Szomorú Történet

Nyár van. Tűzforróan süt odakint a nap. Nyári táborban vagyok, Balatonlellén. Egy fiú került velünk egy házikóba, s én nem tudom ki az. Ismerős fiú, de valahogy nem jut eszembe ki is ő...míg a többiek elmentek pancsolni a kellemesen meleg vízbe, s én azt hiszem mindenki megy. Pedig nem. A legkevésbé sem sejtem hogy ő az a fiú akiről mindig is álmodtam, akit az iskolában ezerszer láttam, ezerszer rámosolyogtam halványan, de lehet ő ezeket az apró, de sokat jelentő mosolyokat észre sem veszi. Fáj hogy ezernyi apró dolog hozzá fűz... a versenyeken volt mikor vele álltam a dobogón, tudom hogy sikeres fiú, és ez tetszik. Mikor elejtettem az iskolában a magyar könyvem, valószínű, ő volt az a srác aki odajött,és felvette. Ez nem biztos persze, hisz mindig nem tiszták az emlékek.

Én éppen gyerek vagyok...sírok az ágyon, gondolkodom a múlton, mit csinálhattam volna jobban. Észreveszek egy fiút, aki az ajtóban áll, rájöttem ő nem ment a többiekkel fürdeni a Balatonba... könnyel áztatott arcomat fürkészi. Rámosolygok halványan, és észreveszem, ő az a fiú, akit mindig is kerestem...Tudom ő az, akiről álmodtam, aki a könyvemet felvette a folyosón, és nagy mosollyal adja kezembe... Minden emlékkocka lepereg előttem. Odalép elém, letörli könnyeim. Kezembe ad egy gyönyörű vörös rózsát, széles mosollyal. Ennél szebb rózsát életemben nem láttam. S ennél édesebb, aranyosabb mosolyt sem. Mellém ül az ágyra, s megkérdezi mért sírtam. Elmesélek neki mindent. Azt is, hogy szeretem. Megölel, szorosan, szinte fáj. Ennél édesebb, kínt még soha nem éltem át. Kicsit távolabb csusszan pár perc múlva. megcsókol.

Már fáj olyan erősen, mintha az élete múlna rajta... ha nem lenne holnap...pár perc múlva a csóknak vége, s megint ölel, de nem olyan erősen. Fülemhez hajol, s belesúgja: imádlak. Lefekszünk az ágyra egymás mellé, s beszélgetünk erről-arról. De jaj, megjöttek a többiek. Gyors puszi az arcomra és rohan is. Ott hagyott egy kétségbe esett, fülig szerelmes, tanácstalan lányt. A hátralevő 3 nap lassan telik. Fülig elpirulva nézünk egymásra ahányszor alkalom adódik rá. Végül eltelt a három nap. Kínkeservesen. A buszon az mp3-at hallgatom egy szomorú dalt, egyedül ülök a leghátsó ülésen. Az út másfél órás. Én csak ezt az egy számot hallgatom az úton. Nem unom. Elöl egy fiú ül. Ő az. Kinek nevét nem tudom, de minden percben érintése után vágyódom. Kínszenvedés minden perc a buszon.

Tudom, hogy nem jön hátra hozzám, nem is sejti hogy a buszon ülök, hiszen látom, ő is mp3-ik. A busz megáll. Az iskolánál. Eszembe jutnak az emlékek... Ő száll le elsőként a buszról. A szünidő ezután nagyon lassan telik. Kínkeserv minden perc, átvirrasztott éjszakák... végül is elérkezik Szept.1-e. Az ünnepségen csak őt keresem… megpillantom. Látom, keres valakit. De látszik nem engem. Észrevesz, teljesen közömbös vagyok neki... Ekkor a lányt megpillantja. Vad szenvedéllyel nézi a lányt. Hát ily gyorsan elfelejtett?! Fáj ahogy eszembe jut a nyári tábor. Az ünnepség véget ér. Oda sem figyeltem. Fel sem fogtam hogy 7.-es lettem. Végül az utolsó óráról is kicsöngetnek. Elhatározom, hogy követem iskola után. Anyukámat felhívom, hogy átmegyek a barátnőmhöz leckét csinálni. Este 6 körül hazaérek. Mire lerakom a telefont, épp kijön a főbejáraton. Azzal a titokzatos lánnyal. Követem őket. A tatyómat feldobom ahhoz a barátnőmhöz, aki útbaesett, nagyon gyors voltam. Már épp elveszteném szem elől. Megvannak. Futásnak erednék. De nem teszem. Látom, hogy a lányt magához húzza, és megcsókolja. Szorosan öleli. A külvilág számomra nem létezik már. Érzem, hogy elájulok. Az utolsó gondolatom mielőtt elájultam volna ez volt: Tudd meg te titokzatos fiú, hogy szeretlek, de kihasználtál. Tudtad, hogy fáj, amit teszel.

Kész. Elájultam. Otthon ébredek. Reggel 6 óra van. Anyu még alszik. Felöltözök, táskámba elpakolok, mp3-at fülembe dugom, s indulok. A suli előtt vagyok 7 órakor. A fiú megérkezik. odajön hozzám és fülembe súgja: Sajnálom.
Továbbmegy. Szívemben egy világ omlott össze. Indulok. Csak egy Célom van. Egy szó: Duna.
S elértem. Ki tudja, hogy! Úgy ahogy vagyok. Táskástól, ruhástól belevetem magam a vízbe. Elég mély és ez a jó. Süllyedek. Utolsó gondoltam ez:
Szeretlek te titokzatos fiú, olyannyira hogy képes vagyok meghalni érted. Arra kérlek hát, légy boldog nélkülem. Eszembe jut, mi lesz a világ sorsa. Az iskolában kirakják a fekete zászlót. A hangosbemondó bemondja nevem. Ekkor a fiúnak beugrik ki is az. Valahonnan. Körbevesz a víz s én, megfulladok…

A történet folytatása.
A lány sírján ez áll:
\"Egyszer egy éjszakán Te is fogsz majd sírni,
S kijössz a temetőbe síromat megnézni.
Sírom egy kismadár panaszosan zengi:
Itt nyugszik, itt nyugszik, ki veled
Boldog akart lenni… \"
S a fiú sírva a lány sírjára borul, s belátja hiba volt. Minden hiába már. Csak őt szerettem mindig. S véget vet életének ő is. A sírja a lány mellé kerül.