Miért pont ő?

Miért pont Ő?

"- Hétvégén jövök haza. De csak csütörtökön tudunk legközelebb találkozni, mert hétfőn, kedden még suli lesz. Az jó lesz?
- Rendben. Vigyázz magadra! És légy jó!
- Jól van, jól van. Tudod, hogy én mindig jó vagyok. – mondta mosolyogva H, majd beszállt a kocsiba és elhajtott."

- Ne!- sikított álmából riadván egy lány az éjszaka közepén.

Kedves Naplóm!

Zilálva ébredtem álmomból. Csak sírtam, egyre erősebben, a fájdalomtól. Próbáltam megtalálni a választ a Miért?- jeimre. Hogy történhetett ez? Az, akit a legjobban szerettem, akiben a legjobban megbíztam, Ő már nincs többé. Még mindig emlékszem az átbeszélgetett éjszakákra. Az átbulizott péntekekre. A mindig eljövő korai hétfőkre, amikor együtt ballagtunk az iskola felé. De ez nincs többé. Ő volt a legjobb barátnőm, tudtam, hogy mindig számíthatok rá, mindig kiálltunk egymásért, minden hülyeséget együtt csináltunk. Miért? Miért pont Ő? Miért? Miért?

Becsukta a naplóját, amit nagyon ritkán vett elő, majd kicsit összeszedte magát, felkapott egy papír zsebkendő csomagot, és elindult az ajtó felé. Mielőtt még kiért volna, visszaszaladt egy képért. A képen a barátnőjével álltak, egymásba karolva. Nem bírta tovább. Megint előtört belőle a sírás.
Lassan leérve a földszintre papírral és tollal felszerelkezve letelepedett a nappali kényelmes barna kanapéjára. Csak nézett maga elé és a közös emlékeken gondolkodott.

"- Jaj, szia! Van egy nagyon kedves viccem, elmondhatom? – kérdezte barátnőjétől H.
- Persze, mondjad.
- A kivégzésére váró ember ül a széken, megkérdezi az egyik őr mi a kívánsága? Erre az elítélt: fogná a kezem?
- Ez tetszik.
- Te fognád a kezem?
- Persze. Na és te?
- Én is, hisz tudod: Forever Together. (Mindörökké együtt)"

Miközben ezeken gondolkodott. Megint kitört belőle a sír. A fájdalom, amit a barátnője elvesztése miatt érzett, keveredett benne a dühvel, hiánnyal és sértettséggel. Haragudott önmagára, hogy miért nem ő halt meg, barátnőjére azért, mert egyedül hagyta, pedig megígérték, mindig együtt maradnak. Egyedül érezte magát, önmagát marcangolta.
Este 7óra felé érkezett meg a lány anyukája, akinek még nem volt tudomása a szörnyű tényről. Ő is éppúgy kedvelte H-t, mint lánya.
Mikor anyja hazaért, a lány kisírt szemekkel egyből, édesanyja karjaiba vetette magát.
- Anya. – mondta sírással küszködve.
- Mi történt kicsim? Mi a baj?
- H. H, meghalt- mondta halkan.
- Úristen, hogy történt? Mi történt?
- Nem tudom, de még nem tudom elhinni. Nem akarok beszélni róla. Mondd, hogy ez csak egy rossz álom, és fel fogok ébredni! – sírta lány, miközben fájdalommal teli hangom kiabált.
- Kicsim, sajnálom. Css.- mondta az anya, de tökéletesen átérezte a lány fájdalmát. Közel egy évvel ezelőtt, férjét vesztette el, akkor a lány vigasztalta hasonlóképpen. Tudta, hogy nem tud szavakkal segíteni a megtört lányon, tudta, hogy egyedül kell feldolgoznia a történteket.
- Felmegyek. – szipogta a lány- meg kell szerveznem a temetést. Megígértem neki. Ha törik, ha szakad, meghívom a McFLY -t. Tudod, mennyire imádta. Mindent megteszek, hogy megbocsásson.
- Kicsim, ne magadat hibáztasd. - majd még homlokon puszilta a lányt, mielőtt felment a szobájába.

Miközben a legszebb temetést próbálta szervezni. Megint előtörtek a régi emlékek.
Körülbelül két héttel ezelőtt beszélgettek a temetésekről, a szertartásokról.

"- A temetéseknél, miért az a legfontosabb, hogy mindenki sírjon? – kérdezte elgondolkodva barátnőjétől L.
- Nem kimondottan a sírás a lényeg, hanem az, hogy megemlékezzenek az elhunytról. Mondjuk, milyen dolog lenne már, ha viccet mesélnének egy temetésen.
- Van benne valami. De én nem szeretném, hogyha ezek a nagyon régi dalok mennének, a siratódalokra gondolok. Szerintem olyannak kellene lennie a dalok többségének, ami illett az emberhez, ami az embert jellemezte, vagy amiket szeretett.
- Ebben igazad van, ezért szeretném, hogy McFLY szóljon. Lehet, hogy ez visszataszítónak tűnik, de én azt szeretem, az a kedvencem. Nem kell élőben, mert az tényleg furcsa elég csak cd-ről is. Már látom a következő dvd- n úgy, tűnne fel, - közben a kezével hadonászott, ezzel jelezte, hogy lelki-szemei előtt már megjelent a cím is-„koncert a temetőben”, kicsit emo- s nem gondolod?
- Nem tudom. De szerinted elvállalnák?
- Fogalmam sincs, majd egyszer kiderül. Remélem nagyon soká fog kiderülni. – tette hozzá halkan."

- Jaj, kedves H. Sose gondoltuk volna, hogy ez most fog kiderülni. De akkor is megszerzem neked. Ennyit megérdemelsz.
Majd szépen felírta a holnapi teendőket egy papírra, s megpróbált álomba szenderülni.
A reggel hamarabb eljött L számára, mint azt várta volna. Elaludni nem bírt. Csak sírt. Így jobbnak vélte, egyből belevetni magát a ráváró feladatok tengerébe. Iskolába nem ment be, nem bírta volna elviselni a többiek részvétét.
Teltek-múltak a napok. Az elintézendőkkel jól haladt, már csak 2 nap volt hátra, hogy H-t örök nyugalomra a földbe helyezzék.

A zenekar szerencsére elfogadta a szokatlan felkérést. Már minden a helyén volt, csak éppen L lelkiállapota nem. Most gondolt bele teljesen, hogy barátnője nincs többé. A pár nap alatt, amíg kitalálta a részleteket és megvalósította azokat, nagyon kevés ideje volt, hogy a bánat, az önmarcangolás feleméssze. De most, hogy már minden rendben van, nem bírta tovább. Minden felelősség ráhárult. Anyukája előtt próbált erősnek látszani, de ő mégis tudta, milyen rossz most lányának.
A temetés napja nagyon gyorsan eljött, a ceremónia nagyon szépre, meghatóra sikeredett, már amennyire egy temetés lehet. A zenekar tagjai nagyon figyelmesek és kedvesek voltak, olyan volt nekik, mintha ezzel a megemlékezéssel ők is betekintést nyerhettek volna, mennyire jó barátnő volt H.

A szertartás végén a zenekar tagjai is kinyilvánították őszinte részvétüket L-nek. Mikor már mindenki elment, már csak egy ember maradt. L egy padon ült. Csak nézett maga elé. Nem tudott sírni. Gondolkozott az elmúlt éveken, amit együtt töltöttek barátnőjével, azon, mennyi hülyeséget végrehajtottak együtt. Néha-néha egy fájdalommal teli mosoly suhant át arcán. Mikor már kezdett sötétedni, úgy gondolta eljött az ideje, búcsút venni. Letette a virágot a sírra, amit órák óta a kezében tartott. Egy utolsó pillantást vetett a feliratra. Majd lassú léptekkel elindult a kijárat felé.
Az egyik fa mellett, egy sötét alakot látott, akiben a zenekar egyik tagját vélte felfedezni. Jól ismerte ezt az embert, a szobája faláról sokáig ő nézett vissza rá.
- Szia.
- Szia. – mondta halkan a lány.
- Őszinte részvétem még egyszer a barátnőd miatt.
- Köszönöm.
- Gyere kislány! – a fiú nem a szavak embere, de szerette volna éreztetni a lánnyal, hogy számíthat rá. Közelebb lépett hozzá, majd megölelte.
L már nem bírta tovább. A szertartás alatt elfojtott könnyei most előszöktek, s patakként folytak a fiú pulcsijára.
Lassan elindultak. Nem szólalt meg egyikük sem, de nem is kellettek szavak. Mindketten gondolkodtak. Útjuk végállomásaként elérkeztek a lány házáig. A kapuban megölelte a fiút, majd egy köszönömöt suttogott a fülébe. S végül bement a házba.
Másnap délután, mikor nagy nehezen felkelt, telefonján megpillantott egy kisborítékot. Gyorsan megnézte, ki küldhette az üzenetet.

"Szia! Remélem, nem keltettelek fel, tudnánk találkozni délután valamikor? Dougie"

Hezitált. Félt. Nem tudta, mit válaszoljon. Mindig is erről álmodozott a két lány. Egy randevú a kedvencükkel, aki oly sok időn keresztül nézett vissza rájuk: falakról, tolltartókról, füzetekről. De ők mégsem azok a rajongók voltak, akik már átlépték a realizmus határát. Egymásra figyeltek, hogy egyikük se szeressen bele egy ábrándba. Egy olyan emberbe, akit nem ismernek. Most itt volt az alkalom, hogy megismerje a fiút. De nem tudta, mi tévő legyen. Ez egy volt a közös álmaik közül. L -nek megadatott a lehetőség, de barátnőjének már nem. Úgy érezte, ez nem lenne fair. Miközben ezen rágódott hirtelen eszébe, jutott, amit barátnője mindig mondott neki.

"Mikor összefutunk a fiukkal és szemmel látható, hogy neked több esélyed van. Ne habozz! Élj a lehetőséggel, s légy boldog! Hisz, tudod, TE vagy az egyetlen, akinek megengedem, hogy „lenyúlja” előlem azt a fiút."

Habár nagyon tetszett neki a fiú, de tudta, nem jött el még az idő.

Szia! Szerintem is jó lenne, ha találkoznánk délután. 2-kor a kapunknál?
A válasz nem sokat várattatott magára:

Persze. Már alig várom.
Délután, miközben sétáltak, a fiú próbált közeledni a lány felé, nem tudta a lány kit lát benne, egy nagyon jó, megértő barátot vagy egy másfajta barátot.
- Nagyon örülök, hogy eljöttél. - kezdte félénken a fiú- Jobban vagy már?
- Igen, azt hiszem valamivel. – majd egy halvány mosoly jelent meg arcán. L érezte, az őszinte törődést Dougie hangjában.
Sétájuk során, egyre jobban kezdtek feloldódni és megnyílni egymás előtt. Egy csendes helyen pihentek a fák tövében, a nap már lemenő félben járt, viszont az idő egyre hűvösebb lett. L csak egy vékony kis szürke pulcsit viselt. Ahogy fújdogált a szél, kezdett dideregni. Dougie óvatosan átölelte a lányt. L hirtelen Dougie -ra nézett s a fiú szemeivel találta szembe magát, amelyek melegséget árasztottak, de mélyen belenézve kérdések tömkelegét látta.
Pont megszólalni akart volna, mikor a száján a fiú hideg mutatóujját érezte.
- Css.- mondta miközben, egy pihe puszit szeretett volna adni a lány szájára.
L szíve egyre hevesebben kezdett el verni, lelke mélyén érezte, barátnője nem lenne dühös a boldogsága miatt, de valami megmagyarázhatatlan belső erő még nem engedte.
Mikor észbekapott gyorsan megállította a fiút.
- Ne haragudj, nagyon szimpatikus vagy, de szükségem van egy kis időre, magányra. – egy mély sóhajtás hagyta el száját, majd folytatta-, tudom, hogy furán hangzik, de kérlek, érts meg! Majd írok. Majd jelentkezem.
- Várni foglak.
Egy gyors „szia” után otthagyta a fiút, s gyorsan elment.

2 héttel később

Dougie telefonja csipogott, miszerint szöveges üzenete érkezett. Mikor kibontotta látta, hogy a levél L-től jött:
"Szia! Holnap 5-kor landol a gépem. Légy jó! L"

A fiú tudta mit kell cselekednie.
Másnap 4 kor már elindult a repülőtérre. Megkereste, honnan érkezik a lány és várt.
Mikor L leszállt a gépből, csak remélni tudta, hogy Dougie betartotta, amit mondott, és tényleg várt rá. De nem bízott ebben túlságosan, és nem is haragudott volna rá. Mikor a bőröndjét is megtalálta, elindult, taxit fogni. Hirtelen megpillantott, az egyik padon egy nagyon ismerős fiút, aki éppen a cipőit nézegette, és közben nagyon gondolkozott valamin. L oda sétált a fiú elé, s várta, mikor veszi észre.
- Szia.- mondta a lány.
- Szia. Jó újra látni.
- Téged is.
Majd mindketten érezték, hogy eljött az idő, hogy megpróbálják talán kettesben. A fiú közelebb lépett a lányhoz. Gyengéden felemelte az állát, s egy puha csókot lehelt a lány ajkára.
- Mehetünk? – kérdezte a fiú, miközben a bőröndért nyúlt.
- Mehetünk. - válaszolta mosolygósan a lány. Majd kézen fogva elindultak a kocsik felé.