Az erőd

- Tanárnő! Tényleg kellett volna elemlámpát hozni?
A kérdés a busz hátuljából érkezik. A válaszra várva többen is felemelik a fejüket. A tanárnő megfordul és végig néz a társaságon.
- Igen - válaszolja. – Az üzenet végére odaírtam. Ki az, aki hozott?
A reakció elszomorító, mindenki az ülés mögé bújik.
- Köszönöm, hogy figyeltek arra, amit írok – jegyzi meg a tanár. – Most majd vakon fogtok végig menni az erődön és nem fogjátok látni annak szépségeit.
A Különjárat feliratú busz bekanyarodik a parkolóba és megáll. A diákok izgatottan kászálódnak le róla, megállás nélkül találgatnak, mi várhat rájuk odabent.
- Biztos vannak lent denevérek meg rókák – lép be Dániel Sára és Ajna közé.
- Ugyan már! – löki meg őt Sára. – Itt odafigyelnek az ilyenre. Ugye? – segélykérőn barátnőjére néz.
Ajna megvonja a vállát.
- Nem tudom. Igazából azt olvastam, hogy elég nagy és sok része a föld alatt van. Nem hiszem, hogy képesek az egészet veszély mentesíteni.

Sára már nem tud válaszolni, mert az osztályfőnök, Papp Júlia átveszi a szót.
- Gyerekek! Most bemegyünk az erődbe. Kérlek benneteket, hogy viselkedjetek. Megveszem a belépőket, megismerkedünk az idegenvezetővel és utána már neki kell szót fogadnotok. Csak ajánlani tudom, hogy tegyetek így, mert ő ismeri az erődöt, mint a tenyerét, nélküle eltévednénk. Én nem szeretnék egész napokig bolyongani, nem tudom, ti hogy vagytok vele. Most pedig indulás.
A csoport megindul a bejárat felé. Kívülről egyáltalán nem látszik, hogy mi is áll velük szemben. Csak egy nagy és zöld, virágokkal teli domboldalt látnak. Az egyetlen, ami azt hirdeti, hogy a Monostori Erődbe készülnek belépni, egy tábla, az erőd logójával. A dombba vájt völgyben egyre beljebb haladva aztán megpillantják először csak az ódon falakat, majd befordulva a bejáratot is. Mindenki teljesen megdöbben annak hatalmassága láttán. A falon itt-ott golyó- és kisebb ágyúnyomok láthatók elszórva, melyek jelzik, hogy 150 évvel korábban mekkora csata zajlott a Duna partján.

Juli néni vezetésével az osztály belép a boltív alá, és egy pillanatra elsötétül előttük minden.
- Hé, nem látok semmit! – kiált fel Péter.
- A nap folyamán még egy párszor elő fog fordulni – hallanak egy különös hangot valahonnan oldalról. Nem tudják eldönteni, melyikről, mert a falak oda-vissza dobálják a hangot. Forgatják a fejüket, de nem látnak senkit.
Aztán a pénztár felirat alól előlép egy férfi. A csoport önkéntelenül tesz egy lépést hátra. Az illető meglehetősen taszítóan néz ki. Fején egy szál szőrzet sincs. haját, szakállát láthatóan borotválja, ezt bizonyítják a vágások. Szemöldöke helyén két fekete tetovált görbe van. Arcát szeplők, pattanások, kelések és sebhelyek teszik rúttá. Orrán otromba SZTK keretes szemüveg díszeleg. Ruházata sem szívderítőbb. Frakkot visel, de az is úgy néz ki, mintha a 1848-as szabadságharc óta nem lett volna kimosva. Az ember lehet vagy 70 éves.
A férfi tesz egy lépést lefelé a lépcsőn.
- Üdvözlök mindenkit itt, a komáromi Monostori Erődben. Én leszek az idegenvezetőtök – köszönti fellengzősen a diákokat. – A tanárnőt megkérem, hogy vegye meg a belépő jegyeket, addig én mesélek a gyerekeknek az Erődről – megvárja, míg Juli néni elszalad mellette (szalad, mert ő is viszolyog), aztán folytatja. – Először is bemutatkoznék: Zebulon Oldamúr vagyok –a név hallatán az egész csoport felvihog, de a férfi tudomást sem vesz róla, folytatja. – Már az ükapám, Zebulon Belián is itt szolgált a ’48-as szabadságharc alatt. Részt vett az építésében, majd a védelmében. A Monostori Erőd nem az egyetlen erőd a Duna vonala mentén. Kész erődítmény rendszert építettek ki az évszázadok folyamán. Az Öregvárat, mely a mai Rév-Komárom területén található, már Árpád idejében megépítették, aztán kővárrá erősítették a tatárjárás után. A Török Birodalom terjeszkedése idején aztán újabb átépítés várt rá Az új rész értelemszerűen az Újvár nevet kapta. Ekkor építették meg a Szent Péter palánkot is, a Duna másik partján, melynek mai neve Csillagerőd. Két másik erődöt is terveztek még: az egyiket a koppánymonostori Homokhegyen, a másikat a Nagyigmándra vezető út mellé. Az 1848-49-es szabadságharc miatt egy időre megszakították a várak korszerűsítését, az erődöket pedig el sem kezdték építeni. Klapka György volta az, aki elrendelte végül az Erőd építését. Akkorát kért, amelyben elfér 1000 katona, legyenek benne kazamaták és legalább egy tornya legyen Ács felé, hogy időben észrevegyék az osztrák seregeket. Klapka sokáig tudta tartani így is a várat és az erődöket, de végül a fegyverletétel után egy hónappal ő is aláírta a vár átadását. Az erődök építését 1877-ben fejezték be véglegesen. Ezzel kiépült a komáromi erődrendszer, melynek tagjai tehát az Öregvár, Újvár, Csillagerőd, Monostori Erőd és Igmándi Erőd. A monostori erődöt legközelebb a 20. században vettek használatba az orosz haderő fegyverraktárként. Még néhány érdekesség a Monostori…
- Uram, nem léphetnénk tovább? – szól közbe Márk. – Érdekes a története, de ennyi elég volt belőle.
A férfin látszik, hogy felbőszítette a közbeszólás, de bólint és int, hogy kövessék. Időközben a tanárnő is visszaért és felzárkózik a csoport végére. Az idegenvezető peckesen lépdelve megindul a kapun át az erőd belsejébe. A kaputól pár méterre megáll és szembefordul a csoporttal.
- Legelőször a múzeumba megyünk be. Figyelmeztetek mindenkit, hogy a vitrinekbe riasztó van szerelve, ami megszólal, ahogy hozzá értek. Tehát a jelszó, mindent a szemnek semmit a kéznek! Most pedig kövessetek.

Elfordul jobbra, és járásmódján mit sem változtatva besiet a legközelebbi ajtón. A diákok nagyokat sóhajtva követik. A sor legvégén Péter Juli nénihez fordul.
- Tanci néni, miért pont egy ilyen alakot kaptunk idegenvezetőnek – fakad ki a fiú. – Nem lehet másikat kérni?
- Ez a fazon úgy néz ki, mintha az ükapja lenne – csatlakozik Dániel is. – És a neve is… Zebulon Oldamúr.
- Nem tudunk másikat kérni – szól rájuk Juli néni. – Ő most itt az egyetlen idegenvezető. Nyafogás helyett inkább figyeljétek, mit mondd. Bizonyára nagyon érdekes történetek vannak a tarsolyában.
A két fiú kelletlenül beletörődik a megváltoztathatatlanba és visszamegy a lányok mellé.
- Na? – kérdezi Sára.
- Semmi – válaszolja Dániel. – Nem érdekli. Szerintem fel se tűnt neki, milyen fura fazon.
- Nekem nagyon rossz érzésem van – csatlakozik Ajna is a beszélgetéshez.
Mielőtt ő is belépne az ajtón, még körülnéz. Az egyik ablakban meglát egy feketébe öltözött embert. Elkapja Péter kezét és visszarántja az ajtóból.
- Nézd! –kiáltja, de mire visszanéznek, az alak eltűnik.
- Mit? – tekint rá Péter értetlenül. – Mit nézzek?
- Te nem láttad?
- Ne tartsátok már föl a sort! – kiabálja előre Norbert a sor végéről.
Mindketten belépnek az ajtón és megkeresik Sárát és Dánielt.

- Most mi van? Hol az ürge? – kérdezi Péter.
- Azt mondta, hogy ha kinézelődtük magunkat, az utolsó teremben vár – közli Dániel.
- Hát akkor nézelődjünk – sóhajt Ajna.
Az első terem olyan vitrinekkel van teli, melyben az erődök különböző makettjei találhatók, illetve a falakon térképek a 19. századi Komáromról és tervrajzok a Monostori Erődről.
- Szerintetek fogunk hullákat találni? – kíváncsiskodik Péter.
- Azt hallottam, nem sikerült minden részét feltárni még – jegyzi meg Dániel. – Az is lehet, hogy a feltáratlan részen 48ból is vannak csontvázak, vagy múmiák. Ki tudja, hogy a levegő mennyire konzerválta őket.
- Dani, elég legyen – kéri Sára borzongva. – A hideg is kiráz a hülyeségeitektől. Nem visznek minket olyan részre, ahol nem biztonságos.
- Hát, én ebből a fószerból mindent kinézek – szól közbe Ajna. – Különben is, biztos vagyok benne, hogy láttam valakit az egyik ablakban, aki feketébe volt öltözve. Az arcán is maszk volt.
- Kösz, hogy mellém állsz – néz rá szemrehányóan Sára.

A csoport már a harmadik szobánál tart, így ők is átmennek a következőbe. Itt portrékat találnak, azokról az emberekről, akik itt szolgáltak, illetve, akiknek a tulajdonában volt az erőd. Van még néhány bábu, rajtuk a szabadságharc korabeli katonai öltözékekbe bújtatva. Ajna gyanakvása nem ül el, de belefeledkezve nézelődnek a teremben. Egyszer csak Sára megdermed. Dániel nem figyel oda és nekimegy. A lány egyensúlyoz, hogy ne essen el, de a szemét nem veszi le az előtte függő képről. Dániel meglengeti előtte a kezét.
- Hahó, csajszi! –szól hozzá. – Merre jársz.
Sára zavarodottan rápillant, majd vissza a képre és megint rá.
- Me-me-megmoz… - megrázza a fejét. – Rám nézett a kép!
- Mi van?
- Jól hallottad. Az előbb rám nézett.
- Sára jól vagy? – Dániel Sára homlokára teszi a kezét, de a lány ellöki.
- Teljesen jól vagyok. Normális esetben a szemeinek jobbra kéne néznie, mert a feje és a teste is arra fordul, a háttér alapján a Duna felé. De ez felénk néz!
Dániel szája már mosolyra húzódik, de ekkor a kép mögül kattanás hallatszik, és a szemek helyét két fekete kör veszi át. Sára és Dániel egyszerre kiáltanak fel és kirohannak a helységből. Ajna és Péter már a következőben járnak, de ők meg sem állnak a csoportig. Ők már az utolsó szobában várják a lemaradtakat. Teljes döbbenet ül ki az arcukra, mikor meglátják az érkezők holtra vált arcát.
- Belétek meg mi ütött? Hol van Ajna és Peti? – kérdezi tőlük Juli néni.
Nem tudnak megszólalni, csak mutogatnak. Mindenki elnéz a többi szoba felé éppen akkor, mikor Péter és Ajna is megérkezik.
- Mi volt ez? – csattan fel Ajna.
- Mozgott a szeme a képnek – kiáltja Sára. – Először rám nézett, aztán két fekete kör váltotta fel.
- Butaságokat beszélsz – lép előre az idegenvezető. – Itt ilyen nem történhet. Egyik kép sem mozog. Mindegyiket több mint 100 éve festették. Nem mozognak.
- Pedig az tényleg ránk nézett. Illetve, én már csak a szem eltűnését láttam – torkolja le Dániel.
- Badarság – inti le őt a férfi. – Csak beképzeled a hely légköre miatt. Induljunk inkább tovább.

Dánielék döbbenten állnak a helyükön, de a csoport kisorol az idegenvezető után. A négy barát végül feleszmél, hogy senki sem hisz nekik és követik társaikat. Péter marad legutoljára. Mielőtt kilép, még felnéz az elmosolyodó Klapka György szobrára. Aztán az ajtóban megfagy. Elfehéredve visszalép. A szobor még mindig mosolyog, sőt rákacsint! A fiú a fejét rázva kirohan a többiek után.
- Rám kacsintott! – súgja oda barátainak.
- Ki? – néz rá értetlenül Dániel.
- Klapka György az ajtó mellett – hangzik a válasz.
- Micsoda?
- Jól hallottad. A viaszbábu. Először elmosolyodott, aztán kacsintott. Valami nagyon nem tetszik itt nekem. Csak mi látunk furcsaságokat?
Nem tudnak választ adni a kérdésre. Inkább megszaporázzák lépteiket és befurakodnak a csoport közepébe. Az idegenvezető visszakalauzolja őket a főbejárathoz, ahol ismét megáll.
- Megmutatom, hogy merre fogunk menni – beszéd közben körbefordul és mutogat. – A főbejárat a Keleti Bástya. Itt most elmegyünk jobbra az egykori istállók és kórházrészleg felé. Aztán befordulunk a Duna vonalára és végig sétálunk a tisztek és katonák szállásain. Itt már hellyel-közzel szükség lesz az elemlámpákra. Aztán ismét kijövünk és felmegyünk a kilátóhoz, az Északi Bástyára. A kazamaták a Nyugati Bástya alatt található, itt már csak elvétve lesz fény egy-egy szűk lőrésből, tehát csak a lámpáitokra hagyatkozhatunk.
- Magánál nincs? – kérdez közbe Antónia, az egyik cicababa az osztályból.
- Nekem már nincs rá szükségem, mert kiismerem magam lent. Induljunk.

Elindul a csoport előtt, és a kapu mellett befordul jobbra. Az épület itt U alakban kanyarog, körben hatalmas ablakok tátongnak feketén. Zebulon megáll az egyik ajtóban, és befelé tereli a diákokat. Sára megtorpan mielőtt belépne.
- Miért nem maga megy elől?
- Mert itt nem tudtok eltévedni, ugyanis csak egy út vezet végig körbe.
Sára még vet egy gyanús pillantást a férfira, majd belép. Orrát rögtön megcsapja a doh és a széna szaga, mely keveredik a hatalmas helységben. A terem két hosszabbik oldalán végig mosdótál szerű kiállások vannak. Felettük sokkal ritkábban lőréseket vájtak a falba, melyeken átnézve nagy gépeket látnak.
- Azok ott mik? – lép Péter Zebulon mellé.
- Hol?
- A mellettünk lévő teremben.
- Nincs mellettünk terem.
- Ott a lőrések másik felén. Van néhány nagydoboz, vagyis szerkezet.
- Ja, hogy azok. Nem tudom, a város adta ki a termet.
Zebulon elfordul, így Péter inkább nem foglalkozik vele. Kiérnek az istállóból, és a kórház részlegbe sétálnak át. Itt már lényegesen sötétebb van, mert az egykori szobák ajtói zárva vannak, másik oldalról pedig csak a lőrések szolgáltatják a fényt. Jobbra, a lőrések beugrókban helyezkednek el, hogy állati ürülék és apró csontok vannak szétszórva a padlón. A lányok itt-ott felsikkantanak, ahogy a fiúk riogatják őket.
Sára odalép az egyik megrongált ajtóhoz és bekukkant az egyik résen. Először semmit sem lát. Aztán lassan ki veszi a teremben lévő tárgyak körvonalait és fesztiválokon használatos asztalokat, és padokat ismer fel bennük. Felsóhajt a megkönnyebbüléstől, amikor meglát egy szempárt. Úgy tűnik neki, hogy alig valamivel a talaj fölött lóg a levegőben, mert a hozzá tartozó állatot nem látja. Megszorítja a mellette álló Dániel kezét, de nem veszi el a szemét a lyuktól. A szem egyre közeledik hozzá és beszűkül. Végül már az állat morgását is hallja. Gyorsan körbetekint, hogy más is felfigyelt-e, de Dánielen kívül senki sem figyel rá.

- Te is hallod? – kérdezi a fiút.
- Mit? – néz rá amaz értetlenül.
Sára visszailleszti a szemét a résbe, mert meg akar bizonyosodni róla, hogy nem csak káprázott. Alig teszi vissza, a szempár meglódul, és a résnek ugrik, mintha látná Sárát. A lány sikít egy nagyot és hátra ugrik. Arcára halálfélelem ül ki, még a homályban is látszik, mennyire elsápad. Dániel ér elsőnek a lyuk mellé, óvatosan bepillant, de nem lát semmit. A többiek nem érik be Dániel vállvonogatásával, mindenki sorra belenéz. Aztán jól kinevetik Sárát. Egyedül Dániel, Ajna és Péter marad komoly. A fiúk felhúzzák a lányt, és Dániel átöleli, hogy megnyugtassa. Amint Sárába visszatér az élet, ismét befurakodnak a csoport velejébe. Az egyik lépcsőnél négyük közül Ajna megy le először és az utolsó lépcsőfoknál hasra esik. Ahogy kezeivel a talajt érinti, undor hangot hallat.
- Fúúúj! – kiáltja. – Mi ez a nyálka?! És milyen büdös!
Éppen tápászkodna fel, mikor egy közeli lyukból kaparászást hall. Aztán a lyukban megjeleni egy bomlófélben lévő kéz. Ajna ordítva fellöki magát a padlóról. A tanárnő tolakszik oda hozzájuk.
- Mi történt már megint? – kérdezi szemrehányóan. – Az előbb Sára, most te…
- Hasra esett – válaszol az éppen felálló Péter. Egy damilt tart a kezében, amit Juli néni orra elé lógat. – Ebben botlott meg.
- Ugyan már Petikém – veregeti meg a fiú vállát a nő. – Hogyan botolhatott volna meg abban? Hiszen csomón elsétáltak már itt előtte.
- Pedig ez ide volt kifeszítve. Most szakítottam el.
- Buta beszéd. De Ajna, mitől vagy ilyen szagos.
- Beletenyereltem valami takonyba – háborodik fel a lány. – Nem volt róla szó, hogy itt ilyen is lesz.
- Nyafogás helyett inkább induljatok tovább, nézzétek meg hol vannak már a többiek.
Ajna sértődötten indul előre, barátai követik. A sokadik beugró után a sarkon a megkövült csoportba botlanak.
- Miért álltatok meg megint? – csattan fel Juli néni.
- Valami suttog, miközben elmegyünk a lőrés mellett – válaszolja készségesen, bár kicsist bambán az egyik fiú. – Nekem például az recsegte, hogy legszívesebben egyenként tépdesné ki a lábujjaimat. Marcsinak a szemét szopogatná ki…
- Júlia, nem képes megnevelni az osztályát? – vonja kérdőre Zebulon a tanárnőt. – Rosszabbak, mint az óvodások. Teljes képtelenség, hogy itt ilyenek történjenek.
- Nem tudom, mi üthetett beléjük. Elnézését kérem – mentegetőzik Juli néni. – Gyerekek viselkedjetek. Egy bizonyos határig felettébb vicces volt, amit csináltatok, de most már nem az. Indulás kifelé Zebulon úr után.

A diákok zúgolódva bár, de követik az idegenvezetőt ki a szabad ég alá. Kiérve veszik csak észre, hogy Ajna ruháját piros nyálka borítja, melynek erős rothadás szaga van. Sára és a két fiú undor hangokat hallatva segít Ajnának letörölni a nyálkát. A csoport tovább indul, de Juli néni megvárja őket.
- Fölöslegesen tisztogatjátok – mondja nekik. – A kazamatákban ennél csak rosszabb lesz.
Nagy szemeket meresztenek a tanárnőre, de követik a csoportot. Kikanyarodnak jobbra a nyílt tér felé. A csoport már a kilátó felé igyekszik a lépcsőn felfelé. A négy barát futásra vált és utoléri a sereghajtókat. A csoport közepén morajlás fut végig. Aztán megtorpannak.
- Hol van Márk? – szól egy hang valahonnan a csoport elejéről. Aztán egyre többen kérdezik. Végül mindenki megfordul. A kilátó tetején állnak, de közel s távol nem látják a fiút.
- Tanci néni, Márk eltűnt – kiabálja Lilla. – Tanci néni!
Nem kapnak választ. Már mindenki kiabál idegességében.
- Hová tűnt a tanárunk? – szegezi a kérdést Péter az idegenvezetőnek.
- Láttam őt az előbb továbbindulni azzal a fiúval együtt– elállja az útjukat, és terelőmozdulatot tesz. – Menjünk mi is tovább.

Betereli őket a kilátó alatti ajtón. Péterék a csoport közepén sodródnak a többiekkel. Dániel próbál visszafelé tekinteni a társai feje felett és azt látja, hogy Zebulon sátáni mosollyal rájuk vágja az ajtót. Keresztül tör a csoporton vissza az ajtóhoz. Hiába nyomogatja a kilincset, nem akar kinyílni. Nekimegy vállal, úgy sem enged. Közben a lányok egyre idegesebben és hangosabban beszélnek. Végül mindegyik visítozik. Dániel visszafordul és végignéz rajtuk. Az ő arcán is félelem tükröződik, de aztán összeszedi magát.
- Fejezzétek már be! – kiáltja. Megvárja, míg mindenki elcsendesül. – Nem megyünk semmire a kétségbe eséssel. Négyünknek ez a pasi már az elején gyanús volt. Felesleges itt csinálni a hepajt. Én már voltam itt. Nagyjából emlékszem, hogy hol vagyunk, és merre kell menni. Gyertek utánam, csendben, hogy mindent halljuk. Ki fogunk jutni, de csak akkor, ha nem sikítoztok.
- Pont te akarsz minket vezetni? – kérdezi lenézően János.
- Van jobb ötleted? – torkolja le Péter. – Inkább fogd be a szád és gyere utánunk.
Daniel bólint és átverekszi magát osztálytársain. Körbefordítja a fejét, bár a sötétben vajmi keveset lát.
- Peti, gyere ide hozzám – kiáltja.
Péter alig áll tőle pár méterre, így gyorsan odaér.
- Mondd, emlékszer arra, hogyan kanyarog az Erőd? – kérdezi Dániel. – Te megnézted a térképet.

Péter elgondolkozva vakargatja a fejét.
- Hm, most vagyunk az északi bástya alatt – motyogja. – Keleten jöttünk be… Hát, elvileg jobbról jöttük, balra vannak a kazamaták.
- Induljunk el visszafelé… - Dániel elgondolkozik. – Bár, szerintem nem tudunk majd visszamenni. Te mehetnél a csoport végén, hogy senki se maradjon le. Ne, inkább ne. Gyere vele, hátha ketten többre megyünk.
Péter bólint, odafordul az osztályhoz és elkiáltja magát:
- Indulunk! Senki se maradjon le. Minél szorosabban gyertek és lehetőleg síri csöndben, hogy minden meghalljunk.
- Mi mindent? – hallatszik egy ijedt hang valahonnan.
- Bármit, - válaszolja Dániel. – ami veszélyes lehet, vagy éppen a kijutásunkat segítené.
Dániel megfordul és Pétert követve elindul a folyosón a sötétbe. Pár pillanat múlva beéri őket Ajna és Sára.
- Ne hagyjatok minket egyedül – kéri Sára remegő hangon.
Kézen fogják a lányokat és nekiindulnak. A többiek sugdolózva, de követik őket. Elmennek néhány terem mellett, de azt nem látják, mi van bent, mert túl sötét van. Nem is nagyon akarják látni. 10 méter után keresztfolyosóra érkeznek. Péter előveszi a telefonját, mert rájön, hogy azon van egy kis lámpa. Bekapcsolja és kivilágít vele a folyosóra. Látják, hogy a padlón egymással párhuzamosan végig fut valami és beleveszik a sötétségbe.
- Mi lehet az? – kérdezi Sára.
Péter válasz helyett odalép és megtapogatja először csak a cipőjével, majd lehajol és a kezével is.
- Sínek – áll fel. – Sínpár fut végig. Szerintem kövessük ezt.
Elindulnak jobbra a folyosón.
- Itt nem kéne ilyen sötétnek lennie – jegyzi meg Dániel. – Mikor legutóbb itt voltam, még talán a nap is besütött.
Átlép a síneken, és az egyik beugróba siet. Kitapogatja a lőrést és bedugja a fejét.
- Hm, mintha nejlonnal lenne befedve. Talán itt renoválják. Nagyszerű, akkor így kell végig mennünk.

Visszamegy a többiekhez, és tovább indulnak jobbra. A síneket követik. Nem látnak semmit. Jobbra szobákat hagynak el, balra beugrók sorakoznak. Némelyikben van egy hajszálvékony fénycsík, de ahhoz nem elég, hogy lássanak is. Péter igyekszik világítani a telefonjával, de olyan mély a sötétség, hogy nem sokat segít. A sínek elkanyarodnak jobbra, a folyosó követi a vonalukat. Péter egyszer csak megtorpan.
- Mi van? – kérdezni Ajna ijedten.
Péter nem válaszol, lehajol és megfogja a jobb oldali sínt.
- Valamiért rezeg – megvakarja a fejét. – Mi az isten lehet? Mintha…
Ekkor meghallják a távoli zajt. A csoportból többen is felvisítanak. Az egyenesben feltűnik egy szempár vicsorgó fogsor kíséretében.
- Félre mindenki – üvölti Dániel. – Ugorjatok félre! A síneken jön.
Épphogy sikerül mindenkinek félreugrania a szerelvény elől. Péter az utolsó pillanatban lép félre, érzi, hogy valami szőrös ért a karjához.
- Szőrös volt! – kiált fel.

A kisvonat elképesztő sebességgel eltűnik a kanyarban, majd pár perc múlva hatalmas robajt hallanak. Amint a robaj elhal, vészjósló morgás hangzik.
- Én arra nem megyek – mondja Sára és feltápászkodva abba az irányba igyekszik, amerről jöttek.
Dániel utánakap és megállítja.
- Várj – kéri.
A morgás nem marad abba, sőt közeledik.
- Tűnjünk innen, mielőtt visszajön! – kiáltja valaki hátrébb.
Dániel és Péter sem kell tovább nógatni. Kézen fogják a két lányt és átfurakodnak a tömegen.
- Akkor a másik irányba megyünk – mondja Péter.
- De ott a kazamaták vannak- sikkant fel Ajna.
- Van jobb ötleted? Az legalább tényleg csak egyenesen megy.

Megszaporázzák lépteiket, szinte már futnak. Egyre távolodnak a morgástól. Péter félhangosan számolja az elhagyott beugrókat. Elfordulnak balra és akkor hirtelen halvány fényt látnak meg a folyosó végén. Mindenki futásnak ered. Ahányan érik, annyian kezdenek el dörömbölni a sínek végén lévő ajtón. De az fából készült, meg sem rezdül az ütlegelésük alatt. Ellenben újra hallják a morgást. Méghozzá sokkal közelebbről és balról. Mindenki arra fordítja a fejét, és akkor meglátják a sárga szempárt. Többen felsikítanak.
- Mindenki lefelé jobbra a lépcsőn! Gyerünk! – kiáltja a Dániel és nyomja is lefelé a társait.
A szempár megindul feléjük, egyre közeledik. A diákok fejvesztve rohannak le a lépcsőn. A végére Péter és Dániel marad. A lény már alig öt méterre van tőlük, mikor a lépcsőre lépnek. Vágtáznak lefelé, hogy még időben leérjenek. Ahogy lelépnek az utolsó lépcsőfokon, néhány fiú berántja utánuk az ajtót.
- Tudtátok, hogy itt lesz az ajtó? – kérdezi Sára sírós hangon.
- Csak sejtettem – lihegi Dániel. – Induljunk tovább. Itt már nem lehet eltévedni. Vannak ugyan beugrók, de a legtöbb félig betemetve, vagy lezárva.
- Menjetek ti elől – mondja János. – Ti tudjátok, merre kell.
Dániel és Péter a lányok kíséretében átfurakodik a tömegen. Dániel közben megszámolja őket.
- Sokkal kevesebben vagyunk, mint ahányunkat bezártak! – kiált fel a végén.
- Hová lettek a többiek? – kérdezi Lujza remegő hangon.
- Lövésem sincs – von vállat Dániel. – Gondolom, ugyanúgy tűntek el, mit Márk és az ofő.
- Most mi lesz? – tudakozódik János.
- Megyünk tovább – válaszolja Péter. – Nem tudunk mit csinálni. Nem hiszem, hogy szeretnél annak az izének a kajája lenni. Én biztos nem. Abból az irányból friss levegő jön. Vagyis valamerre arra van a kijárat.
Péter sarkon fordul és elindul az említett irányba. Ajna, Sára és Dániel habozás nélkül utána megy, a többiek pár pillanatig vacillálnak, de aztán a lény neki megy az ajtónak, és ez ösztönzi őket. Gyorsan beérik a négyest.

Tíz perce botorkálnak előre a vaksötétben, mikor a friss levegőbe valamilyen bűz is vegyül.
- Mi ez? – bokákol Lujza. – Irtó büdös!
Senki sem válaszol neki. A csoport egyre gyakrabban hallat undor hangot. Amikor már elviselhetetlen a bűz, Péter megbotlik valamiben, és ha Dániel nem kapja el, orra esik. Péter levilágít a telefonjával a padlóra, és egy megcsonkított kezet vesz észre, ami körül hártyás vértócsa terül el. Azonnal elfordítja a telefon fényét.
- Mit láttál? – kérdezi Dániel.
- Nem biztos, hogy hallani szeretnéd – hallatszik Péter fojtott hanga a pulcsija ujjából.

Dániel kiveszi a telefont barátja kezéből, és az ominózus hely felé irányítja a fényt. Felkiált undorában.
- Mi lesz még itt? – nyöszörgi Sára elgyötörten. – Eltűnések, ijesztő lények, hullák! Arról volt szó, hogy kirándulunk, nem az életünkért küzdünk.
Dániel bátorítólag átöleli, de nem szól.
- Menjünk tovább – sóhajtja Péter.
- Te tovább akarsz menni? – csattan fel János. – Az osztályt megtizedelte valami. Vagyunk talán 15-en!
- És akkor mi van? – kérdez vissza Péter. – Itt akarsz maradni? Máshogy nem jutsz ki, csak ha mész valamerre. A visszaút elzárva, nincs túl sok választásod.
- De itt egy hulla! Nem valószínű, hogy arra élve kijutunk.
- De még mindig több az esély, mintha itt állsz és várod, hogy a sült galamb a szádba repüljön. Igazából engem nem is érdekel, mit csinálsz. Mi megyünk, ha jöttök, jöttök, ha nem, nem.

Ezzel Péter megfordul, a két lánnyal és Dániellel karöltve továbbindul. Immár sokkal óvatosabban mennek, tapogatózva lépegetnek. Közben hallják, hogy mögöttük a többiek is igyekeznek nem lemaradni. Előre haladva egyre több megcsonkított holttestbe botlanak. Az egyiknél Péter lehajol és közelebbről is szemügyre veszi. A telefon halvány fényénél látszik, hogy a testről hiányzik a fej és az egyik kar, belőle még halványan csordogál a vér.
- Ez itt viszonylag friss – állapítja meg.
- Tessék? – kiált fel három barátja egyszerre.
- Jól hallottátok. A leszakított tagokból még folydogál a vér. Félek, közeledünk a fészek, vagy gyülekező hely, vagy valami ilyesmi felé.
- Muszáj tovább mennünk – jegyzi meg Sára rekedten. – Vissza nem fordulhatunk.
Ezt megerősítendő, hátulról a többiek üvöltözése hallható.
- Segítség! – hangzik. – Elkapta a lábamat… ÁÁÁ… Nem enged! Segítsetek… Lilla, hol vagy? Neeee…

A négy fiatal megfeszül. Ki sem mondják, futásnak erednek tovább az alagútban. Több holttestbe nem botlanak, ellenben egyre erősebb huzatot éreznek. Nem messze tőlük feltűnik halvány fény is. A kiáltozás elhal mögöttük. Pár méter múlva beesnek egy nagy ajtón egy kör alakú terembe. Oda is fagynak az ajtóba rögtön. A terem falán körbe holttestek lógnak különböző megcsonkításokkal. A plafon közepén van egy lyuk, ott áramlik be némi fény. Ajna a lyuk alá fut és torka szakadtából kiabálni kezd.
- Hahó! Van ott fent valaki! Segítség! Segítsen valaki kijutni innen! Nem hall senki?
Nem érkezik válasz, minek hatására Ajna zokogva esik össze. Sára odarohan hozzá. Próbál nyugodt maradni, de ő is fél, így hamar átragad rá is a sírás. A fiúk próbálják magukat tartani, de nehezen sikerül nekik. Ők is félnek és a helyzet reménytelennek látszik. Dániel erőt vesz magát és elindul a terem fala mentén, hátha talál kijáratot. Nem is kell sokat keresnie, a negyedik beugró balra folyosóban folytatódik.
- Péter! – kiáltja. – Erre kijárat van. Jön a huzat.
Péter segít felállni Ajnának és Sárának. Dániel bevárj őket, együtt indulnak tovább a folyosón. Megint meghallják a morgást a hátuk mögül. Halálra rémülten futásra váltanak. A lény egyre közeledik hozzájuk. Már nem tudnak gyorsabban futni, a lányok hangosan sírnak. Visszapillantanak, a szem egyre közelebb ér hozzájuk. Már a lihegését is hallják. Befordulnak egy sarkon és a távolban ismét fényt pillantanak meg.
- Gyerünk! Már nincs sok! – kiáltja Dániel.

A fiúk utolsó erejüket is beleadják és száguldanak előre. A lányokat húzzák maguk után. Hiába minden erőfeszítésük, a lény egyre közelebb ér hozzájuk, vérszomjas morgása már alig pár méterre tőlük hallatszik. A fény már nincs messze, az ajtó is feltűnik. Aztán legnagyobb meglepetésre a lény lassít, és a morgása is alább hagy. A két fiú nagyon meglepődik, de nem vesz vissza tempón. Nem akarnak pórul járni. Végül elérik az ajtót, beesnek rajta és bevágják maguk után.
Egy fényes teremben találják magukat rengeteg ember társaságában. Sokan közülük fekete ruhát viselnek, és kutyákkal vannak. Ott áll köztük Zebulon is, bár ragyák és a szemüvege nélkül. A terem másik felén pedig ott toporog Juli néni és a csoport eltűnt tagjai.
A fiúknak teljesen leesik az álluk. Ha kapnának levegőt, sem tudnának venni a meglepetéstől. Csak pislognak hol egymásra, hol a többiekre. Hirtelen két fehér ruhás ember lép ki a tömegből, és lefejtik a lányok kezét a két fiúéról. Sára és Ajna gépiesen engedelmeskedik, nem igazán tudják, hogy hol vannak. A fiúk aggódva nézik, ahogy az orvosok beléjük nyomnak két nagy injekciót. Péter már nyitná a száját, de Juli néni megelőzi.
- Csak olyan szereket kapnak, ami oldják a sokkot.

Dániel felrezzen kábultságából. Végignéz a csoporton. Értetlensége egyre nő.
- Mi ez az egész? – kérdezi? – Mi történt? Hol volt a tanárnő? Miért lettünk bezárva? Hallottuk a többiek halálsikolyait, miért vannak mégis itt. Magyarázatot akarok!
- Én is! – csatlakozik Péter.
- Ne haragudjatok – mentegetőzik a tanárnő.
- Talán előbb mondja meg, hogy miért ne haragudjunk – emeli fel a hangját Dániel.
- Felesleges kiabálnod a Júlia tanárnővel, fiam – szól közbe Zebulon. – Majd én elmagyarázom, hogy mi történt.
- Végre valami értelmes – szúrja közbe Péter.
- Szóval – kezdi Zebulon. – Gyakorlatilag teszteltünk titeket. Az egész, ami történt megrendezett volt A kép és a szobor a múzeumban. A szemek, a hangok, a morgás, az állatok. Egyszerű kommandós kutyák. A holttestek mindegyike mű. A teszt lényege az volt, hogy mennyire bírjátok a feszültséget, az életveszélyes helyzetekben, mennyire tudtok higgadtak maradni. Nos, azt hiszem, ti ketten álltátok ki a legjobban a próbát.
- Nagyszerű! – veti oda Péter. – Haza mehetnénk végre?
Péter és Dániel kimegy a legközelebbi ajtón a szabadba, és rávágja a többiekre az ajtót.

Vége.