Akiért a harang nem szól

Van egy hely a Világegyetemben, ami az ott lakók nyelvén így szól: Tejútrendszer. Hogy miért éppen ez a neve, azt sajnos nem lehet tudni, mert őszintén szólva nem hasonlít semennyire a tejre, legfeljebb színében. Ebben a Tejútrendszerben található egy Isten Háta Mögötti Hely, a Naprendszer, amely puszta és kihalt, csupán egy tenyérnyi pontján, a Föld nevű bolygón nyüzsög az élet. Ez a bolygó az ott lakók számára felettébb hatalmas, a Naprendszer beláthatatlan, a Tejútrendszer elképzelhetetlen, s hogy a Világegyetem mekkora, hát azt elképzelni sem tudják. A bolygón nagy kékség közepette kisebb-nagyobb, úgynevezett "kontinensek" találhatók. Ezek egyikével, név szerint Európával fogok foglalkozni, ott is Magyarországgal.

Erről a népről annyit kell tudni, hogy ezerötven éve berobogtak a Kárpát-medencébe, elüldözték az itt élőket, aztán csaknem kilencszáz év múlva elvesztettek egy háborút, és nyafogtak, hogy azokat a területeket, amelyekről ők maguk űzték ki az őslakosokat, elvették tőlük. Tehát ez egy érdekes beállítottságú nép. Magyarországon sok-sok település található, de a történetünk szempontjából csak Nyíregyháza érdekes. De miért is? Nos egyrészt azért, mert jelen sorok írója itt írta meg e művet, de ez nem lényeges. Azért érdekes Nyíregyháza, mert itt élt Tamás.

Hogy ki ez a Tamás? Nos, Tamás egy tizenhat éves fiú volt, aki, bár Nyíregyházán élt, Szatmárnémetiben született. A Waldorf Gimnáziumba járt és ateista volt, s ami a legfőbb, hogy szeretett a Kossuth téren sétálgatni. Persze miért épp a Kossuth téren? Ugyanúgy sétálhatna az Országzászló-, vagy épp a Hatzel téren. Nos, teljes titoktartás ellenében elárulom, hogy Tamást erotikus vonzalmak fűzik a tér közepén álló szökőkútban fürdőző három grácia látványához. De erről egyébként ő maga sem tud, inkább egy fiatalok körében kedvelt gyorsétteremnek tulajdonítja az adott közterülethez való vonzódását.

Az egyik nap is itt sétált a téren, amikor megakadt a szeme a római katolikus templom vörös, apró téglás tornyain. Nem tudta, hogy ez miért van, hiszen máskor általában elsiklik a tekintete a templom felett, s mivel ateista volt (abból is a durvább fajta), az egyházról vallott véleménye sem volt közönségesnek mondható. Tehát, nézte az épületet, majd ráhunyorított a vaspántos faajtóra. A vaspántot ezüstszínűre festették, hogy jobban nézzen ki, bár Tamás szerint elrondította az egész kapubélletet, mivel az ezüst semmilyen árnyalata sem található meg itt. Tamás tett egy tétova lépést a templom felé, de aztán megrázta a fejét, és elindult tovább, a három grácia szökőkútja felé. Ám a Royal étterem sarkánál ismét visszafordult. Pislogott egyet-kettőt - utólag már nem emlékezett rá, hogy pontosan hányat is -, majd elindult a templom felé. Elhaladt a véleménye szerint különösen ronda és ízléstelen szökőkút mellett, és amikor odaért az ezüst-vaspántos kapuhoz, belökte és belépett az üveglapokkal határolt előtérbe. Ez is modern - gondolta - vajon miért próbálják meg Isten házaként beállítani, amikor acélkeretes üveglapokkal szigetelik el az előteret a főhajótól? Tamás elképzelése szerint Isten egy örökké mosolygó, szerény, de begyepesedett öregúr volt, aki folyton csak a trónján ült, hogy már valószínűleg tyúkszemek nőttek a fenekén, elzárkózott a modern technika vívmányaitól, de ha akart, mérges is tudott lenni. Például, amikor lelökte maga mellől az egyik angyalt. Tamás csak homályosan ismerte a történetet.

A templomban éppen mise kezdődött: Tamás félszemmel látta, hogy a pap meghajol a főoltár mögött álló, hatalmas ikonosztáz előtt. Tamás elfordította a fejét és körülnézett. Még csak keresztelésekor és osztálykirándulásokon járt templomban, de az előbbire nem emlékezett, sőt, az utóbbi is csak homályos emlék volt számára. Hirtelen elszorult a torka, kiverte a víz. Úgy érezte, mintha a templomban lévő emberek, élők és szobrok egyaránt, őrá néznének. Megfordult, de vissza is hőkölt, mert úgy látta, mintha az orgona sípjai fenyegetően bámulnának rá néma vakságukban. Aztán ez a pillanat is elmúlt, s ő újra egy átlagos templom átlagos főhajójának hátsó részén állt, a folyosó legvégén. A feje felett éppen egy csillár lógott, az építő hosszú kötelet használt, hogy a kristályfény éppen a hívők feje fölött törjön apró szilánkokra és szálljon el a szélrózsa minden irányában. Olyan közelinek tetszett csillár, hogy úgy tűnt, ha felugrana, el is kaphatná a gyertya formájú égőket tartó bronzkarok egyikét, és kedvére hintázhatna a padok felett ide-oda.

Megrázta a fejét, majd gyorsan kimenekült a mellékfolyosóra a fal mellé. Az egyik oszlop mellett bekászálódott az egyik padsorba. Még mielőtt leült volna, még egyszer körülnézett. Padsor, padsor, mindenütt csak padsor. Eltűnődött, hogy vajon szokott-e lenni egyszerre annyi hívő a templomban, hogy az összeset megtöltse. Olyan nagynak és tágasnak tűnt, hogy úgy tetszett, mintha egész Nyíregyháza kényelmesen elfért volna itt.
Leült, és szemét a papra függesztette, aki énekelve mondogatta a saját szövegét, legalábbis Tamás ennyit fogott fel. Oldalra fordította a fejét, és belenézett Mária örökké mosolygó arcába. Megismétlődött az előbbi pillanat. Mintha az egész templom elnémult volna, és mindenki ránézne, némán, várakozóan. Mária mosolya hirtelen vicsorgássá vált, habos nyál csöppen le tűhegyes fogáról, majd feléugrott, ki a képkeretből...

Tamás megrázta magát. Fizikai erő kellett hozzá, hogy elszakítsa a tekintetét Máriáról. Tudta, hogy a lába előtt futó deszka azért van, hogy a fohászkodók rátérdepeljenek, de "csakazértis" mozdulattal felrakta rá a lábát. Egy ideig némán ült, kizárta az apró neszeket, az éneklők és a pap hangját, és összeszorított szájjal a falra bámult. nem tudta, hogy mit gondoljon. A mérleg nyelve billegett, de még nem tudta, hogy jobbra dőljön-e vagy balra. De aztán meglátta, hogy egy ember egy kosárkát visz végig a padok között, s a hívők sorban beledobják a pénzüket. A szeme megakadt a papon, aki mosolyogva nézte éppen az elől ülő, fekete kendős nénit, aki a pénztárcájából éppen az utolsó filléreit söpörte ki. Hónap eleje van - gondolta Tamás. Miből fog megélni ez a néni, amíg újra kap nyugdíjat? Újra a mosolygó papra nézett. A mérleg nyelve megbillent, aztán megállt, majd ijesztő gyorsasággal a mérleg bal oldalára zuhant. Remélte, hogy csak ő hallja, hogy csattan a mérleg nyelve a nulla előtt álló kis vaspöckön. A pap ekkor így szólt:

- Kedves hívők, köszöntsétek egymást!
Tamás már látott ilyet az egyik filmben. Ki akart szaladni a templomból, de már ott is volt előtte egy fiatalember, aki a kezét nyújtotta felé. Nem volt tudatában annak, hogy súlyos sértést követ el, de ellökte a férfi kezét, majd sebes léptekkel megindult a templom fő folyosójá, a léptei döngtek. Mostmár nem képzelődött: mindenki, még a pap is őt nézte. Nem viszonozta a pillantásokat. Kicsörtetett az előtérbe, kinyitotta az ajtót, kilépett, majd bevágta maga mögött. Lerohant a lépcsőn, elfutott a Metropol üzletház előtti buszmegállóba, majd fel sem fogva, hogy a Déli Ipartelepre viszi el, felugrott a begördülő buszra.
Távol mögötte, a templomban az ajtó csapódásának a hangja még mindig a templom színes falai között kóválygott, a pap és a hívők pedig döbbenten nézték a nehéz faajtót. Odakint, a felhők közül kibújt a nap, és a pap háta mögött, az ikonosztáz felett, a Jézust ábrázoló aprólékos üvegablak felragyogott a hirtelen leáradó fényben.