Nyári reggel

Reggel van. A nyitott ablakon beárad a madárdal, a nyári nap a hasamra süt. Lassan kezdek magamhoz térni. Megfordulok, és résnyire nyitom a szemem. Mellettem ott fekszik Frank, kettőnk között kis porontyunk, Daniel próbálkozik a felállással. Ahányszor visszaesik, annyiszor elkacagja magát. Sosem adja fel, nem csügged. Olyan, mint az apja. A következő próbálkozás után észreveszi, hogy fent vagyok. Ránéz az apjára és cumival a szájában zümmögi: "Mami". Aztán rámnéz, hozzámmászik, a cumit félredobja és nyálas, ámde érzelemdús puszikat kapok. Megkapaszkodik a vállamban és ismét megpróbál felállni. Most sikerül neki, ámbár kicsit remeg-imbolyog még. E feletti örömében kacagva elveti magát az ágyon. Most apjához mászik. Ők nem pusziszkodnak. Legalábbis előttem. Ellenben önfeledt birkózásba kezdenek. Hol egyik, hol másik áll nyerésre. Én csak mosolygok és nézem őket, gyönyörködöm bennük.

Apa és fia. Mint két tojás, úgy hasonlítanak egymásra. Frank, felnőtt férfi lévén már nem változik. Vonásai kialakultak, arca markáns, érzelmeket ritkán mutat. Szemei kékeszölden csillognak, járomcsontja enyhén előre ugrik, segít neki komolynak látszani. Ha velünk van, mindig kienged, nem zord. Ajkai szemeinél is gyönyörűbbek, a felső kissé keskeny, az alső dúsabb.
Tekintetem tovasiklik a porontyra. 8 hónapos lévén, neki még igencsak baba arca van. Ettől függetlenül pufi arcocskáján már felismerhetők apja vonásai. Szeme kezd kizöldülni, nem az én kék szemeimet fogja örökölni. Orra pisze, ajkai állandóan mosolyognak, de ugyanolyanok, mint Franké. Nyugodt és jókedvű. Nem okozott nála pszichés problémákat az a rémálomszerű néhány nap, amikor a gyerekrablókkal volt. Gyorsan kiheverte, bár néhány napig sírva fakadt, ha nem látott engem vagy az apját. Ma már nincs így, de sokkal jobban ragaszkodik hozzánk, többet bújik. Repül az idő, mégcsak nemrég született és már beszélni, járni tanul. Próbálkozásaival bearanyozza mindennapjainkat.

A birkózásban természetesen ő kerekedik felül. Győzedelmesen elhelyezkedik legyőzött apja hasán és önfeledten kutat annak köldökében nagyokat nevetve Frank érzékenységén. Megunva apja csiklandozását magához veszi cumiját, végigdől apja mellkasán, megfogja az ujjamat és viharos sebességgel álomba szenderül.
Csak fekszünk és hallgatjuk légvételeit, szuszogását. A mi kisfiunk. Gyönyörű, egészséges gyermek. Nem tudja, mekkora szenvedés volt nekünk, hogy egyáltalán megfoganjon. De nem is kell tudnia. Elég, ha mi tudjuk, és emiatt nagyon szeretjük és vigyázunk rá.
Tekintetem visszatéved Frankre. Lehunyt szemmel fekszik, hasán a szuszogó gyermekkel. Az utóbbi idők idegeskedése teljesen eltűnik az arcáról. Vonásai kisimultak, bár a szarkalábak sosem fognak eltűnni a szeme sarkából. Ez az emléke a velünk történt borzalmaknak. Én érte harcoltam, ő a saját életéért. De ez már a múlt. Lassan a feledés homályába merül. Azóta megtartottuk hetedhét országra szóló esküvőnket és megszületett Daniel, akiről akkor még azt mondták, ne is gondoljuk rá, hogy lehet.
Odahajolok hozzájuk, és magamba szívom Daniel friss babaillatát. Puszit lehelek az arcára. Ő álmában elmosolyodik, szusszant egyet és átfordítja a fejét, hogy ne süsse a nap. Pár pillanatig még figyelem ahogy emelkedik a háta, majd feljebbcsúszok az ágyon. Hozzásimulok az idősb kiadáshoz. Ő átölel, homlokon csókol, és a fülembe súgja:
"Az élet egy álom veled. Nem akarok felébredni..."