Ő már nem az a lány

- Értem. Szóval az fáj, hogy mással dug?
- Hülye vagy. Mondom, hogy nem gáz. Mármint…
- Nem gáz, hogy mással dug? – kérdezte Philip megilletődve.
- Oh bazmeg. Persze, hogy para. De nem ezen van a hangsúly. Az, hogy van egy másik pasi, akivel neki most jó és történetesen dugnak, az egy dolog. Nem ez a cinkes. Tulajdonképpen a pasinak semmi köze ahhoz, ami engem bosszant. Nem is bosszant, inkább csalódottá, reményvesztetté tesz.
- Hogy érted, hogy a pasinak semmi köze hozzá? Azért megcsapkodnád, ha találkoznátok nem?
- Dehogy. Mi a francért kéne megcsapkodnom. Csak él a lehetőségeivel. Ha figyelnél és kussolnál végre, akkor megértenéd. A pasi csak egy eszköz. Egy szürke arctalan objektum. Valami, ami eljuttat a mostani állapothoz, de semmiképpen sem a mostani állapot okozója. Az ugyanis én vagyok. Én dobtam, én kúrtam el. Megérdemlem.
- Akkor viszont nem értem mi a bajod. Most mondtad, hogy te tehetsz róla
- Nem értem az összefüggést.
- Hát te tehetsz róla. Hülye voltál. Szard le… nem? Vagy nem vágom, most akkor mi bánt? Vagy mi a baj? Kurvára nem tudlak követni. Szereted a csajt nem?
- Persze. Sohasem szerettem mást.
- Hát bazdmeg. Dobtad nem?
- Igen, dobtam.

- Na, akkor most világosíts fel légy szíves. Szépen, lassan, érthetően, mert ez egy olyan pont, amin nem tudok továbblépni.
- Ezt is elmondtam már. Azt hittem, hogy mindig ott lesz. Nem tudtam elképzelni, hogy egyszer csak felhívom, és azt mondja, hogy „bocsi, nem érek rá.” Cseszd meg minden tökéletes volt. Mármint nem jártunk, de gyakorlatilag ugyanaz volt minden a szakítás után is, mint előtte. Elvoltunk, átjött, lefeküdtünk, moziba jártunk. Csak ugye nem jártunk. Csinálhattam mással is. Kényelmes volt Phil vágod? Kurvára kényelmes. Szerettem, de… baszki huszonkét éves egyetemista vagyok. Nem fogok beházasodni az első komoly kapcsolatomba.
- De valami mégsem jó…
- Mondjuk inkább úgy, hogy ez az egész helyzet el van cseszve.
- Mármint az a helyzet, hogy volt egy csajod, akibe szerelmes vagy, és akit dobtál, mert egyrészt nem akartad lekötni magad ilyen fiatalon, másrészt azt hitted, hogy mindig ott lesz neked. Akkor is, mikor te minden nap másik csajt viszel fel magatokhoz. Akkor is, amikor egy héten keresztül rá sem írsz, fel sem hívod.
- Igen.
- Van bőr a képeden. És most itt zokogsz…
- Gyakorlatilag. De mondom minden annyira klappolt. Féltem bazmeg, de érted nem? Még csak nem is azt mondom, hogy mentem a farkam után. Nem csaltam meg soha, ahhoz nem adtam volna a nevem. De ez így rohadtul nem jó.
- Mit tudsz tenni? Vissza akarod szerezni?
- Dehogy. Semmire sem lenne az jó. Nem érdemlem meg.
- Akkor mégis mit akarsz?
- Kitörölni, visszapörgetni, elfelejteni… bármelyik megtenné.
- Komolyan?
- Áh, nem. Persze hogy nem. De valaminek lennie kell. Mert nem az a gáz, hogy most éppen Kenny-vel van. Én is Kenny-vel lennék a helyében. És szerintem úgy is visszajön. Érzem, hogy visszajön. De baszki mi lesz ezzel az idővel? Ki adja vissza ezeket az órákat? Ezeket a napokat, vagy ne adj’ Isten, ezeket az éveket? Honnan fogom én visszakapni ezt az időt, ha majd egyszer beállít, hogy mégiscsak én kellek. Kurvára nem fogok tudni elszámolni azzal az idővel, amit ő mással töltött, ami alatt máshoz bújt este, vagy mással kavart a moziban, vagy más rakta be neki zuhany után azon a kurva IKEA-s ágyon a szobájában.

- Mi a faszért kéne neked elszámolni azzal az idővel? Mi közöd van hozzá, hogy mit csinál?
- Hát ez az látod. Ez az, ami megemészthetetlen, ami felfoghatatlan, ami… nem érted? Meghalt vágod? Volt egy csaj. És már nincs. Nem azért… felhívhatnám. Egyáltalán nem vagyunk rosszban. Sőt, kurva jót dumáltunk két hete. Írhatnék neki, de mi a francnak? És különben is kinek? Az a csaj, akit én szerettem az engem is viszont szeretett. Mit kezdjek egy olyan Kathy-vel, aki nem engem szeret. Ki nekem most ez a csaj? Nem is ismerem. Nem tudom, hogyan kell hozzászólni most, hogy nem én csókolom. Nem tudom, mit csináljak. Ha elhívom kávézni nem tehetem a combjára a kezemet, nem adhatok neki puszit, nem hívhatom „pici”-nek, vagy „kicsi”-nek. Nem dicsérhetem meg csak úgy a haját, nem szólhatok be neki, hogy kilátszik a fél melle, úgyhogy gombolja be a kardigánját. Nem foghatom a kezét a kávézóba menet és vissza. Érted? Mi a faszt csináljak? Hogyan kéne viselkednem ezzel az „új” Kathy-vel? Amióta ismerem a barátnőm. Együtt vagyunk. Nem tudom milyen, mikor nem vagyunk együtt. Nem tudom, ki ő most. Nem is érdekel…

- Vagyis ha visszajönne hozzád…
- Igen, akkor elküldeném. Nem azért, mert haragszom, csak… mondom. Nem tudnék elszámolni az idővel. És ez a legrohadtabb. Ha a fene fenét eszik is, ezeket már nem lehet semmissé tenni. Nem lehet nem megtörténtté tenni azt, hogy ők smárolnak, ők dugnak, ők sétálnak a parkban, azt hogy az ő vállára hajtja a fejét, hogy ő takarja be, ha befúj a szél azon a szar ablakon, ami az ágya felett van. Ezek már mind megtörténtek. Ezek nem múlnak el.
- Azt hiszem, kezdem kapizsgálni. De, ha jól értem, akkor… akkor erre nincs megoldás.
- Mi a megoldás arra, ha valaki meghal?
- Pff… szopás.

- Az. Eltűnt, kész, vége. Itt van a fejemben, itt bóklászik valahol a szívemben, de találkozni már nem találkozok vele soha. Látni már nem fogom, nem jön szembe az utcán az a Kathy. Nem gyalogol végig velem a folyóparton. Nem mondja már úgy, hogy „szeretlek pici”, ahogy azelőtt mondta. Nem dörgölőzik hozzám poénból éjszakánként, mint valami erdei állatka. Nem röhöghetek majd azon, hogy mindent elejt, mindennek nekimegy, mindent elfelejt. Nem nézhetek már ugyanúgy a szemébe, ahogy előtte, nem mehetek be hozzá, miközben ő zuhanyozik, nem bújhatok hozzá este, és ha összefutnánk sem vele találkoznék, hanem a mostani Kathy-vel, aki ugye nem az, akit én szeretek, és aki engem viszont szeret. Bazmeg… két hete még az ágyamon feküdt. Zuhanyozásból jött, lecsúszott róla a törölköző. Olyat szeretkeztünk, mint még soha. Fél óráig pihegtem a mellein utána. Aztán együtt tanultunk, feladatokat oldottunk meg valami tankönyvből, mert ő is járt arra a kurzusra. Kérdezgette, hogy mi van a családdal. Hiányoznak neki. Két hete bazmeg érted? Még érzem az illatát az ágyban.
- Értem, értem. De te voltál a hülye.
- Én voltam persze, tudom. De nem akarok felejteni. Szeretem és ez jó érzés. Mármint fájdalmasabbat még nem éreztem, mint most, de jó érzés szeretni őt. Megérdemli… ahogy én is. Most legalább olyan vagyok, mint amilyennek mindig kellett volna lennem vele.

Tudod mit akart mindig? Örökbe fogadni egy állatot az állatkertben, hogy aztán járhassunk szülőiértekezletre. Röhej nem? Voltak ilyen dolgai. Kétbalkezes szőke kislány. Istenem, mennyire hiányzol. – mondtam halkan, inkább csak gondolva az utolsó mondatot.