Na erre varrjál gombot! (3. folytatás)

3

A suliban voltunk Laurával. Elvonultunk egy kicsit, a mi helyünkre. Ide a fiúk nem szoktak bejönni, mert ez csak nők számára fenntartott terület. A klotyóban voltunk, na!
- És mit mondtál neki? Nyögd már ki!
- Hát, végülis nem mondtam meg az igazat.
- Azt gondoltam! Elmondanád, akkor mégis mivel tömted tele a fejét?!
- Honnan gondoltad?
- Csak mert akkor nem kertelnél ennyit! Na?
- Hát azt… jaj, ez olyan ciki!
- Linzi! Ajánlom, hogy mondd el végre, különben nem tudom mit teszek, de kegyetlen lesz az biztos!
- Na jó. Hát, én azt mondtam, hogy, de nem mondod el senkinek ugye?
- Nem, nem de mondjad már!
- Oké, azt mondtam, hogy már el vagyok jegyezve!

- MI??? MEG VAGY TE HÚZATVA?
- Cssst! De erről csend, oké?
- Hát ne haragudj, de esküszöm te nem vagy komplett!
- Tudom! Így is elég rosszul érzem magam! Hidd el, milyest kimondtam, azonnal megbántam. De már kimondtam, és nem akartam Márk előtt magyarázkodni.
- Nem, inkább hagyod, hogy azt higgye, boldog menyasszony vagy. Egyáltalán bevette?
- Nem tudom. Ahh, hogy én mekkora béna vagyok! Mit csináljak?
Ekkor megdermedtem. Mert én azt hittem csak mi ketten vagyunk itt bent. De amikor azt hiszed, ennél már nem lehet rosszabb, az élet rádcáfol. (Ez tök jó dalszöveg lenne.) Mert ekkor kilépett az egyik fülkéből ősellenségem, Andi.
- Hát ezt jól elszúrtad! És most jól meg is szívod!!!- sziszegte az a dög.
- Oké, menj csak és mondd meg neki!
- Azt hiszed megkönnyítem a helyzeted? Viccelsz?
- Nagyon élvezed, igaz?!
- Na ná!!! Hú, de egy lúzer vagy te Bomeg!!!

- Na jól van Andika, most már be lehet fogni, és ki lehet innen menni! Én a helyedben meghúznám magam, és inkább azon törném az agyam, hogy matekból hogy javítsak. Ja bocs, azt el is felejtettem, hogy neked nincs egy agysejted sem, ami lehetővé tenné, hogy ezzel törődj! –Laura kelt a védelmemre, mivel én már egy roncshoz hasonlítottam lelkileg, nagyon nem hiányzott még a harc ezzel a buta tyúkkal. Andi végre fogta magát, és diadalmas mosollyal kitipegett. Laurára néztem, és igazán kétségbe voltam esve.
- Uram Isten! Most mit tegyek? Mostmár aztán muszáj elmondanom… - magamban tűnődtem azon, milyen jó azoknak, akik érzéketlenek. Nem törődnek a másikkal, így nem okoznak maguknak sem gondokat és lelkiismeret furdalást.
- Meg kell mondanod! Nincs mese! Ez amúgy is elég értelmetlen, és igazságtalan hazugság volt. –Tudtam, hogy Laurának igaza van, de nehéz volt beismerni. Bele se mertem gondolni a szituációba.

Végül a csengő kiűzött minket, pontosabban be, az osztályba. Lesütött szemmel mertem csak körbenézni, Márk helye felé lestem, amit észre is vett azonnal. Elkaptam a tekintetemet, mintha valami hihetetlenül érdekes dolgot pillantottam volna meg az ablak túlsó oldalán, majd gyorsan a helyemre mentem.
Német óra volt - ennyi magyarázatnak elég is lesz. Auschwitz tanár úr (igazából Hochmüllernek hívják, de az óráin alkalmazott diktatórikus rend miatt a helységnév sokkal inkább illett rá) éppen a Partizit II rejtelmeibe próbálta bevezetni az osztályt, nagyon kevés sikerrel. A legtöbben fütyültek rá, hogy mit csinál, kivéve Laurát. Hogy miért egy ilyen IQ bajnok legjobb barátnővel ver az isten?!
Auschwitz tanár úr a táblánál pattogott, és éppen egy vonalzóval csapdosta az első sorban lévő padokat, amikor is egy kis cetlit csúsztattak a kezembe. A másik padszomszédom, Szilvi volt az. Kérdőn néztem rá, hogy ki küldte, de csak megvonta a vállát.

Beszélnünk kell! Óra után, a kémiaszertárnál! M.

Nem mertem Márkra pillantani. Tudtam, hogy engem figyel. Gyorsan ráfirkantottam a választ a cetlire.

Nem lehet! Segítenem kell Hurrikánnak becipelni az órára a szekrényeket!

Tudtam, miért a kémiaszertárt választotta. Az csendes hely, az iskola hátsóbb részében van, oda ritkán mennek a diákok, csak becsengetéskor szállingóznak el odáig.

Akkor suli után. A kapu előtt várlak!

Na, kellett nekem hazudni. Valahogy ösztönösen Andi felé lestem, miközben a ceruza, ami a kezemben volt, kettétört. Gyorsan előkapartam egy másikat, és ráfirkantottam.

Oké.

Nem jött több levél, aminek nagyon is örültem. Habár, így könnyebb volt. És tényleg be kellett pakolnom Hurrikánnal a tornaterembe. Ő ugyanis a tesitanár, egy száz éves vénség, akinek a legnagyobb szórakozása a lányok stírölése szekrényugrás közben. Hát, el voltam ragadtatva.
Csakhogy kivételesen megmenekültem az ugrástól, volt egy igen jó havi egyszer bevethető indokom. Így nekem kellett azokat a dög nehéz szekrényeket bevinni. Még mindig inkább ez, minthogy ott ugráljak előtte! Hányinger…

Mire vége volt az utolsó ódának, a gyomrom öklömnyire rándult össze. Nem viccelek. Mint egy teniszlabda, akkora lehetett. Laura persze folyamatosan ontotta az ötleteit, hogy mit hogyan tegyek. Csakhogy, amikor kifelé tartottunk, már a felét sem értettem. A kapu előtt gyorsan elköszönt, ő elindult haza, én meg Márkhoz. Csak intett, majd annyit mondott, hogy hazakísér, és elindultunk.
Azt hiszitek, hogy nagyon sokat beszéltünk? Lett volna mit mondani, mégis, egyszerűen hallgattunk mindketten. Nagyon, nagyon sokáig nem szólaltunk meg, csak mentünk egymás mellett. Nem karolt át. Még csak a kezemet se fogta meg. Amit egyik részem mélységesen sajnált. Oké, tudtam, hogy el kell mondanom, és hogy nem szabad játszanom vele (tovább). És azt is, hogy egy szörnyeteg vagyok, amiért nem beszélek végre, de egyszerűen nem tudtam megszólalni.
Egy cuki előtt aztán megálltunk, és vettünk fagyit. Citromosat kértem. Mert nálam az egyik gömb mindig citromos. Vagy csak az, ha egy. Ekkor végre megszólalt, miután ismét elindultunk.
- Hajlandó vagy végre elárulni?
- Mit? –kérdeztem döbbenten. Tényleg nem tudtam, hogy mire gondol.
- Linzi… ne terelj!
Értetlenül néztem rá, hiszen tényleg fogalmam sem volt, mire céloz. Talán Andi mégis kitálalt mindent?! Persze, tudhattam volna.
- Tudom, hogy nem vagy eljegyezve!
Hirtelen a citromos fagyi, amit imádok, megkeseredett a kezembe. Legszívesebben kidobtam volna a kukába az egészet. És mellé még hánytam volna is egy nagyot, elég rosszul éreztem magam. Mielőtt megkérdeztem volna, honnan az ördögből, folytatta.
- Ez egy butaság! Nincs az a srác, aki beveszi, hogy 16 évesen eljegyeztek.
Hoppá. Apró részletek.
- A kérdés csak az, hogy akkor miért?

Azt hittem, ott helyben elájulok. Komolyan. Ez a srác rébuszokban beszél nekem, miközben alig állok a lábamon, minden vágyam, hogy megszabaduljak végre. Pedig elég ritka pillanat, amikor nem szeretnék Márkkal lenni. Ez most olyan volt.
- Mit miért? –kérdeztem bután.
- Miért toltál el? Miért mondtad ezt? Nekem eddig nem tűnt fel, hogy nem tetszene a dolog…
Mostmár tudtam, miről beszél. Rólunk. Mert eddig nagyon jól megvoltunk. Na nem kell félreérteni, nem lett kimondva, hogy járunk. Néha találkozgattunk, randiztunk, vagy egy buliban táncoltunk, de ennyi. Ja, és ritkán egy- egy mandulavizit. Sokkal ritkábban, mint ahogy nekem tetszett volna.
- Hát… tetszik is! Csak, tudod, elköltözünk.
Márk megállt mellettem az úton. Egy pillanatra megtorpant, és döbbenten pislogott rám. Ezután újra elindult mellettem. Próbálta eltűntetni hangjából a meglepettséget (és csalódottságot - bárcsak így lenne.)

- És hová? Ez még nem jelenti, hogy át kell verned.
Kis dühöt hallottam ki a hangjából. Amit nem is csodáltam. De végre a dolgok negyedét már elmondtam. Többet sem. Egyszerűen képtelen voltam.
- Apám marketinges biznisze miatt van. Pontosan nem tudom még, hogy hová.
- Azt hittem, a cégnek itt van a székhelye.
Na ugye!
- Nem… sajnos nem.

Ezután nem tudtam tovább beszélni. Na nem mintha annyira sok mindent akartam volna mondani. Pontosabban, akartam! Lett volna mit, nagyon is sok minden, de nem voltam rá képes. Ezután már más miatt nem. Ugyanis Márk megakadályozta, hogy megszólaljak. Na nem a fagyit tömte a számba, az valahol félúton kiesett a kezemből, miközben megcsókolt. Épp egy csendesebb környéken jártunk, és egy fánál álltunk meg. Nem tudom, meddig lehettünk úgy, de egyszer csak rekedtes hangon megszólalt.
- Jaj Linzi, ezért igazán nem kellett volna hazudnod! Elmondhattad volna! Majd valahogyan megoldjuk!

Látjátok, miért imádom? Mert egyszerűen lehetetlenség őt nem szeretni. Kizárt dolog. Pláne, amikor ilyeneket mond azon az ellenállhatatlan hangján.
Csak egy gond volt. Tudtam, hogy ez nem így lesz. Biztos voltam benne, hogy ez lehetetlen. Hiszen még annyi mindent kellene neki elmondanom, de egyszerűen nem megy.
Az volt a gond, hogy valami más viszont nagyon ment. A hallgatás. Továbbindultunk, majd elkezdtünk mindenféléről beszélgetni. Filmekről, zenékről, meg ilyesmi. Azután a házunk elé értünk. Én azonban annyira belemerültem a Kill Bill elemzésébe, hogy fel sem tűnt. Mondtam már, hogy a kedvenc filmem? Bizonyára.
- Péntek? Remélem, még nincs programod!
Tűnődve pillantottam rá.
- Gondolom, majd te most megmondod, hogy mi.

Ez nem lehet igaz! Én ostoba! Itt flörtölök vele, amikor azt kéne elmondanom, hogy átvertem! Hogy nagyon régen egy hülye játék kedvéért átvertem. Mert már nem gondoltam úgy, hogy még mindig játszom vele. Hiszen belé voltam esve. De akkor sem kellett volna még olajat önteni a tűzre!