Gwynn 9.

Majdnem két hónap telt el Gwynn látomása óta. A lány lelkét belül égette a tudatlanság, és a tettvágy. Mindenáron tudni akarta, mit jelent az álomkép, és mindenáron eszélni akart Johannah-val vagy Heathcliff-fel a viszonyukról. Minél inkább erősödött azonban az elhatározása, annál inkább halogatta.
"Úgysem mondana semmit sem Jo, sem Heathcliff. Lehet, hogy nem is tudják a látomás rejtélyének megoldását. Egyébként is, a tanulmányaimra kell összpontosítanom."

Merthogy Gwynn rengeteg ismeretre tett máris szert. Tudta, hogyan csaljon elő virágot a fákból, hogy hívjon segítséget úgy, hogy valaki biztosan meghallja, hogyan kábíthat el bárkit, hogy kell kőből vizet fakasztani, fűből tüzet gyújtani, fából élelmet nyerni. Azt is, hogy hogy kell vadászni fegyver nélkül, hogyan találhat pontosan és biztosan bármivel bárhova, hogyan tudja meg a madarak énekéből, merre van az, amit keres, hogyan élesítse fel úgy az érzékeit, hogy azt is meghallja, ha egy hangya megmoccan, hogyan nyerjen életerőt a földből.

Hetente háromszor Johannah oktatta varázslásra és varázslótörténelemre, Heathcliff pedig egyszer egy héten bájitalkészítésre. Gwynn nagyon élvezte az együtt töltött időt a fiúval. Szerelme, csodálata egyre nőtt a férfi tudását, kedvességét, intelligenciáját látva. Persze Heathcliffnek is voltak hibái. Nagyon hirtelen haragú volt, bizonyos dolgokban túl szigorú. Nagyon figyelt, hogy Gwynn képzése megfelelő ütemben haladjon. Ha a leányzó figyelme lankadt, leszidta. Szenvedélyes jelleme is egyre inkább kibontakozott. Ha beszélt, mondandóját érzéssel, színes hangnemben mondta el. Minden tevékenységét,úgy végezte, hogy szívét-lelkét beleadta. Nemes, és becsületes volt.

A tanulásban akadtak nehézségek is. A bonyolult varázsigék kiejtését is meg kellett tanulni. Ehhez pedig az ősi kelta nyelv egy részét is be kellett magolnia. Egy alkalommal sírvafakadt, Johannah szeme láttára.
- Nekem ez nem megy, Johannah, egyszerűen képtelen vagyok kiejteni! Nem értem a szöveg lényegét, és fáradt vagyok.- persze az is bosszantotta, hogy Johannah olyan hibátlanul mond ki mindent.
- Jaj, Gwynn, ne kezdd újra! Tudom, hogy képes vagy rá, a gond csak a szorgalmaddal van.
- Nem, nem és NEM! Elegem van! Tizenhét éves vagyok, mára ennyire futotta az erőmből! Pihenni akarok, hagyj hát végre békén! - kiabált magából kikelve. Majd kirántotta a műhely ajtaját, ahol gyakoroltak, és elszaladt, egyenesen az erdő felé.
- Gwynn! Sötétedik! - kiabált utána oktatója.
- Mi ez a ricsaj?
- Heathcliff, menj utána! Mindjárt beesteledik, baja eshet!- sírta most Johannah.
- Jó, nyugalom! Megyek. - válaszolt, és elrohant.

Miért várnak el ennyit tőlem? Még csak nem is vagyok nagykorú! Mégis olyan terhek nyomják a vállamat, ami néhány felnőttnek is sok lehet! Mióta itt vagyok, azt állítják, hogy ezrek, százezrek sorsa függ tőlem! Ugyan mit tehetnék én, aki még tizennyolc éves sem vagyok, és nincs, aki bátorítson?! A szüleim halottak! Egyedül vagyok! Ki tudja, a szerelmem viszont szeret-e? Hogy képes vagyok-e bármi nagy tettre?- ordította Gwynn a sötét erdei tisztáson, fel-alá járkálva, az ég felé. - Miért nem segítesz? Miért, ó, nagy isten, szellem vagy táltos? Miért?- sírta suttogva. Elhallgatott, lerogyott a földre. Csendben sírt, válla rázkódott. Majd a könnyáradat elállt, csak a sós íz emlékeztetett rá a szájában.

Hirtelen zörejt hallott a háta mögül. Felpattant, elővette kis tőrét, és elmormolt egy varázsigét: Silmunh futh akhnair! Élesedj öt érzék!
Egy sosem látott lény vicsorgott rá a bokor mögött. Egész testét sűrű, fekete szőr borította, hatalmas agyarai sárgán villogtak, hegyükön vér száradt. Szeme hatalmas, fekete, gonoszul villogó.
Gwynn-nek egy pillanatra elakadt a lélegzete: egy medál! A fenevad izmos nyakában drága aranymedál lógott. Valahonnan ismerős volt neki, de nem tudta honnan. A vérfarkas morogni kezdett, majd négy lábra ereszkedett, és elrugaszkodott a talajtól, egyenesen Gwynn-re ugorva. Gwynn hatalmasat sikoltott, és elejtette tőrét. Magához tért egy kicsit, és akkorát rúgott a lénybe, hogy az lerepült róla, de épp csak egy pillanatra hagyta el magát, máris indult a lány felé, rohant, vérfagyasztóan üvöltve. Gwynn felugrott, és a tőrért rohant, de elbotlott egy kiálló gyökérben, és teljes hosszában elvágódott. Felordított, mikor hallotta a csont reccsenését.

A rémállat csak pár méterre volt, mikor Gwynn látott egy feje fölött eluhanó árnyat. Az árny Heathcliff volt, aki, átugorva a lányt, egy dobókést röpített a farkasba. A találat a szíve fölött érte azt, felüvöltött, és a fiúra vetette magát. Gwynn segíteni akart szerelmének, és megpróbált feltápászkodni, de- mindhiába! Az egyik karja törött el, és nagyot nyekkenve visszazuhant a födre. Egy pillanatra átadta magát a fájdalomnak, aztán egy különös érzés árasztotta el a lelkét. A végtelen düh, és az erő érzelme felhevítette, pupillájában vörös fény lobbant, és mintha egy láthatatlan erő felhúzta volna a talajról, felkelt. Kinyújtotta az ép karját, szeme immár hosszan lángolt, majd a tenyerén levő csillagból kék tűzzel égő ezüstnyíl röppent a szörny felé,aki Heathcliffet a magasban tartotta, láthatólag az utolsó csapásra készülve. A nyíl hasában ért célba. A vad akkorát ordított, hogy az erdő beleremegett, majd ledobta Heathcliffet, és elinalt.
A fiú tompán puffant a földön, és meg sem mozdult.