Búcsúlevelem volt szerelmemnek

Remélem, nem zavarlak levelemmel, de úgy érzem, van valami, amit el kell mondanom. Készülök itt hagyni a világot. Végleg. Szeretnék búcsút venni néhány embertől, akiket fontosnak tartottam ittlétem során, és te közéjük tartozol.
Nem vagy a legelső helyen, de nem is vagy utolsó. Mégis mindig úgy gondoltam rád, mint egy különleges valakire, egy ékszerre magam mellett, főleg abban a négy hónapban, amíg a kezem fogtad. Hogy repül az idő! Idestova három éve már, hogy elengedtél magad mellől… illetve, hogy ellöktél. Nem tudom, hogy miért, nem is fontos. Így döntöttél, már tiszteletben tartom.

Azért hiányozni fogsz. Hiányoztál akkor is, amikor a néptelen utcákat jártam, hogy talán egy pillanatra láthatlak, hogy szembejössz velem és köszönhetek neked, akkor is hiányoztál, amikor este tágra nyílt szemekkel bámultam a plafont, és a csend a fülembe ordította minden egyes szavadat, amit valaha mondtál nekem, amikor a beszűrődő holdfény a te arcod vonásait festette a falaimra, amikor kint a tücskök ciripelték el, hogy már soha nem jössz vissza. Hát, ezért én elmegyek most. Nincs értelme itt maradnom úgy, hogy csak sóvárgok. Akárhova megyek a világban, vagy azon kívül, egy darabot elviszek magammal belőled… egy mosolyt, egy csillogó szempárt, egy utolsó csókot, egy simogatást, egy illatot, és selyemszálú hajad érintésének emlékét. Igen, az egész lényed magamban őrzöm, a te lelked az enyém, és az én szívem a tiéd. Ne, kérlek, ne hidd azt, hogy szerelmes vagyok beléd: ez nem igaz. Kicsinyes és értelmetlen dolog lenne tőlem ez.

Téged nem szeretlek, csak azt a fiatal, energikus, szabad srácot, aki olyan okos, mint egy boszorkány, és gyönyörű, mint egy japán manga. Te viszont már rég nem vagy az. Belülről megöregedtél, már nem ragyognak a szemeid, büszke tartásod görbévé vált, és bemenekültél a saját képzeleted és valóságod elől abba a mókuskerékbe, amitől mindig igyekeztél távol tartani magad. Biztos, hogy ezt akarod? Sokszor tűnődöm azon, vajon boldog vagy így? Boldog vagy azzal a bamba Barbie-babával az oldaladon? Gondolom igen. Egyszer azért még szívesen megmutatnám neked azt a helyet, ahova pár éve kijártam: a dombok közötti pici Édenkertet, ahonnan szép időben a fél megyét be lehetett látni, és ott lent, a domb alatt van a falu, ahol élsz, ahová oly sokszor elindultam, de sosem érkeztem meg.

Esténként megéreztem, hogy mikor hajtod álomra a fejed, olyankor lelassult a szívverésed, ahogy az enyém is, titokban reméltem, hogy álmod nyugodt és szép lesz majd. Már sosem fogom megtudni. Képtelen vagyok leírni, milyen érzések kavarogtak bennem az elmúlt években: egyszerű ember vagyok, ehhez pedig költő kéne. Bár… minek? A szavak csaka durva kifejezésmód eszközei, vaskosak, durvák, kegyetlenek. Jobban meg tudnak sebezni, mint egy kard, amit lassan döfnek beléd. A legjobb módja talán az lenne, hogy kimutassak mindent, hogy lendületből megpofozlak, utána pedig ölellek-csókollak amíg csak élünk! Megérdemled! Tisztában voltál vele, hogy min mentem keresztül, hogy pár hónap alatt éveket öregedtem, hogy elmém megbomlott, mégsem tettél ellene semmit, soha nem mosolyogtál rám többé, soha nem akartad, hogy boldog legyek!

De… nem haragszom rád. Bizonyára volt rá okod. Holnap tehát elmegyek, már nem fogok visszajönni. Reggel már nem fogok itt ébredni. Sajnálom, de nem tudtam tovább elviselni a hiányod. Isten áldjon, Boszorkányom!