Könnyezik az ég

Csatakos őszi este van. Épp november közepén járunk, pont ezek azok a hetek, amiket a legjobban kedveltem. Lehetne vidám is. De nem az. Ezek a hetek évek óta borúsak. Esik az eső. Sír, könnyezik az ég. Olyan, mintha hetek óta nem láttam volna a napot, talán így is van. Nézem, ahogy a víz függönyként feszül az ablaktáblákra. Az esőcseppek hangosan kopognak az ablakpárkányon, s emlékszem, egykor szerettem ezt a hangot. Az ablaknál állok. Ha esik az eső, mindig az ablakból nézem. Úgy érzem, egészen egyedül vagyok a lakásban. S mégsem. Váratlanul ér az érintésed. Összerezzenek. Talán meg is ijedek, nem tudom. Nem baj. Átöleled a vállam, összekulcsolod a kezed és szorítasz, szorítasz, szorítasz. Senki nincs ezen a világon, aki így ölelne meg, mint te. Érzek valami fojtogatót a torkomban, érzem a könnyeket a szememben, de lenyelem őket. Nem láthatsz sírni. Ma nem. A vállgödrömbe temeted az arcod. Leírhatatlan. Én vagyok te és te vagy én. Ez nem szerelem. Valami más. Valami több annál. Küzdök a sírással. Látni akarlak, látni akarom az arcod, az állad vonalát, a kiütköző borostát és azt a szempárt... Mindig olyan varázslatosan zöld a szemed ha szomorú vagy fáradt vagy. Meg akarok fordulni. Nehéz, valami visszatart, de sikerül. Feleszmélek. Képzelődtem. Megint. Nem, nem vagy velem. Régóta nem vagy velem, nem láttam a mosolyod, nem simítottam arcod, nem néztél rám.

Hazudtál! Azt ígérted, örökre együtt leszünk, hogy már soha nem hagysz el. Emlékszel még rá? Miért nem vagy akkor velem? Minden olyan egyszerű lehetett volna. Én most is várlak, hát nem látod? Itt várok rád minden áldott nap. Mint ma. Mint tegnap.

Édes Istenem, gyűlöllek! Gyűlöllek, mert hazudtál!

Hazudtál, hazudtál!

Téged gyűlöllek ebben a pillanatban a világon a legjobban. Jobban, mint a kint szakadó esőt, jobban, mint a saját nyomorult életemet. Fel-alá kezdek járkálni, ordítanék, veszekednék, sírnék, üvöltenék, de nem megy! Hányingerem van az elfojtott zokogástól. Lenézek a kezemben tartott bögrére. Nem tudom hányadik pohár tea. Rájövök, hogy nem is szerettem soha, csak miattad szoktam rá. Most pedig ez az átkozott bögre tea is csak rád emlékeztet. Földhöz vágnám, darabokra törném, azt akarom, hogy fájjon neked, akárhol is vagy, fájjon. De nem mozdul a karom, mintha ólomból lenne. Egyre vadabbul és gyorsabban járok körbe-körbe, szorítom a bögrét, elfehérednek rákulcsolódott ujjaim. Lehunyt szemhéjamra a te arcod vetül. Mintha az irántad érzett vágy oda égette volna minden vonásod. A szemed… zöld, Istenem, milyen zöld…

Valami átszakad bennem. Zokogni kezdek. Elgyengül a kezem, kiesik belőle a bögre, de észre se veszem, úgy érzem, mintha kilométereket futottam volna. Kimerülten és fáradtan rogyok le a fotelbe. A te régi inged van rajtam. Szeretted, emlékszem. Most abba temetem az arcom, arra potyog a könnyem, azt szorítom, nem téged. Gyűlöllek!
Azt sem tudom, mit csinálok, nem vagyok ura a testemnek. Kirontok a lakásból, le a lépcsőházban, ki az utcára. Rohanok. Rohanok feléd. Hiszem, hogy ott vársz. Kihalt az Andrássy út. Az utca közepén rohanok, bőrig ázok egy perc alatt, égeti, véresre horzsolja az aszfalt a talpamat. Csurom vizesen futok feléd. Tudom, hogy ott vagy. Nem csak érzem, tudom.

Az utolsó, amit látok a hirtelen jött világosság, a kamion fényszórói. Nem hallom a kiáltást, nem hallok semmit a te hangodon kívül.

„Várlak!”

És én megbocsátok. Megbocsátom az elmúlt éveket, a magányt. Most már minden rendben lesz. Megyek. Kétségbeesetten csikorog a fék. Nem hallom. Csak a te hangod. Vársz rám. Valahol. És… mosolygok.

Könnyezik az ég.