Nincs jobb

Igen, valóban péntek van. Ugyanolyan mocskos, undorító esős péntek, mint a többi. Minden pénteken az eső esik, októberhez híven. Csoda-e, hogy az egész osztály ellóg a hetedik óráról péntekenként? Senkinek nincs kedve ott ücsörögni a padban fizika órán, mikor az ablakon majd betörnek az esőcseppek, s mindenki rohanna haza a számítógépéhez püfölni a billentyűt.

Én is ezt terveztem, hogy ma pont úgy, mint az osztálytársaim, lelépek fizikáról, s püfölöm a billentyűt, de én más okból. Én nem háborús játékokat játszok, nem is a barátnőimmel csetelek, hanem én könyvet írok. Amúgy senki sem tud erről. Csakis én, s senki ne is tudjon róla… Majd, esetleg akkor megosztom a világgal a művemet, ha méltóztatna megváltozni, s nem a szilikon számítana a mellben, hanem az ész, a tudás. Pont erről szól a könyvem, az elgusztustalanodott világról, hogy minden tönkremegy egyszer, aztán meg sem lehet javítani. Visszatérve a hányinger péntekre…

Tíz perc híján két óra, Will és én a folyosón állunk, várva a tömegre, az elsősök tömegére, amiben elvegyülve észrevétlenül kisomfordálhatunk az épületből. Mindenki minket néz, nem is értem miért. Elkerekedett szemmel bámulnak ránk, mintha lekvár lenne a hajunkra kenve, vagy szalonnadarabkák lógnának az orrunkból. Előbb néztem meg magam a tükörben, a lányvécében, rajtam semmi néznivaló nincsen, ha leszámítsuk a zöld és piros hajtincseimet, amik égnek állnak a zselétől. De azt már megszokták az iskolába járók és dolgozók. Will is rendben van, szokásos kockás nadrág, fekete dzseki.
Akkor meg mit bámulnak?

- Elegem van ezekből a baglyokból. A napjuk csak bambulásból áll - közli velem Will nagy unalmunkban.
- Hol a rákba’ vannak az elsősök? Már rég vége van az órájuknak – vágom rá Willnek, mielőtt kitörne belőle a rémisztő anyázás, amit úgy rühellek.
Willel leültünk a folyosón lévő két barna fotelba, vártuk a tömeget. De a várva várt elsősök helyett a fizika tanárnő jött le nagy sebességgel a lépcsőn, hogy majd’ orra bukott. Persze, hogy meglátott minket, hogy "rá várunk, hogy elkezdjük az órát". Persze, hogy nem tudtuk kimagyarázni magunkat az óra alól. Persze, hogy azt hazudtuk, hogy fogorvoshoz ment az egész osztály kontrollra, kivéve minket, mert mi tanulni akarunk. Így történt, hogy ott kellett ülnünk, Will és én, a fizika teremben, semmi regényírás, semmi megázás, még a busz után sem futottunk, hanem ott punnyadtunk, hallgatva a tanárnő orrhangját, mivel meg volt fázva, de hosszas rábeszélés után sem sikerült meggyőznünk őt arról, hogy betegen otthon a helye. Váltig állította, hogy neki ez a kötelessége, ez az utolsó órája, s itt kell lennie. Mire mondtuk neki, hogy kint zuhog az eső, sár van, mindenkinek elmegy a kedve a tanulástól, és pénteken, hetedik órán senki sem szokott itt lenni (az ő óráján!), beleértve minket is, észbe kapott, hogy...

Péntek van, kint zuhog az eső, sár van, nincs kedve tanítani, senki sem kíváncsi a hetedik órára, főleg az ő órájára.
Majd megosztotta velünk azt az információt, hogy randevúja van az irodalom tanárral, épp most, s neki rohannia kell. Aztán mi Willel összenevettünk, föltápászkodtunk a padból, letöröltük a táblát, s helyére raktuk a székeket, végül távoztunk a teremből.

A folyosó üres volt, csak a portás ült egy jégkrémmel a kezében, s most helyettünk a zuhogó esőt leste az ablakon keresztül. Végig ebben a pózban maradt, amíg mi elhagytuk a porta ablakát, s talán annyira elmerült az eső nézésében, hogy este nyolcig úgy ült.