Történetek

Újra eszébe jutott az a név, amit a férfi sokszor motyogott álmában. Vajon az a Jane, a szeretője? Biztosan. Akkor viszont végképp nincs semmi keresnivalója mellette. Meg hát… ha tényleg a szeretője, aki biztosan egy gyönyörű nő, akkor miért is venné észre őt? Aki már csak azért megijed, ha egy férfi erősebben ragadja meg? Ugyan már…
De akkor hova tegye azt a csókot, amit Drake hajóján kapott tőle? Megérezte a férfi vágyát, de abban nem volt semmi kegyetlenség. Először bántak vele...

Ez a „figyelnek érzés" pedig eléggé kiakaszt. Á mindegy. Nem akarom a reggelemet is rögtön ezzel elrontani, elég a fejfájás. Még egy ideig bambulom azokat a megnyugtató fényeket, ahogy a padlón játszanak, aztán az ablakhoz kómálok. Kinyitom teljesen. Lábujjhegyre állok és kinézek az ablakon az erdőre. Gyönyörű a kilátás. Nem tudom miért, de ez a hely egyszerre vonz és taszít, riaszt el. Egyben gyönyörű és félelmetes. Furcsa, na mindegy. Szép ez a hely ez fix, csak azért nem bánnám,...

Tamika a trónteremben görnyedt a makett felé, a Nekropolisz új hadvezérével, Charnával.
A Nekropolisz erődítménye egy gótikus kísértet kastélyra emlékeztetett és a háttér is elég hátborzongató volt. A Holtak birodalmában soha nem kel fel a Nap, sem a Hold, nincsenek csillagok. A horizont mindig sötétszürke füstbe burkolózik. A fákon nem nő levél, kopaszon álldogálnak az elátkozott vizek mentén. A föld kopár, repedezett a szárazságtól...

- Akkor a következő állomás az üst kereskedés lesz. Ott megvesszük az üstöt, a kémcsöveket, a mérleget és... - anyám egy szuszra mondta el, és elfogyott a levegője. - És hogy visszük haza? - nézett rám huncut mosollyal.
- Tértágító varázslatot alkalmazunk a hátizsákomon, amitől kívülről normális marad, belül viszont hatalmas hely lesz...

Ziháló kétségbeesett sóhajtozások visszhangoztak a lépcsők mélyéről. A romos, omladozó kőlépcsőzet, úgy tűnt mintha a végtelen mélységbe vezetne. A nedves, nyálkás falak az elenyészett múltat idézték, s felszínen az erdőrengeteg közt heverő rommaradványok sejtelmes érzést loptak a szívekbe...

Egyszer volt, hol nem volt. Így kezdődne egy igazi mese. Az M&M azonban nem mese. A „Réges régen, egy messzi, messzi galaxisban..” sem lenne jó kezdés, mert a történet nem réges régen játszódott, hanem nem is olyan rég, kétezer-egypárban, amikor az író (azaz szerény személyem) fejében megszületett...

Leült egy bérház lépcsőjére, táskájából cigit húzott elő, és rágyújtott. Fáradtnak érezte magát, meggyötörtnek, de a tüdejében szétáramló füst megnyugtatta, biztonságérzetet adott neki. Mintha egy hang azt mondta volna, hogy soha többé nem kell visszamennie abba a pokolba, mostmár mindig itt lehet, és boldog lesz. Már majdnem el is mosolyodott, amikor zene ütötte meg a fülét…

Nem törődve a visszatartó erejével, feltéptem a fiókját, és a titkos lapot is, ami alatt több adag tudatmódosító szer lapult meg. Hirtelen megszédültem és lüktetni kezdett a halántékom. Az üveg borra tévedt a tekintetem. Shu nyilván magának szánta, abban a hiszemben, ha ma este elmentem volna a díjkiosztóra, ő csendesen megiszogathatta volna...

- Az a lény, ami téged üldözött nem volt e világ szülötte. Az egy gorbak volt. Mocskos, bűzös, pokoli lény. A démonok szolgája. Vagyis egy a démonok mérhetetlen számú szolgája közül. Mi üldözzük az ilyen pokolfajzatokat a külső rendi emberek tudta nélkül. Küldő rendi alatt azokat az embereket értem, akik nem tartoznak a templomosok közé.

A félhomályban csak a körvonalakat lehetett kivenni. Közelebb lépve azonban feltűnt, hogy egy lány. Kócos, zihált hajjal. Szakadt, elrongyolódott, koszos ruhacafatok fedték a testét. Minden porcikája remegett és hangosan szuszogott. Testén eltérő nagyságú sebek tátogtak, egyik-másikból még vér szivárgott, mely kosszal keveredve átitatta a rajta fityegő anyagdarabokat. Próbált minél jobban összegömbölyödni, összehúzni magát, teste minden erejével nekitámaszkodott a falnak...