „újkor”.
A teremre fojtogató csend ült. Aztán végül egy vékony női hang törte meg a némaságot.
- Apa, nekem most mennem kell.
De Vega zaklatott képpel tekintett hátra.
- Hova sietsz annyira Eva?
A lány leszegte a fejét és egy ideig csak csöndben állt.
- Nos?
- Buli van apa. Ugye nem gondoltad hogy elviselem ezt az unalmas bájcsevelyt és aztán szó nélkül haza megyek?
- Na menj! – intett a nagydarab főúr.

Nem volt semmi kedve vitatkozni a lányával. És amúgy is. Huszonegy éves. Képes vigyázni magára. Egyébként meg a palotában minden főúrnak fenn volt tartva egy lakosztály. De Vega biztosra vette, hogy Eva a barátnőivel, a többi előkelő kereskedőcsalád lányaival fog szórakozni, aztán ha nem is megy haza itt biztonságban tudhatja. A lány mosolygott, kinyögött valami köszönöm félét és elviharzott.
- Azt hiszem drágám nekünk is indulni kéne. – mondta de Vegának a felesége.
- Igen. – sóhajtott a férfi. – Nehéz nap van mögöttünk.
Azzal elindultak kifelé. Hamarosan Chrétien és a csöndesen álldogáló Genscher is követte. Majd Briana is visszavonult.
Végül már csak Fernando és Briana maradtak a teremben. Az egyre jobban eluralkodó sötétség titokzatos félhomályba borította a helyiséget.
- Köszönöm hogy kiállt mellettem. – törte meg a már nagyon hosszúra nyúló hallgatást Briana.
- Nem tesz semmit. Bár… - Fernando hamiskásan elvigyorodott. – Lehet abban valami, amit az a felfuvalkodott spanyol paprikajancsi mondott.
- Éspedig? – kérdezte szinte közömbösen Briana, de szemében valamiféle lágy remegés látszott.
- Elvégre Beatriz a húgom. Néha egymás agyára megyünk, de mégiscsak a testvérem. És szerintem sokkal jobb uralkodó lesz, mint azok a pökhendi, semmirekellő, ingyenélő Gonzavok együtt véve.
Briana megremegett. Az arcán egy könnycsepp gördült le, amin megcsillant a lemenő Nap utolsó fénye.
- Ó, elnézést! – emelte a szájához a kezét Fernando. – Elfelejtettem hogy ön…
- Semmi gond. – szakította félbe Briana. – Semmi gond.
- Szerette őt, igaz?
A nő egy ideig hallgatott.
- Nem is tudom… Nem szerelemből mentem hozzá, de aztán… valahogy… megkedveltem.
- Ezt hogy érti?
- Tudja otthon, Skandináviában, nem túl könnyű az élet. Az apám már túl idős. Nem tudja kézben tartani a dolgokat.
- Hát igen. Az öreg VII. Károly Zsigmond sem egy mai csirke… Bocsánat.

Briana megcsóválta a fejét. Látszólag nem zavarták Fernando csípős megjegyzései. A férfi kicsit rosszul érezte magát. Túl sok időt töltött együtt az ikrekkel.
- A hatalmat most a legidősebb bátyám, Haakon, gyakorolja. Ő azt vallja, hogy Skandinávia csak úgy lehet erős és fontos állam, ha a németekkel szövetségben egy egységes tömböt állítunk fel. De a politikája talán túl radikális. Túl… agresszív. Oszkár bátyám nyíltan szembeszállt vele. Szerinte a németek egy zsarnok hatalom, akik az egész világot a vazallusukká akarják tenni. És ettől a sorstól csak az védhet meg minket, ha Angliával közösen tengeri nagyhatalommá vállunk és így elzárjuk magunkat az ellenségeink elől.
- Nem rossz terv.
- Igen. De Haakon nem tűri a kritikát. Oszkárnak végül el kellett menekülnie. Most az angol udvarban él és támogatókat gyűjt, hogy apánk halála után megszerezhesse a trónt.
- Merész húzás lenne.
- Az. De akkor még mindig ott van Gusztáv. Ő az oroszok erejében bízik. Bár tanulva Oszkár hibáján nem mer nyíltan szembe szegülni Haakonnal. Inkább titokban szervezkedik és valljuk meg őszintén, ha a népen múlik több esélye van trónra jutni mint Haakonnak.
- És maga?
- Az én helyzetem teljesen más. A III. világháború óta a nők ismét kiszorultak a közéletből. A nővéreimmel két választásunk volt. Vagy külföldre menekülünk, vagy hátralévő életünket egy palotába zárva töltjük, teljesen elzárva a külvilágtól.
- Kár lenne egy ilyen szépséget elzárni. – mosolyodott el Fernando.
Briana mintha meg sem hallotta volna csak nézett maga elé.
- Gavrilo Gonzavo éppen jókor érkezett Stockholmba. Helyes fiú volt és úgy tűnt én is tetszem neki. Ő volt az utolsó esélyem a szabadságra.
- Hát igen. A kényszer nagy úr.
- De magának sokkal jobb dolga van. – tekintett fel a nő Fernandora.
- Ne vicceljen velem fenség!
- Briana… Szólítson Brianának!
- Jól van… Briana. Lássuk be nem én élek a királyi palotában ekkora fényűzés közepette, és nem én vágyok a királyság egyik legtekintélyesebb személye.
- De legalább nem érzi úgy, hogy fölösleges és nincs helye a világban.
- Ne mondjon ilyet!
- Már miért ne? A férjem meghalt. Nekem itt már semmi keresnivalóm. Vissza kéne térnem a hazámba. De akkor Haakon bezáratna, vagy ami még rosszabb, lehet, hogy ki is végeztetne, nehogy titokban egy újabb ellenséges tábort szervezzek Venezia szövetségeséül.
- Nem túl jó kilátások… De nyugodtan maradhat itt is. A veneziaiak szeretik. Nagy megbecsülésnek örvend.
- Lehet, hogy igaza van. De mit csináljak én itt egyedül. Amíg Gavrilo élt minden körülöttünk forgott. Most Beatriz került a középpontba és én… én csak egy púp vagyok a vezetés hátán.
- Ne beszéljen így! Biztos meg fogja találni a helyét. Beatriz felnéz önre. Biztos nem hagyná, hogy eltűnjön a tömegben.
- Valóban? – Briana szeme megtelt könnyel.

Fernando érezte, hogy jó helyen kapizsgál.
- Igen. Mindig is példaként tekintett önre. Ha jól keverjük a lapokat még egész fontos helyet is kiharcolhat magának mellette, mint… tanácsadó, vagy valami efféle.
- Ha MI jól keverjük a kártyákat? – nézett a férfira Briana.
- Elnézést! Nem akartam bizalmaskodó lenni. Én csak…
- Valóban segítene nekem?
Fernando a nő szemébe nézett. A gyönyörű kék szempár megtelt könnyel.
- Igen. Segítek.
Briana majdnem megölelte ezt a nagylelkű férfit, de aztán úgy döntött, hogy ez mégsem lenne helyén való.
- Szívemből köszönöm. – rebegte végül.
- Ugyan már. – legyintett Fernando. – Örömmel teszem.

A palota a lagúna felé nyíló szárnyát gyönyörűen díszített árkádok borították. Itt helyezkedett el az összes vendéglakosztály itt tartottak fenn maguknak szálláshelyet a tartományurak olyan esetekre, amikor napokig a palotában kellett maradniuk és itt szállásolták el a követségeket is, akik tárgyalásokra, konferenciákra, vagy éppenséggel a koronázásra érkeztek.
A folyosó végén három őr álldogált. Díszes egyenruhájuk elárulta hogy a kaliforniai követség katonái, ám kezükben most a vékony díszlándzsa helyett vaskos bénító pisztolyokat tartottak. Ketten a falnak dőlve szunyókáltak, míg a harmadik lecsukódni készülő szemeivel küszködve figyelte a folyosót. Mögöttük nem sokkal két veneziai páncélos katona ült a folyosóra kihelyezett fotelokban és halkan szuszogtak. Már későre járt az idő, amikor egy sötét alak jelent meg a folyosón.

- Állj! Ki az! – kapta fel a fejét az éppen strázsáló őr és előretartotta bénító pisztolyát. Erre a másik kettő is felébredt és hasonlóan tettek.
A félhomályból egy női alak bontakozott ki. Huszonegy év körüli, napbarnított bőrű, hosszú fekete hajú, türkiszzöld szemű lány volt. Testhezálló sötétkék ruhát viselt melynek díszein megcsillant a folyosóra beszűrődő kevés fény.
- Eva Manuela Esmaralda de Vega vagyok. Juan Augusto de Vegának, Trieszt hercegének és Fernanda Juanita Gabriella Rodrigeznek, az aragóniai király húgának második lánya.
A lány határozott volt és arcán az izmok komoly kifejezésbe feszültek.
- Alexis Sanders hercegnővel, II. Vilmos kaliforniai király második lányával kívánok találkozni, személyes ügyben. – hangja rideg volt és tiszteletet parancsoló.
Az egyik őr szótlanul hátralépett és oldalba bökte a fotelben üllő veneziai őrök egyikét.
- Mi-mi az? – riadt fel a férfi. – Mit akar tőlem? Nem látja, hogy alszom?
Eva megköszörülte a torkát mire az ideges őr felfortyanva fordult felé, de amikor észrevette, hogy kivel is van dolga azonnal talpra ugrott.
- Tiszteletem signorina de Vega!

Erre a másik őr is felemelte a fejét és amint rájött, hogy valóban az áll előtte aki, rögtön ő is felpattant és elismételte társa szavait. Így már a kaliforniai őrök sem látták értelmét a kukacoskodásnak. Leeresztették fegyverüket, és amíg ketten ismét nekidőltek a falnak a harmadik kissé morcos de mégis tisztelettudó hangon megkérte Evát hogy kövesse. Úgy tízméternyire a folyosó végétől a férfi megállt egy ajtó előtt.
- Kérem, várjon itt! – mondta és kopogott.
- Jöhet. – szólt ki ez bársonyos de mégis kemény hang.
A férfi belépett a szobába és behajtotta maga mögött az ajtót. Eva hegyezte a fülét és hallotta amint az őrcsoszogó léptekkel lép néhányat, majd megáll és megszólal.
- Eva Manuela… Esmaralda de… Vega kíván beszélni önnel úrnőm.
- Eressze be! – szólalt meg a kemény hang, de most már volt benne valami különös, lágy reszketés is.

Az őr kilépett és szélesre tárta Eva előtt az ajtót.
- Parancsoljon hölgyem!
- Köszönöm. – válaszolta lekezelően Evá és belépett az ajtón.
A lakosztály kicsi volt de lakályos. Falai fakó vörösre voltak festve. A falra erősített lámpák különös fénye olyan hatást keltett mintha lobogó fáklyák világítanák meg a helyiséget. Alexis hercegnő a szoba közepén állt. Még mindig ugyanaz az egyszerű, fodros, széles, merevített gallérú ruha volt rajta. Haja ugyanúgy állt feltornyozva a feje búbján. Mintha csak most jött volna ki a fogadóteremből. Ahogy Eva a szemébe nézett ugyanazt a különösen csillogó fényt látta. Ám most a lány arca is ezt a különös hatást sugározta. Nem lehetett sokkal fiatalabb Evánál. Arca sima volt és bőre selymesen csillogott. Szikrázóan kék szemei foglyul ejtették az ember tekintetét.
- Eva! – kiáltott fel, a lány nyakába ugrott és átölelte.
- Régen láttalak Alexis.
- Mikor is volt? Egy éve?... Amikor azzal a… Gavrilo Gonzavoval jöttetek Los Angelesbe.
- Felejthetetlen napok voltak. – mondta halkan Eva az arcán kaján vigyorral.
Alexis elmosolyodott. Kezét gyengéden végighúzta Eva vállán majd mélyen a szemébe nézett.
- De te azóta sem változtál.
A spanyol lány arcára meglepettség majd boldog mosoly ült ki.
- Te sem… Csak még gyönyörűbb lettél.
Alexis lehajtotta a fejét, hogy elrejtse piruló orcáit. Ám Eva gyengéden felemelte azt és mélyen a szemébe nézett.

- Gyönyörű vagy. – mondta mély, igéző hangon. Arcuk egyre közelebb került egymáshoz, mígnem ajkaik egy forró csókban értek össze. Eva úgy érezte, mintha egy pillanat alatt kiszakadt volna ebből a testből és felszállva, fel ebből a romlott, feszült világból a mennyekbe repült volna. Alexis csókja olyan puha volt mintha csak egy friss, harmatos rózsába fúrná az ajkait. Ahogy végigsimította a lány arcát, teljesen megbabonázta annak selymessége.
Lassan hátráltak, míg végül a hercegnő lehuppant az ágyra és Eva vadmacskaként vetette rá magát. Még egyszer belekóstolt Alexis csábító ajkaiba majd elindult lefelé. Először a nyakát csókolta végig, aztán a ruháját kibontva átkalandozott a lány puha vállaira. Alexis mélyeket sóhajtott és gyengéden beletúrt szeretője hosszú, fekete hajába. Eva eközben még lejjebb haladt és a lány mellei közé fúrta az arcát. Ez már tényleg maga volt a paradicsom. Mintha egy frissen vetett ágyba süppedt volna.

Miközben nyalta és csókolta a gyönyörű dombokat még jobban lefejtette Alexisről a ruháját és óvatosan betolta kezét a lány nedvesedő bugyijába. A két lány teljesen összegabalyodva feküdt az ágyban. Alexis rájuk boruló leple alatt testük szinte összeforrt. Eva lassan elhagyta azokat a földöntúlian csodálatos melleket és egy még varázslatosabb táj felé vette az útját. Letolta a lány bugyiját és elétárult az, aminél csodálatosabbat még sohasem látott. Alexis is már a mennyekben járt, amikor a puha ajkak megérintették szeméremajkait. Apró nyögések közepette élvezte, ahogy Eva apró nyelve egyre mélyebbre hatol. Óvatosan felhúzta maga mellé a lányt és ismét szájon csókolta. Közben kezei bejárták a mély mámorba süppedő de Vega lány egész testét lefejtve róla a szűk estélyit. Most ő járta be ajkaival Eva testét. A formás vállakat, a gömbölyű melleket, az izmos hasfalat és a teljesen elázott bugyi alól előbukkanó rózsaszín punit.

Ahogy a lemenő Nap utolsó sugarai beszűrődtek az ablakon megvilágították a két egymásba fonódó női testet. Ajkaik úgy olvadtak össze mintha soha nem is váltak volna el egymástól. Úgy csókolóztak, mintha még mindig ott feküdnének egy évvel korábban a homokos parton Los Angelestől nem messze, meztelenül, ahol a víz simogatja testüket miközben ők egymást kényeztetik. A falak elnyelték az apró nyögéseket, így a folyosón álló őrök is lassan álomba merültek.
A városban még hajnalig, sőt még azon túl is szólt a zene és fojt a mulatság, de a palota és a főúri rezidenciák már mind elsötétültek.