Tükörkép nélkül- I. Halálom éjszakája

A kacifántos háztetők felett már sötétbe borult az ég, de a lemenő Nap fénye pompás narancs és rózsaszín színkavalkádot festett a horizonton kószáló felhőfoszlányokra. Itt-ott apró égi lámpások módjára kigyúltak a csillagok. A földiek is világot gyújtottak, sok fénylő ablakkal törték meg az éjszaka komorságát.
Az előszobámban minden lámpa égett, szinte zavaró fényárban úsztak a bútorok. Anyám ragaszkodott ehhez- az apám szerint- pazarláshoz, hogy ne rontsam a látásom a nem ideális körülmények között zajló olvasással. Nem tehettem róla, imádtam a könyveket! Erre az útra is kisebb könyvtárat hoztam magammal, ráadásul ez a romantikus város beindítja az ember fantáziáját. Velence. Már csak ez az egy szó is valami megmagyarázhatatlan bizsergéssel tölt el, mintha egy izgalmas és feledhetetlen kaland ígéretét hordozná.
Éppen lapoztam volna az előlem fekvő műben, amikor kopogtatás rángatott ki az erdőből, ahová az író segítségével repített a képzeletem.
- Tessék!- szóltam ki, fel se tekintve a lapokból, mintha azt vártam volna, hogy a betűk továbbolvassák magukat.
- Bocsánat, hogy zavarom kisasszony, de látogatója érkezett!- Lea szavaival felkeltette az érdeklődésesemet.
- Kicsoda az?
- Egy olasz fiatalember, de a nevére nem emlékszem pontosan. - az mondat utolsó felét már csak suttogta.
- Semmi baj! - léptem oda hozzá, s felemelte a fejét, amit az imént lehajtott, annak jeléül, hogy szégyelli, hogy elfelejtett egy ilyen fontos információt. - Gyere, menjünk le együtt!- indítványoztam, majd karöltve elindultunk lefelé a lépcsőn.
Habár a szüleim se bántak úgy vele, mint egy rabszolgával, Lea-nak mindig jól esett néhány barátságos gesztus a hivatalos hangnem után. Sokkal fiatalabb volt nálam, mégis jobban kedveltem, mint a hozzám hasonlóan felsőbb körökben mozgó elkényeztetett csitriket, akikkel akaratom ellenére, a társadalom és az etikett szabályai és elvárásai szerint, úgymond barátkoznom kellett.

Már a földszinti folyosón jártunk, amikor a szalon bejárata előtt Lea halkan megszólalt:
- Lorenzo Merlaspéro az úrfi neve!
Elkerekedett a szemem.
- Ez lehetetlen! Képtelenség!- gondoltam, és gyorsan kitártam a szalon keskeny ajtaját.
Apám a kandalló előtti heverőn ült, őszülő szemöldöke alatt rosszallóan nézett rám, hogy csak így berontva megzavartam a beszélgetést. Mellette édesanyám a nyakát nyújtogatta, és sokatmondóan somolygott. A vele szemben lévő fotelből rögtön felpattant kamaszkori szerelmem, és boldogan felém sietett.
- Istenem!- kiáltottam. Hagytam, hogy a férfi a karjaiba zárjon, s egy hosszas ölelés után nevetve kissé eltolt magától.
- Jó leszek én Lorenzo-nak is, nem kell isteníteni!- árulta el, hogy min derül, majd szemrevételezett tetőtől talpig. - Senior O’ llacour nem tréfált, amikor azt monda, hogy káprázatosan szép vagy! Sokat változtál három év alatt.
- Ugyan már!- pirultam el. – De te hogyan kerülsz ide?
- Apám tudomást szerzett az érkezésetekről, és gondoltam, megleplek egy látogatással.
- Hát a meglepetés sikerült!- mosolyogtam rá. Megakadt a tekintetem a küllemében bekövetkezett pozitív változásokban. Arcvonásai vonzóbbak lettek, fekete, egyenes szálú haját a válláig növesztette, és laza lófarokba kötötte a tarkóján.

Már egészen gyerekkorunk óta ismertük egymást, a szüleink régi jó barátok voltak. Tizennégy éves koromban meghalt apai nagymamám, s az itáliai határtól nem messze fekvő, a franciaországi Grenoble-ben lévő családi kúriát ránk hagyta, oda kellett költöznünk. Ha nem vesszük birtokba, akkor gonosz nagybátyám, Eric kezére került volna a felbecsülhetetlen értékű ház. Így azonban megszakadt a két család összeköttetése, s eltávolodtunk egymástól, egészen idáig.
Hamarosan előkerültek a poharak, és apám egyfajta rejtélyes, különleges alakalomra hivatkozva előhozatta a legjobb pezsgőt.
- Nos- állt fel a nagy eseményeket beharangozó szónokok hangján a családfő-, nemsokára eljön az idő, amikor koccinthatunk eme nemes itallal, de - hogy ezzel a mulatságos szólással éljek- ne igyunk előre a medve bőrére! Senoir Merlapéro, kérem…
Izgatottam fészkelődni kezdtem, de a következő pillanatban a lélegzetem is elállt. Lorenzo letérdelt elém a zsebéből előhúzott, nyitott dobozkával, amelynek bársonypárnáján ezüst keretbe foglalt, opálköves gyűrű díszelgett.

- Régi családi ékszer. - szólt, amikor észrevette, hogy a kis tárgyat bámulom. - Anyáról lányára száll nálunk, és mindig a legelőször megházasodó gyermek kapja. Mivel édesanyám meghalt, és nincsen testvérem a tiéd lehet, de csak ha válaszolsz a kérdésemre.- itt nagy levegőt vett, s lassan kezdett elmúlni a mellkasomra nehezedő döntés súlya, amikor égszínkék, reménykedő szemeibe néztem. - Yvonne O’ llacour, hozzám jössz feleségül?
Már sokszor belegondoltam, hogy mit mondok majd, ha ez bekövetkezik, hiszen az én döntésem, akár nemmel is felelhetek, nem érdekelnek a következményei, de Lorenzonál ilyen eszembe sem jutott. Évek óta ismerem, sőt, szeretem, és…
- Igen!

***

Vőlegényem ezentúl minden nap eljött, néha kíséretként magával hozva egy-egy barátját, akik gratulációkkal bombáztak minket. Egy különösen forgalmas este után Lorenzoval kettesben maradtunk a szobámban. Erre jó ideje nem került már sor, s kissé furcsán éreztem magam.
- Ne izgulj, nem harapok!- nyugtatott, mert letelepedett a székem karfájára, kiskutya módjára a vállamra tette az állát, s ettől összerezzentem. – Tegnap beszéltem apámmal, fényűző esküvőt akar, sok-sok vendéggel.
- De hát eddig egyszerű, szűk körű menyegzőről volt szó! - feleltem ijedten, mert több száz, arctalan alak rémképe villant fel előttem.
- Ne aggódj - szólt, miközben indulni készült-, majd megpróbálom lebeszélni az ötletéről, habár nem lesz könnyű. Pihend ki magad, holnap a nyakunkba vesszük a várost!- azzal búcsúzóul megpuszilt, újabb szívverés-kimaradást idézve elő nálam. Az ajtóból még egyszer visszafordult.
- Amúgy rengeteg időnk van még!- tárta szét a karját, és biztató mosollyal eltűnt az ajtószárnyak mögött.
Nem is tudta, hogy mekkorát tévedett…

***

Másnap korán kellett kelnünk. Eljött a nagy nap, a híres Velencei karnevál nyitánya. Az utcákon már sok maskarás ember bolyongott, amikor mi még csak elindultunk a sajátunkért. Nem volt messze a Weira Báliruha- és Jelmezszabászat, így gyalogszerrel és hajóval hamar odaértünk. Kissé nagyobb vitába kerültem a szüleimmel, amikor kijelentettem, hogy Lea velünk jön, és neki is kell valami alkalmi öltözék. Végül győztem, és sikerült találnunk egy megfelelő ruhát és hozzá illő álarcot a lánynak. Nem volt különösebben se drága, se díszes, de Lea így is nagyon örült neki. Álmélkodva forgatta ujjai közt a szövetet, és egyfolytában hálákodott nekem.

Alkonyatkor felöltöttük ideiglenes arcunkat, és egyenesen a Szent Márk térre mentünk. Óriási tömeg gyűlt össze a színes bódék, mutatványosok, zenészek körül. Leával egymásba kapaszkodunk, nehogy teljesen elsodródjunk, mert a szüleimet már pár perc alatt sikerült elveszítenünk. Nem maradt más megoldás, a Lorenzo által kijelölt találkahelyet vettük célba, feltételezve, hogy anyámék is odajönnek majd. Két férfi állt a víz szélén lévő korlátnál. Lorenzo piros, gazdagon hímzett kabátot viselt, aranyszínű maszkja alól kilógó hosszú haját szabadon lebegtette a szél. A barátja, Fabricio hasonló öltözéket viselt, de őt állandó smaragdzöld és bronz színeiről lehetett felismerni.

- Szia- lépett oda hozzám Lorenzo, és átadta ajándékát, a ruházatával egyszínű rózsát.- Gyertek, táncoljunk!- mondta.
- Ne, várj! Apámék lemaradtak, meg kéne őket várnunk!
- Előbb-utóbb úgyis előkerülnek, ne féltsd őket, felnőtt emberek!- Lorenzo szavai nem sokat enyhítettek aggodalmamon, de végül belevetettük magunkat az ünneplők közé. Lea Fabricioval beállt, egy körtáncba, és olyan önfeledten szórakozott, amilyennek még sosem láttam. Amikor már mind a négyen alaposan kifáradtunk ittunk egy italt, majd a tánctól és a bortól kipirultan elmentünk sétálni. Messzire hallatszott a zenebona, sokan még csak most csatlakoztak a bálhoz, de voltak olyanok, akik az erkélyekről figyelték az eseményeket.
- Keressünk csendesebb helyet- tanácsolta a jövendőbelim, és ráfordultunk a néptelen, vízzel borított partra. Néhány gondola ringatózott a felszínen, szerencsére találtunk két szolgálatra kész hajóst, és Fabricio kérésére a Sóhajok hídjához eveztek. Jóval az építmény előtt azonban megálltunk, a gondolavezetők heves szócsatába keveredtek az udavarlóinkkal. Lorenzo és Fabricio versengve káromkodtak olaszul, amikor a távolodó hajók zajtalanul tovasiklottak.
- Mi történt? - kérdeztem megrökönyödve.
- Szemetek - köpött Fabricio.
- Azt mondták, hogy ebben az időszakban éjszaka az Ördög tanyázik erre, és nem akartak továbbvinni minket. - válaszolta Lorenzo. - Na, ne hagyjuk, hogy ilyen ostoba vénemberek elrontsák ezt a szép estét! - mondta, majd a derekamat átölelve elindult előre.
Egy lélek se volt sehol, a sötétség egyre sűrűsödött, a csillagokat is elnyelte az esőfelhők hirtelen jött áradata.

- Futunk versenyt? - kérdezte hirtelen Fabricio.
- Meg vagy veszve? - néztem rá.
- Csak addig a templomig- mutatta. Annak tornya baljóslóan magaslott a háztetők felett, és ködös utcák labirintusa vezetett hozzá.
- Egy kis szórakozás senkinek sem árt. - vigyorgott Lorenzo. - Aki a legutolsó lesz, az a velencei szamár!- kacagta, majd gyorsan futásnak eredt.
- Na várj csak, te gazember!- szaladtam utána. A földig érő szoknyám alaposan lelassított, de Fabricio és Lea inkább kihasználta, h kettesben lehettek, eszükben sem volt követnie a két őrültet.
Lorenzo néha felbukkant előttem, az épületig kanyargós sikátorokban vezetett az út. Éppen zihálva befordultam az egyik sarkon, amikor a sötétből előbukkanva két erős kéz magához ragadott.
- Megvagy. - szuszogta a fülembe Lorenzo, és olyat tett, amit még soha: megcsókolt. Szenvedélyesen ölelt, csókjába beleremegett a lábam. Hideg futott végig a tarkómon, de nem Lorenzo miatt. Valaki figyelt. Egy villogó, macskáéhoz hasonló szempárt pillantottam meg a sikátor végében, de csak pár másodperc műve volt az egész, mert a következőben eltakarta a képet Lorenzo haja, és meggyőztem magamat, hogy csak képzelődtem.
Ha tényleg csak képzeltem, akkor ez volt életem legszörnyűbb látomása.
Egy hirtelen csapással valaki letaszította rólam Lorenzót, majd a falhoz nyomott, s éles fájdalom hasított a nyakamba. Behunytam a szemem, és összeszorított fogakkal vártam, hogy vége legyen mindennek, de kíváncsian körülnéztem.
- Lorenzo! - kiáltottam élesen, a félelem (vagy valami egészen más) megsokszorozta az erőmet, és a földre löktem a nálam jóval testesebb férfit, akinek a válla fölött megláttam Lorenzot a szemközti fal elé roskadva, nyakától vékony csíkban vörös lé csordogált. Letérdeltem mellé, és a feje alá nyúltam. Sűrű, a sötétben feketének látszó vér tapadt a kezemhez.
- Ne! Nem halhatsz meg! Hallod!? Ébredj fel! - kiáltoztam, de egy erős marok a hajamnál fogva elrángatott Lorenzo élettelen teste mellől, és az idegen ismét a nyakamba harapott.
- Eressz el, te gyilkos! - sziszegtem fenyegetően, és fegyvernek használva a maszkomat, halántékon vágtam vele fogvatartómat, de az erre hátracsvarta a csuklómat, mozdulni sem bírtam, és még jobban belevájta a fogait a húsomba.

Aztán megszűnt a szorítása, és csaknem eszméletlenül zuhantam Lorenzo mellé. A fejemet én is bevágtam a falba, de így utólag még annyira emlékszem, hogy annak a háznak a tetejéről, aminek a tövében feküdtem leugrott egy kardos alak, aki harc nélkül, a puszta megjelenésével elüldözte a támadót. Már csak hallottam, ahogy a megmentőm felém jön, majd Lea velőtrázó sikolyát, és végleg elsötétült minden…