Szeszélyes sors 1.

Szinte visított a fülemben a csend. A hajnali fény épphogy áthatolt a palettán, ami a napnak talán a legvarázslatosabb pillanatát idézte. Minden aludt még. Csak ketten nem pihentünk, én és a kisbabám.

Éreztem, ahogy mocorog a pocakomban, és a tudtomra adja, hogy él, és élni akar. Csodálatos volt. Tehát leányanya leszek... Amikor megtudtam, hogy gyerekem lesz, sírtam. Keservesen, hirtelen akkora súly szakad a nyakamba, amilyet még soha nem éreztem. Mikorra abbahagytam, elgondolkodtam. Megtartsam? Örökbe adjam? Hirtelen, azt gondoltam, hogy nincs más megoldás, mint az, hogy megszabadulok tőle.

Aztán másnap megérkezett a levél. Sima egyszerű levélke volt, a katonaságtól, ami korántsem hordozott egyszerű üzenetet. A kedvesem meghalt... Már akkor tudtam, hogy mi áll benne, amikor megláttam a fésülködőasztalomon. Mint mindig a szobalányom hozta be a postát, de a harcok miatt a levelező társaság ritkán szállít. Meglepett, és elborzasztott a jelenléte. Odarohantam, feltéptem a levelet, majd olvasni kezdtem a sorokat...

"Kedves Ann Horston,

Sajnálattal kell közölnöm önnel, hogy David Michigan az Úr 1909. évében 2. hónap 3.án életét vesztette. Mivel csak az ön címét találtuk az elhunytnál, így kérem értesítse az elhunyt családját..."

Elakadtam, mert könnyek lepték el a szemem. Rádöbbentem, hogy egyedül maradtam ezen a világon. Szüleim egymás után mentek el, és a ház, amit elleptek rosszindulatú rokonok, hogy a hasznukat szimatolják, a nyakamba szakadt. A rokonok elmentek, mert minden rám hagyományozódott, én pedig itt maradtam, és csak David volt velem, amíg ő is elment, hogy a kötelességét teljesítse, és katona legyen.

Rámtört, hogy nem bírom tovább, és én is utánuk megyek. Talán együtt lehetek velük, és ujra boldog lehetnék...

Amikor magamhoz vettem a levélbontó késemet, eszembe jutott, az a pici élet, amiért mostmár én vagyok a felelős. Az egyetlen dolog, ami megmaradt Davidből, és a szerelmünkből. A hang megszólalt a fejemben, hogy élnem kell. Ha másért nem, a picikémért. Letettem a kést. Újra sírtam. Ha azt hittem, hogy elsírtam már minden könnyem, akkor tévedtem, mert most mindenemet sirattam, amit elvesztettem, és sírtam azért, amit kaptam. Boldog voltam David ajándéka miatt, és még a szégyenre sem gondoltam. Volt elég pénzem, hogy életem végéig jómódban élhessek, és a babámnak is legyen mire építkeznie. Apám volt a polgármester, sok részvénye, értékpapírja volt, amit jókor adott el, nehogy a háború alatt tönkremenjünk.

Már jócskán domborodott a hasam, és mindenhol megvető tekintetek követtek, mikor kiléptem az utcára, de nem szégyelltem amilyen állapotban voltam. Mondhatni büszke voltam rá, hogy nekem maradt valamim a kedvesemből, míg sok lánynak, akik most néztek a legmegvetőbben, semmi. Sajnáltam őket, de mégsem teljesen, mert kigúnyoltak, és nevettek rajtam, persze sokszor a hátam mögött. Az idősek, sokat megélt emberek vagy sajnáltak, vagy szintén megvetően pillantottak rám. Apám és anyám régi barátai segíteni próbáltak. Azt mondták, hogy utazzam el külföldre, és adjam örökbe, de én nemet mondtam rögvest.

Tiszta szerelem gyümölcsét, nem fogom sunyin kihordani, mint valami utcalány a kényes kuncsaftja hibáját, és örökbeadni, idegen embereknek, csakhogy én "tiszta" maradjak. NEM! Megküzdök ezer, és ezer Msr. McKenley, és Jusper-nével. Nagyjából, csak a szabónőhöz jártam le a városba, mert a ruháim kényelmettlenek voltak. Karcsú derekam változáson ment keresztül, és a ruhák nem nyúltak maguktól. A szobalányom elintézett mindent, áldott egy teremtés, rá támaszkodhatok mindig, és ő inkább örült, amikor meghallotta, mi esett meg velem. Nem Európai család gyermeke volt, és ez látszott bőrén, szemén, de a felfogásán a leginkább. Huanita volt ebben az időben a legjobb barátnőm is, nem csak segítségem.

A házam hatalmas kúria volt. Tizennégy szobával megtehettem volna, hogy minden nap máshol aludjam, de én inkább oda adtam a személyzetnek. A város ezért is ferdén nézett rám. Huanita közvetlenül mellettem kapott szobát, ha véletlen jönne rám a szülés, kéznél legyen. Továbbá, kapott helyet a szakácsnőm, gondnokom, anyám öreg szobalánya, régi dadám, aki majd a kicsikémet is gondozni fogja. Meg még pár szobalányt fogadtam fel, hogy Huanitának, és Chrissinek (ő volt anyám szobalánya) ne legyen a takarításra gondjuk.

Megpróbáltam tökéletesen irányítani a dolgokat, befektetni a pénzt, lehetőleg jövedelmezőn, a házat rendben tartani, és gondoskodni arról, hogy gyermekemnek a legtöbbet megadjam. Már nem volt sok hátra a szülésig.

Mikor Giulia, a dadám, meghallotta, hogy én is le akarok menni a városba, hogy megvásároljuk a bútorokat a picinek, a lehető legjobban ellenezte. Előző nap nem éreztem magam jól, és a kicsikém is aktív volt odabenn. Végül én nyertem, mert még mindig én voltam a főnök... Utálok "parancsolgatni" de amit akarok, azt elérem, márpedig, sem a városiak, sem féltő szó nem áll az utamba, hogy olyan legyen bútora, amit én megkívánok. Az ő szobája, és az enyém, összenyílóak, mint anyám, és az én estemben volt, de a szülés után ott fog lakni velem. Nagyon megörültem, mikor megtudtam egy közelítőleges időpontot a baba érkezésére. Az orvosom, a legjobb a városban, értette a dolgát, így megbíztam a szavában, akkor is amikor azt mondta, hogy minden a legnagyobb rendben van és normális szülés lesz.

Befogtuk a lovakat, és már indult is a kocsi. Szépen lassan haladtunk, az én kérésemre, mert igen érzékeny volt a gyomrom, főleg az elmúlt hónapokban. Huanitával vitattuk, hogy rózsaszín, vagy barack legyen a kis bútor, mivel a szoba mindkettőt lehetővé tette. Mikor éppen befejeztem az érvelést a barackszín mellett, elszáguldott mellettünk két lovas. Vad módon száguldottak, mintha nem is vették volna észre a kocsinkat. A lovaink megvadultak, és elkezdtek vágtatni, egyenesen a város felé.

Nagyon megijedtünk, Huanita, és én egymás kezét fogva mormoltuk magunkban egy imát, hogy minél hamarabb vége legyen, és hogy ne legyen semmi, baj. A hasamat fél kézzel fogva sikítottam néhányat, ahogy a kocsi pattogott a rögös úton. Azt hittem, hogy felmondja a szolgálatot, és mind a hárman itt halunk, de végül a lovaknak sikerült megnyugodniuk, vagy a kocsis úrrá lett egymaga a káoszon, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy hirtelen álltunk meg, mint ahogy száguldani kezdtünk, és Huanita sem sikított többet.

Két barna szempár meredt ránk a kocsi ablakából, hogy bajuk esett-e. Arcukat kendő fedte fejükön kalap volt, de termetük alapján testvérek lehettek. Két magas, szép szál férfi, száguldásunk okozója nézett kíváncsian a kocsiba.
- Nem esett bajuk? - kérdezte az egyik. Méj hangja volt.
- De! Ami azt illeti esett! Tudja maga, hogy mennyire megijedtünk? A kicsikémnek, ha bármi baja esett, maguk lesznek a felelősek!- mint egy vérmes anya oroszlán estem neki a két férfinak. Huanita még mindig nem tért teljesen magához, talán a sokk, talán az ordibálásom miatt. - Van fogalma róla, hogy mivel járhat egy ilyen incidens? Honnan is tudná!- kiszálltam, levegőhöz akartam jutni, meg lenyugodni, de azért folytattam. -Megkapják a magukét, hogyha a babának, vagy Huanitának valami baja lett! Nézzenek rá! Még mindig nem tért magához!- itt hirtelen megálltam, mert elfogyott szusz, és azért, mert az egyik férfi lehúzta a kandőt az arcáról, és úgy nézett rám, mintha a hamvaiból feltámadt édesenyját látná bennem.
- Maga meg mit néz?- kérdeztem, már egy kicsit nyugodtabban, de még mindig remegve.
- Ann? Ann Horston? Mond hogy nem te vagy!- Mintha könnyes lett volna az a marconásan koszos arc.
- Én vagyok Ann Horston, igen, ismerjük egymást?
- Talán régen valaha ismertük, de így nem jelenthetsz nekem semmit! Kinek a felesége lettél? Legalább boldog vagy? Ilyen hamar feledtél engem? Mond meg, hogy boldog vagy, és én elmegyek, meghalok, de tudnom kell, hogy boldog vagy-e!- Valóban könny volt azon az idegen arcon, de gyorsan megszabadult tőle.
- Ki maga? Nem ismerem! Mi köze hozzá, hogy ... - Ekkor hasított belém a felismerés keserűen boldog sugallata. - David! Én egyetlen édesem! David! Drágám! Hogyan? Hogyan lehetséges ez? Én...

Az ágyamban ébredtem, kábán, keserű szájízzel. A hasam kerestem, mint mindig reggelente, de valami megváltozott. A hátamon feküdtem, és nem az oldalamon. Tapogattam, hogy hol lehet az én kicsikém, de nem találtam sehol. Eltűnt! Hova lett? Hova tűnt? Megszültem volna? Nem! Emlékeznék rá... Akkor meg mi? Megjelent Huanita a szoba ajtóban. Meglátta, hogy ébren vagyok, és könnyes lett a szeme.
- Úrnőm... Te... - kezdte, sírással küszködve.