Kalózvér 8. Rész

Beth nyakig merült a forró vízben, és jólesően felsóhajtott. Jókedvében majdnem felnevetett. Már meg sem tudja mondani mikor fürdött utoljára forró vízben. Míg cselédként dolgozott, mindig hidegben kellett. De most már minden más… nem igaz?
Lustán felsóhajtott, és behunyta szemeit. Most már csak azt kell eldöntenie, hogy hova menjen, miután a férfi kihajózik a nyílt tengerre a kalózbandával együtt. Annyi bizonyos, hogy minél távolabb a kikötőktől, távolabb Brightontól, távolabb Plymouthtól, távolabb John Harpertől.
Talán elmehetne Leicesterbe. Az anyja onnan származott. Talán még élnek ott rokonai. Másrészről azért is jó, mert majdhogynem Anglia közepén van. Nincs kikötő…sem tengerészek… sem flotta. Ideális hely az újrakezdéshez. Bár előre látta, hogy darabokra fog törni a szíve, ha nem láthatja a tengert, de ezt az áldozatot meg kell hoznia egy nyugodtabb élet reményében.
Az is lehet, hogy nevelőnőnek áll. Írni, olvasni tud, türelme pedig rengeteg, a gyerekeket pedig imádja. Miért is ne? Nem is rossz ötlet.
Elmerülten kezdte el dúdolni azt a dallamot, amit az anyjától hallott mindig altatóként. Kinyitotta szemeit és kitekintett az ablakon, fel az égre.
Ha az anyja még élne… talán annyi minden más lenne. Lenne valaki, akihez tartozik, akihez hazamehet, akivel beszélgethet, őszinte dolgokról… a halála olyan volt, mintha belőle vágtak volna ki egy darabot. Rettentően fájt még mindig. Tudat alatt tisztában volt azzal, hogy míg él nem fogja senki enyhíteni a fájdalmat, de szeretett volna úgy élni, ahogy az anyja is akart.
Amikor meghalt, dühös is volt. Most már szégyelli magát miatta, de akkor csak az volt előtte, hogy egyedül hagyták. Senkire sem támaszkodhatott. Dühös volt rá, mert semmit nem árult el az apjáról. Ha tudná, hogy ki ő talán biztosabb jövő elé nézhetett volna. Most, hogy újra belegondolt jót nevetett az akkori naivságán. Ha az anyját elüldözte, őt miért fogadta volna vissza? Bár ebben sem volt biztos, mert az anyja nem mondta el, hogy pontosan mi is történt akkor.


Rhys csendben hallgatta a halk hangot. A szomorú dallam átszűrődött a vékony falon, őt pedig még a hideg is kirázta.
Lehunyta szemeit, teste elernyedt, és maga elé képzelte a lányt, ahogy fürdik. Kibontott haja nedvesen tapad a hátához… ő pedig csak a sebeit látja… csak a sebeit.
Tudta, hogy már biztosan halványultak, de ahogy erőlködve próbálta képzeletben eltűntetni őket, azok csak még erősebbek lettek, még inkább láthatóvá váltak az amúgy hibátlan, hófehér bőrön. Szerencsére a nyakán már nem látszódott. Reggel volt elég ideje megfigyelni. Hogy a hátán mi a helyzet, nem tudta pontosan, legfeljebb akkor, ha leimádkozza róla a hálóinget, de rögtön tudta, hogy hamarabb vágná arcon saját magát, mint hogy egy ujjal is hozzáérjen.
Inkább a plafont kezdte el bámulni, mert a képzeletbeli látvány miatt alig bírt magával.
Kegyetlen lesz ez a pár nap, ami még hátra van, mielőtt elindulna. Igaz, hogy szeretett volna hamarabb, sőt, szándékában is állt, de erről még nem nagyon akaródzott tájékoztatni másokat.
A lány életéből is szeretett volna úgy kilépni, hogy lehetőleg csalódjon benne. Azt nem tudta megmondani pontosan, miért, de abban biztos volt, hogy jobb úgy elválnia tőle, hogy haragudjon rá, vagy kellemetlenséggel gondoljon vissza az együtt töltött napokra.
Ismét elhatározta magát, hogy amint visszamegy a szigetre, a sárga földig leissza magát, és ebben még az apja sem fogja megállítani! Senki! Még ő sem!
Aztán, majd ha valamennyire összekaparta magát, újult erővel száll hajóra, hogy öregbítse hírnevét és szokásához híven, játsszon a tűzzel, amíg bitófán nem végzi.
Megkönnyebbülésére a dúdolás abbamaradt és ha folytatta is, a víz csobogásától nem igazán lehetett hallani. Nyílván most szállt ki. Beleremegett a gondolatba, ahogy maga elé képzelte megint. Szinte látta a vízcseppeket, ahogy egyenként törnek utat lefelé a testén, fényes csíkokat hagyva maguk után.
Összeszorította az öklét.
Átkozott legyen, ha egy ujjal is hozzáér!
Egy bő negyed óra múlva a lány belépett a szobába, Valerie pedig felpattant a székről. Zavart volt. Láthatóan zavarban érezte magát, de Beth nem tudott rájönni mi lehet az oka.
- Valami… gond van? – kérdezte halkan, de mikor látta, hogy a férfi ébren van, már természetesebben mozgott a szobában, nem osonva, mint valami tolvaj.
- Á, dehogy! Ugyan már! Mi lenne? – kérdezte hadarva, és hevesen gesztikulálva az ajtó felé iramodott. – Át kell néznem Nathanhez! – mondta, és kisurrant a szobából. Beth értetlenül nézte a csukott ajtót, ahol az előbb Valerie eltűnt, majd lassan visszafordult az ágyhoz.
Rhys némán figyelte a lányt.
- Nem éhes? – kérdezte Beth, és próbálta elsimítani a szoknyán a nem létező ráncokat.
- De igen… - „rád fáj a fogam!” tette hozzá gondolatban, de hangosan már nem mondta ki. Beth elvörösödött a vizslató tekintettől, és próbálta jobban összehúzni a dekoltázsát.
- Csak ilyen ruha volt… a Madam szerint ez volt a legszerényebb… én próbáltam…
- Szerintem jól áll. – szakította félbe csendesen. A kék kiemelte szemeinek a színét. A dekoltázs nem is volt annyira feltűnő… mármint neki, aki hozzá volt szokva ahhoz, hogy olyan ruhában – vagy a-nélkül – látta a nőket, amik csak alig-alig takartak valamicskét. Azok a darabok inkább kiemelésre szolgáltak, mint takarásra, helyesbítette ki magát.
A lánynak viszont ez is túl sok volt. Bár az is lehet, hogy csak ő volt már túlságosan is fusztrált szexuálisan. „Igen… nagyon eljött az ideje annak, hogy bepótoljam azt a négy hónapot, amit a tengeren töltöttem!”

A nyakkivágás négyszög alakú volt, hófehér csipkével és tüllel szegélyezve. Ugyanazt a csipkét varrták az ujjához is, ami a könyökénél végződött. A haját csak egyszerűen hátrafogta egy szalaggal, ami még itt-ott nedvesen csillogott.
- Akkor hozom…
- Várj! Ki akarok próbálni valamit!
A francba, ezt annyira rosszul fogalmazta meg! A lány megmerevedett a mondattól, és kissé elsápadt. Bár nem feltűnően, azért ő észrevette.
- Vagyis… inkább segíts!
Beth nem értette a dolgot, csak állt továbbra is az ágy mellett, pár lépés távolságra. Rhys feltornázta magát ülő helyzetbe, és onnan figyelte a nőt.
- Nem ettem még embert, és nem is áll szándékomban. De ha még is, majd jelzem, hogy legyen időd elfutni… - morogta mérgesen, de csak magára volt dühös!
A lány hamar összeszedte magát és közelebb lépett. Bizonytalan lépései miatt, Rhys már előre átkozta magát. Lábait lelógatta az ágyról, a takarót pedig magához szorította, nem akarta a lányt kellemetlen helyzetbe hozni.
- A helyzet az, hogy járkálni szeretnék – jelentette ki.
- De…
- Sétálnom kell, különben idegbajos leszek! Nem bírok ki még egy percet az ágyban! Soha nem töltöttem még ennyi időt a négy fal között.

Látta, ahogy a lány szájának a sarka megremeg, de nem mosolyodik el.
- Kárt fog tenni magában.
- Önszándékból, ha nem hagyod ezt abba!
Beth a fogai közé harapta az alsó ajkát. Rhysnak nagy volt a kísértés, hogy lehúzza maga elé és ő folytassa.
- Ha tegezni fogom, megígéri, hogy nem kel fel az ágyból?
- Ez zsarolás, én pedig utálom, ha zsarolnak! – rázta meg a fejét.
- Akkor sajnálom, de nem segíthetek. Az orvos utasítása szerint…
- Nem érdekel mit mondott, nekem most mennem kell!
- De még…
Rhys, ahelyett, hogy tovább vívta volna a megszokott szócsatájukat, a jobb karjára támaszkodott, és a lábaira állt. Egy kicsit megszédült, de nem ült vissza. Lassan kiegyenesedett, és önelégülten pillantott le a nőre, aki most már nem tudott lenézni rá.
- Orvosok… nem tudnak azok semmit!

Beth idegei pattanásig feszültek, és csak feszülten várta a pillanatot, mikor kell a másik után kapnia, nehogy kárt tegyen magában. Férfiak!
Látszott Rhyson, hogy bizonytalan még abban, hogyan is tovább, de Beth már csak büszkeségből se próbálta meggyőzni arra, hogy feküdjön vissza, különben bajok lesznek! Nézte a kalózt, ahogy a jobb kezével tartja csípője előtt a takarót, a balt pedig megfeszíti és próbálja úgy tartani, hogy ne okozzon kellemetlenséget.
A haja ki volt engedve, kicsit kócosan hullott a vállára. Bethet letarolta a látvány, hogy még ilyen reggeli borostával és ennyire gyűrötten is ilyen jóképű. Felsőtestét és haját hátulról világította meg a Nap, így olyan hatása volt, mint egy bukott angyalnak, akit éppen most üldöztek ki a mennyországból.
- Pont előttem állsz! – szólalt meg végül. Beth visszazökkent a valóságba, és rámeredt a férfira.
- Tudom.
Rhys felvonta a szemöldökét és hamisan elmosolyodott.
- Ha nem tudnám Szirénem, hogy félsz tőlem, talán még be is próbálkoznék! Bár félek a gondolattól, hogy nem is valóság vagy, csupán egy jelenés.
Beth pipacsvörös lett a gondolattól, hogy mi mindent hallott a férfi, miközben ő önfeledten fürdött.
- Hallotta?
- Engem még nem vádoltak azzal, hogy perverz lennék!
- Én nem is…
- A falak a hibásak, nem én!

Előre lépett s mikor látta, hogy a lány hátrál, beletörődve mosolyodott el.
- Egyezzünk meg! Ha segítesz, nem nyaggatlak tovább a tegeződéssel.
Látta a lányon, hogy fontolóra veszi a dolgot, mégis megrázta a fejét.
- Nem akarom, hogy… bármi baja történjen, amíg én vigyázok magára.
Rhys elvigyorodott, és közelebb hajolt.
- Te akarsz rám vigyázni? – kérdezte halkan. Beth állta a tekintetét, miközben jobb vállára tette a kezét, és kicsit hátrébb tolta volna, de a férfi nem engedte magát.
- Ha nem tudná, én hoztam ki a halál torkából!
- Nem felejtettem el.
Beth az arcát fürkészte, majd nagyot sóhajtott.
- Úgysem tudom rávenni, hogy visszafeküdjön, igaz?
„Ha te nem jössz velem, akkor nem!”
- Eltaláltad!
A lány hátrébb lépett és várakozón megemelte szemöldökeit.
- Akkor hajrá!
- Nem vagyok versenyló… - dörmögte Rhys és előre lépett egyet, de az egyensúlyát kissé nehezen ment kordában tartani. Éppen keményen koncentrált arra, hogy ki tudja kerülni a széket, mikor megérezte a lány karját a derekán, később pedig a vékony testét, ahogy nekifeszül. Karját átvetette a lány vállán, és magához húzta. Látta rajta, hogy nem erre számított.
- Mit akarsz, Bogaram?
- Mondtam már, hogy maga mellett nem vállalok kockázatot! Még a végén kitöri a nyakát az emberei pedig engem gyilkolnak meg, mert megöltem a kedvenc kapitányukat!
Rhys jót vigyorgott ezen, majd nagyon picit ránehezedett a lányra. Beth így is nyögdécselt alatta, elképzelése sem volt, hogy hogyan is hozhatta ki, mikor alig volt magánál. Több erő van benne, mint képzelte.
Lassan, de biztos léptekkel eljutottak a szoba végéig, majd megfordultak. A járás egyre biztosabban ment, mire azonban elért az ablakhoz, teljesen kifáradt. Gyorsan össze kell kapnia magát, ha pár nap múlva el akar innen menni!
- Honnan tanultad? – kérdezte csendesen, és lenézett a lányra, aki kibámult az ablakon.
- Micsodát?
- Azt a dalt.
Beth felnézett rá egy pillanatra, majd újra ki az ablakon. Több percnyi csendben állhattak így, Rhys már azt hitte, hogy nem fog válaszolni.
- Az édesanyámtól. Mindig ezt énekelte, ha zaklatott voltam, vagy aludni mentem – mondta alig hallhatóan.
- Most az vagy?
Beth arcán furcsa kifejezés suhant át, végül halványan elmosolyodott.
- Nem… és remélem, hogy soha többet nem is leszek az.
Rhys sokáig nézte a profilját, majd ő is kitekintett a tájra. Igen… Ő is tiszta szívéből remélte!


Beth lesétált a lépcsőn kezében a tálcával, hogy az épület konyhájába menjen.
Három nő üldögélt a pultnál, mindhárom kócosan, selyem köntösben. Nyilván most kelhettek fel. Mindegyikőjüknek göndör, derékig érő hajuk volt, csak más színben. Mikor Beth leért a lépcsőn az egyik felé fordult, mire a többi is odakapta a fejét. Végigmérték, és elmosolyodtak.
- Új lány vagy?
Beth elvörösödött és megrázta a fejét.
- Nem én…
- Ja te vagy az, aki megmentette a kalózokat!
Mindhárom nőnek kiszélesedett a mosolya, és mindentudóan összenéztek.
- Tudom, hogy ez nem lenne helyes, de hálásak vagyunk érte! – halkította le a hangját a vörös hajú nő.
- Igazán nem kell…
- Dehogyisnem! Mert hát mi éppe…
Beth ijedten kapta fel a fejét, mikor látta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Még éppen időben rohant a szűk kis folyosóra, ahonnan már senki nem láthatta. Hátát a falnak vetette, és még a lélegzetét is visszatartotta.
Csizmák tompa kopogását hallotta, amik beléptek az előtérbe. Egy férfi, mély, öblös hangon szólalt meg, Elizabeth pedig felismerte az egyik tisztet a flottából.
- Házkutatási parancsot kaptunk!
A lány hátán végigfutott a hideg, remegő kezeit ökölbe szorította.
- Uraim, Uraim! Hátrébb a lányaimtól, ha nem fizettek értük! – lépett be a Madam.
- Azt a parancsot kaptuk, hogy kutassuk át egész Playmouthot a megszökött kalózbanda után.
A Madam jóízűen felnevetett, pedig semmi oka nem volt arra, hogy jókedvű legyen, már csak azért is, mert az említett kalózbanda pontosan nála pihent.
- És maguk tényleg azt hiszik, hogy négy nap után, még mindig itt vannak?

Néhány pillanatra csend telepedett a helyiségre, de ismét megszólalt a férfi.
- Engedélyünk van arra, hogy átkutassuk az épületet!
- Én nem engedhetem meg! Maguk is belátják uraim, hogy ez egy bordélyház! A lányaim már készülődnek, az egész emelet tele van velük, ugyan hol húzódhatnának meg? Meg amúgy is… kockáztassam a lányaim életét és egészségét azzal, hogy beengedem őket?
- De…
- Holnap hétvége, a lányiam nem dolgoznak. Akkor visszajöhetnek! Nem engedem, hogy maguk miatt késsenek, vagy zaklatottak legyenek!
A feszült csendbe, ami ez után keletkezett azt hitte Beth, hogy belehal. Hallotta a saját szívdobogását, s csak remélni tudta, hogy nem olyan hangos, mint amilyennek képzelte.
- Nem érdekel. Két órát kapnak a lányai. Addigra készüljenek el.

A csizmadobogás ismét felhangzott, végül elhalt, mikor a férfiak kiléptek az előszobából. Elizabeth kilesett a fal mögül, majd mikor látta, hogy senki nincs ott az öt nőn kívül, lecsapta a tálcát a pultra, és felrohant a lépcsőn. Az agya sebesen járt, és csak egy cél lebegett előtte: Minél hamarabb kivinni innen mindenkit, lehetőleg biztonságban!
Már majdnem berontott Rhyshoz, de aztán továbbrohant Nathan szobájához. Kopogás nélkül nyitott be és becsapta maga mögött az ajtót. Valerie rémülten ült fel, Nathan pedig ellépett az ablaktól.
- Mi történt? – kérdezték egyszerre.
Beth az oldalához szorította remegő kezét.
- Sürgősen el kell innen mennetek! A flotta… két óra múlva visszatér, hogy átkutassák a házat.
Valerie lesápadt, Nathan pedig egész testében megfeszült.
- A rohadt… Rhysnak szóltál már?
- Nem, úgy gondoltam, ti hamarabb tudtok cselekedni…
Nathan bólintott és az ajtóhoz lépett.
- Ébreszd fel, én addig összeszedem a többieket! Val el tudsz készülni egyedül?
- Persze…
- Ha kész vagy gyere utánam!

Beth besietett a szomszédos szobába. A férfi tényleg aludt. A hátán feküdt, egészséges karja a feje alatt. Megpördült a tengelye körül s beletúrt a hajába. Most mi a francot csináljon?
A lány odament az ágyhoz és leült rá. Egyik kezét a férfi vállára tette gyengéden, de határozottan megrázta.
- Rhys! Rhys ébredjen!
A férfi összeszorította a szemeit, végül kinyitotta. Tekintete fátyolos volt, de rögtön kiélesedett, mikor meglátta a lány gondterhelt, aggódó arcát.
- Mi történt? – motyogta rekedt hangon.
- A flotta házkutatási paranccsal fog visszajönni két óra múlva…
A férfi felült, és beletúrt a hajába.
- A francba… a francba…
- A többieknek már szóltam, Nathan már intézkedik.
Rhys helyeslően bólintott és ránézett.
- Hozok valami ruhát! – pattant fel Beth, és ki is szaladt a szobából.
Alig tíz perc múlva vissza is tért, karján egy fekete nadrággal, egy sötétkék zakóval, hófehér inggel, és egy pár fekete csizmával. Mind vadonatúj volt. Még szerencse, hogy egy bordélyban „szálltak meg”.
Beth az ágy elé állt. A férfira pillantott majd a ruhákra…
Újra a férfira.
- Se… talán segítsek? – kérdezte vörösen, és a csizmákat letette az ágy széléhez.
- A nadrággal boldogulok… - motyogta halkan a másik, és elvette a lánytól a felé nyújtott darabot. Elizabeth addig elfordult. Zavarában az ingen lévő gombokat babrálta.
- Kész vagyok…

Megfordult s majdnem hátraugrott, mikor észrevette, hogy a férfi közvetlenül előtte áll, és fölé magasodik. Szólni akart valamit, de csak tátogott, mint valami hal.
- Segítene? – kérdezte Rhys halkan. „Fejezd be, most nincs itt az ideje a romantikázásnak!”
- Persze – nyögte ki Beth, és az ing kivételével a többi darabot letette a székre. A férfi hátat fordított neki. Beth a sebesült karjával kezdte. Belebújtatta az ing ujjába, majd a másik kezét is. Rhys újra szembefordult vele, és megpróbálta megemelni a bal karját, de nagyon nehezen akart neki engedelmeskedni.
- Hagyja, gyorsabban végzek! – lépett oda hozzá a lány, és remegő kezekkel és gyomorral ugyan, de begombolta az inget. Fogai közé harapta alsó ajkát, miközben tisztában volt a tudattal, hogy a másik minden mozdulatát nézi.
A mellényt is sikerült feladni rá, végül a zakót, majd a csizmát. A férfi most az ágyon ült, ő pedig a néhány nappal ez előtti helyzetet utánozva a háta mögött térdelt, hogy kezdjen valamit a hajával.
Nem szóltak egy szót sem. Csendben tették a dolgukat, és reménykedtek, hogy ez az egész nem fog rosszul elsülni.
Mire végzett, olyan volt, mintha egy másik férfi állna előtte. Pedig tudta, hogy a fényes külső mögött, még mindig ott van az az incselkedő, szenvedélyes, de ha kell, kegyetlen férfi, akit megismert.

Rhys lesimította jobb kezével zakójának az elejét, és csak sokára pillantott le a nőre, aki kifejezéstelen arccal állt előtte és őt figyelte.
„Ne csinálj semmit! Csak köszönd meg, és tűnj el innen!”
Felé lépett egyet, de meglepetésére, a lány nem hátrált. Csak továbbra is állt, mozdulatlanul, miközben őt nézte azokkal a lehengerlően kék szemeivel.
- Szeretnék kérdezni valamit… inkább kettőt, mielőtt kilépek ezen az ajtón… - mondta csendesen, és ismét lépett felé, de most már hátrált a lány.
- Igen?
Addig ment felé, míg a lány a falnak nem hátrált. Megállt előtte egy lépéssel és letekintett rá.
- Hova fogsz menni ez után?
A lány oldalra biccentette a fejét.
- Nem tudom.
Rhys ettől félt. Hogy céltalanul fog bolyongani egész életében, védtelenül, magányosan. Ki a bánat fog rá vigyázni? Szerette volna magával vinni, de hogyan is tehetné meg? Nagy levegő…
- Ha nincs célod, talán… velünk is jöhetnél… - próbálta lazán feltüntetni magát, úgy tenni, mintha ő tenne szívességet a lánynak azzal, hogy elviszi…
- Nem lehet.
- Miért? – kérdezett vissza rögtön.
Beth lehajtotta a fejét.
- Ez már három kérdés…
Rhys a falnak támaszkodott jobb kezével, a másikat pedig csak a lány válláig tudta felemelni, amit a nyakához csúsztatott. Lehajtotta fejét a másik füléhez.
- Az előző nem is volt kérdés…
Érezte a lány leheletét a száján, heves szívdobogását a tenyere alatt. Csak nézte az arcát, és nem mozdult. A sűrű, fekete szempillái az arcán nyugodtak, ajkai résnyire szétnyíltak. Várt… ő rá várt…
Ajkaival súrolta a másikét, de ökölbe szorította a kezét, miközben orrával végigsimított a lány arcán, belélegezve azt a jellegzetes illatot, amit csak rajta érzett. Semmihez sem volt fogható. Az emlékezetébe akarta vésni minden egyes kis porcikáját, mozdulatát, rezzenését… Emlékezni akart rá…
- Köszönök mindent… mindent…
Ellépett a lánytól, majd kisietett a szobából.


Rhys a szomszédos szobába ment, ahol Valerie volt. Már elkészült, minden nyomot eltüntetett, ami rájuk utalt. Felnézett a munkájából, és aggódva összevonta szépen ívelt szemöldökeit.
- Minden rendben?
Miért pont Valerienek adódott meg a tehetség, hogy az ember csontjáig lásson mindent?
- Persze… Nathan? – terelte el másfelé a témát.
- Már összeszedett mindenkit. Próbálnak kitalálni valami normális ötletet, de nélküled nem döntenek. Menj át és csinálj rendet közöttük!
Rhys nem ellenkezett. Megfordult, kinyitotta az ajtót és már majdnem kilépett a szobából, mikor Val megállította.
- Rhys!
- Igen? – fordult vissza.
Valerie sokáig bámulta az ágyneműt, végül nagy levegőt vett.
- Bethhel mi lesz?
Rhys rávillantotta szemeit, állkapcsa megfeszült, kezeit ökölbe szorította.
- Semmi. Itt marad, mi meg visszamegyünk a szigetre.
Valerie némán, furcsa kifejezéssel az arcán bólintott.
- A francba mit kellene tennem? Nem akar velünk jönni! – fakadt ki a férfi, és bentebb lépett.
- Nem mondtam semmit… csak… mi lesz vele ezek után? Ha kiderül, hogy segített nekünk?
A férfi egész testében megfeszült.
- Az Ő döntése volt!

Valerie kiegyenesedett, beletúrt hajába, szemeit a másikra villantotta.
- Nem teheted ezt vele!
- Mit is?
- Csak így itt hagyod… Ő nem a kurvád Rhys, akit csak úgy otthagyhatsz az egyik kikötőben és ha szerencséd van, az életben még láthatod!
Rhys meglepődött a durva szavakon, de ezt inkább nem említette, ismerve Valerie vérmérsékletét.
- Igazad van. Nem a kurvám, úgyhogy nem mondhatom meg, mit tehet és mit nem!
- Ez eddig nem igazán zavart!
- Eddig a hajómon volt, ahol én vagyok a főnök! De ez itt a szárazföld, Val! Itt nem én parancsolok!
- Attól még megmenthetnéd!
- Mitől?
- A pokolba Rhys, ne legyél már ennyire keményfejű! Te is tudod, hogy Harper a nyomában van! Ha megtalálja, szerencsésnek mondhatja magát, hogyha felakasztják, de te is tisztában vagy azzal, hogy nem így lesz!
Rhys előtt újra felrémlett képzeletben mindaz, amit Val elmondott Harperről. Hirtelen támadt rá az emberölés utáni vágy. Tudta, hogyha egyszer keze közé kerül a férfi, nem lesz lassú… minden percét ki fogja élvezni!
- Nem kér belőlünk. Ez ellen nem sokat tehetek.



A folyosó végén volt egy apró szoba, ahol most az egész legénység bezsúfolta magát. Az amúgy is kicsi szoba, most még jobban összement, látva benne ezt a rengeteg, csupa izom, felnőtt férfit. Elizabeth a sarokban állt és onnan hallgatta a kalózok ötleteit, amit a szökésre terveztek. Az egyik örömlány kisétált a kikötőbe, felmérni a helyzetet. Állítása szerint a Gyilkos Szirén még mindig a kikötőben volt, de fegyveresek őrizték.
- Menjünk ki és végezzünk velük!
- Nem! – mondta Rhys ellentmondást nem tűrően, fagyos hangon. A többiek sem értették túlságosan ezt a furcsán mogorva viselkedést, de annak tulajdonították a dolgot, hogy biztosan a sebe miatt ilyen. – Alig maradt fegyverünk, így is örülni fogok, ha nem hurcoltak le mindent a hajóról. Fegyver nélkül öt perc alatt kivégeznek minket!
- Foglaljunk el másik hajót!
Az ötletet helyeslő morajlás követte.
- Most nincs idő arra, hogy hajót keresgéljünk!
- Akkor itassuk le őket! – szólt közbe Nathan és kicsit előre lépett.
Furcsa csend állt be, Beth pedig figyelte az emberek arcát. Nathan ötlete nem volt teljesen elvethető.
- És ezt hogyan akarod kivitelezni? – kérdezte Rhys, keresztbefonva karjait. Tipikusan fensőbbséges mozdulat volt tőle, de Beth látta az arcát, ahogy egy kicsit megvonaglik.
- Szerintem, ha megkérjük a lányokat, biztosan segítenének nekünk. Csak felvisznek a hajóra egy kis rumot, vagy valami erősebbet, persze az sem lenne nagy baj, ha kevernénk bele valamit, amitől kiütik magukat. Megvárjuk, amíg hat, aztán lecipeljük őket onnan és irány a tenger!
Nathan ötlete jónak bizonyult, mert sokan bólogattak, helyeseltek, és már el is kezdték a terv pontosabb kidolgozását.
- Vállalom az egyik nőt! – szólalt meg Valerie, aki majdnem Beth mellett állt.
- Fel fognak ismerni… - avatkozott közbe Nathan. Rhys bólogatott.
- Álarc is van a világon, Kapitány! – folytatta, mintha meg sem hallotta volna Nathant.
- Val…
- Én is vele megyek! – állt Valerie mellé Elizabeth. Fejét büszkén felvetette és úgy nézett a Kapitány szemeibe, amik kissé összeszűkültek. Elizabethet nem érdekelte túlságosan, hogy mit szól ehhez a férfi. Ez lesz az utolsó dolog, amivel kárpótolja őket a sok szenvedésért, amit ő okozott. Nem tilthatja meg senki, hogy ne tegye meg. Még Ő sem!
Egy végtelennek tűnő pillanat múlva, Rhys rábólintott.
- Legyen, ahogy akarjátok. Nathan, Tim, Colin ti velem jösztök, fedezzük a lányokat, addig a többiek, szedjetek össze minden fegyvert és valahol rejtőzzetek el, ahonnan jól látni a hajót. Ha jelt adunk, jöhettek!


Elizabeth és Valerie mellé, még két lány csatlakozott. Valeriere fekete parókát, Bethre pedig rikító vöröset tettek. A lány egy sötétkék ruhát kapott, amire ezüst, fehér csipkét varrtak. Elől volt egy fűzőrésze, amit gyöngysorok díszítettek. Valerie vörös ruhában tündökölt. Beth ismét elámult rajta, hogy mennyire csinos és vonzó alakja van, ahhoz képest, hogy egy kalózhajón dolgozik. Bár az arcán a zúzódások már lelohadtak, még mindig kékesen „virítottak” az arcán, amit csak nagy adag púder és smink segítségével tudtak eltüntetni. Mindannyian fekete, átlátszó csipkéből készült álarcot vettek fel, ami takarta az arcukat, az orrukig. A másik két lány vidáman csacsogott, csak ők burkolóztak csendbe és váltottak néha néma pillantásokat. Valerie tekintetében egyszerre volt kérdés, beletörődöttség, ugyanakkor sajnálat is. Beth biztosra vette, hogy Rhys elmondta neki, hogy nem tart velük. Neki is hiányozni fog a lány, de nem tehetett mást.

A két lány kiment a szobából, Valerie és ő még ott maradtak, de egyikük sem tudta miért. Csak álltak a tükör előtt és hol a másikat, hol magukat nézték.
- Az utolsó közös bevetés, nem de? – szólalt meg Valerie furcsán rekedt hangon.
Elizabeth ránézett a nő tükörképére és egy aprót bólintott.
- Sajnálom, hogy itt maradsz… azt hittem, hogy majd eljössz velünk a szigetre… a pletykák ellenére az egy csodás hely, Beth… kész paradicsom… ott senki nem találna rád… nem zavarna senki. És…
- Nem mehetek Valerie… - szakította félbe csendesen. Pillantása magára csúszott a tükörben.
- Ugyan már! – remegett meg a másik hangja. – Ez is csak egy hülye kifogás, mert tulajdonképpen semmi okod nincs rá, hogy ne gyere… igazam van? – fordította felé a fejét. Beth is ránézett, de lesütötte szemeit.
- Nektek köszönhetem, hogy sikerült megszabadulnom a láncaimtól…- nyelt egyet. – új életet akarok kezdeni…
- Sehol nem találnál jobb helyet, mint a sziget, ahol új életet kezdhetnél… de úgy látom, te már ezt eldöntötted. – lépett el a tükörtől, és az ajtóhoz sétált. – Azért örülök, hogy megismerhettelek… reménykedtem benne, hogy több időt is tölthetünk együtt, de úgy látszik nem így volt megírva. Tiszta szívemből kívánom, hogy jobb életed legyen, mint ami eddig volt… tiszta szívemből kívánom.
Beth figyelte, ahogy a nő kilép az ajtón, és halkan becsukja maga mögött. Újra a tükörképére bámult. Mi a francot csinál?


Az előtér zsúfolásig tele volt férfiakkal és kicicomázott, drága parfümöktől illatozó nőkkel, akik csak azt lesték, hogy a kuncsaftjuk mit kíván. A bal sarokban elhelyezett színpadon, a zongorán egy feketébe öltözött alak játszott egy vidám dalt, ami mellett egy lány énekelt tisztán csengő hangjával. Sárga ruhát viselt, ami alig takarta a combja közepéig. Lábait fekete necc harisnya fedte, kezében fekete tollakból készült legyezőt tartott, amivel hol incselkedett az előtte álló férfiakkal, hol a testén simított végig.
A pult mögött hasonló öltözékű nők szolgálták fel az italokat, a teremben az összes asztal foglalt volt. Voltak azonban olyanok is, akik csak felszolgáltak. Valamivel kevésbé kirívó öltözékük volt, semmi cicoma, vagy fodor.

Sehol nem látta Valeriet, vagy a másik két lányt, nyílván már kimentek. A kijárat felé vette az irányt, ahol az ajtók szélesre voltak tárva. Már sötétedett, a nap lement, és megjelentek az égen az első csillagok. Beth megtorpant, mikor felismerte az egyik férfit a flottából. Mögötte még jó’ néhányan jöttek. Mikor a második férfi is belépett a terembe, és a fény megvilágította az alakját, Elizabeth rendesen lesápadt és az ájulás szélére került. Jaj ne!
John Harper magas, izmos férfi volt. A tábornoki egyenruha olyan hibátlan volt, mintha csak most vette volna fel magára. Sehol egy ránc, vagy gyűrődés. Az amúgy sötétbarna haját, most egyszerű, rizsporos paróka takarta, hozzá egy háromszögletű kalapot vett fel. Barna szemei összeszűkülve pásztázták a termet.

Beth úgy érezte, a teremből minden vidámság, minden boldogság kimenekül a férfi tekintete elől. Hátrált egy lépést, nem tudta mit tegyen. Mielőtt Harper tekintete az arcára siklott volna, egy mellkas takarta el őt a férfi elől. Szó nélkül ragadták meg a derekát és a fal felé húzták. Nem pillantott fel, tudta, hogy ki az.
Azonban mélységesen meglepődött és megmerevedett az egész teste, mikor a falnak döntötték, a férfi szája pedig mohón csapott le az övére.