Történetek

A reggel hamarabb eljött L számára, mint azt várta volna. Elaludni nem bírt. Csak sírt. Így jobbnak vélte, egyből belevetni magát a ráváró feladatok tengerébe. Iskolába nem ment be, nem bírta volna elviselni a többiek részvétét.
Teltek-múltak a napok. Az elintézendőkkel jól haladt, már csak 2 nap volt hátra, hogy H-t örök nyugalomra a földbe helyezzék...

Végre egyedül vagyok. Többé senki sem parancsolgat, senki sem ver meg. Anyám is elhallgatott. Még most is látom, ahogy ott fekszik vérben, ruhája mocskos, haja zilált. Életem legszebb képe volt. A rendőrök nem is gyanakodtak rám, hisz ki gyanakodna egy gyerekre? Azt mondták, maradjak itt, értem jön valaki és elvisz. Nem… Ide többet nem jöhet senki… Senki… Engem senki sem láthat többet…Senki sem bánthat…

Jézus nem tett annyi csodát, mint amennyit a srác őrangyala, hisz ki látott még olyat, hogy egy elgázolt, betépettnek tűnő – nevezzük nevén a gyereket: betépett. Ja, hogy ezt eddig még nem említettem? Bocs. – borostás, alkoholtól bűzlő fazont felsegítsen két önzetlen, öltönyös üzletembernek álcázott gerinctelen féreg – más néven ügyvéd...

Olyan ártatlan képpel néznek a hunyorgó tanárra, hogy majdnem én is elhiszem, betéve tudják, már azokat az anyagokat is amiket, még nem is vettünk. Valójában nem a mumusom az irodalom, de ekkora anyaggal már nem érdemes hazardírozni. Soha nem szoktam puskázni, így még szokatlanabb, hogy nagyobb erővel pumpálja a vért a szívem...

A szél egyre jobban fújt, az emberek körülállták a sírt a temetőben. Sokan sírtak és emlékeztek a halott legszebb élményeire. Senki sem értette, ki tehette és mért, hogy ilyen kegyetlenül leszúrja a falu egyik tisztes férfiját. Csak találgattak és egyre hihetetlenebb dolgokat vetettek fel...

Először a melleimet simogatta, majd a keze lassan vándorolt lefelé. Már mindketten nagyon szaporán vettük a levegőt. Ujjai már igencsak jó helyen jártak ott lent. Gyönyörhullámok törtek rám, pedig a lényeg még váratott magára...

Figyelem, és összpontosítás! Ez a lényeg! Minden egyes mozdulat tökéletes, és elegáns, ahogy annak lennie kell, de valami mégis zavaró. Nincs ott az, akinek ott kellene lennie. Az egész kép annyira abszurd, hogy az már szinte nevetséges. Egy mozgó lány, és egy férfi, akinek ott kellene lennie, de még sincs ott. Hiába a mozgás, és a tudatosság, az egyedüllét zavaró. Sőt, nem zavaró… fájdalmas...

Néha nem is tudja miért vannak 7 év után is együtt. A megszokott szeretkezések mára már sablonossá váltak, a jó csengő „szeretlek” mögött már nincs semmi mondanivaló. Az ismerősök, barátok, a család azt hiszik róluk, hogy ők az „Álompár” és már csak az esküvői meghívóra várnak. Pedig ha csak egy kicsit is figyelnének, észrevehetnék, hogy az édes összebújások, véletlen egymásra pillantások, bájos mosolyok mögött két unalmas alak van, akik már nem szenvedéllyel szeretik egymást, csak megszokásból......

Eljött a maszkabál éjszakája. Álmodtam az én kedvesemmel, azt mondta, nem találkozhatunk soha, mert érzi, hogy megházasodik. Nagyon szomorú voltam, sírni akartam, szétszaggatni valamit, törni-zúzni, de visszafogta a karomat az a megkönnyebbülés, amit az országomnak hozok, a hazámnak. Lementem a bálterembe. Hatalmas volt, csillogó, mindig olyan érzésem volt mikor beléptem ebbe a terembe, mintha kiléptem volna a szabadba. Minden tekintet rám szegeződött, noha állarcban voltam mindenki tudta...

Hamarosan egy méregzöld aura lengte körül. Pár pillanat múlva a föld megremegett. A repedezett talajból és a közeli erdőből csontvázak, zombik és lidércek hada menetelt a csatatérre.
A lány mosolyogva kinyitotta szemét. Biztos győzni fognak...ekkora hadsereggel szemben az ellenségnek esélye sincs...