Történetek

Ősz van...
De ez az ősz más. Más, mint eddig. Ez az ősz nem tartogat illatokat, örömöt, se gondtalan éber álmokat. Torz, alakok lengnek elém. Püffedt arcuk van. Szemeik nagyok, ajkuk vastag s kivillanó fogaik hiányosak és rohadtak. Mosolyuk gúnyos és megvető. Sokszor álmodok róluk. Ez az egyetlen álmom, amire emlékszem...

A félelemtől reszketve kapaszkodtunk egymásba, úgy álltunk fel a földről, ahova az imént rogytunk a döbbenettől.
- Ez most tényleg megtörtént? - kérdeztem zihálva.
- Igen, ez nem csak egy álom...

Baljós érzéseim a ballagásán, kezdődtek. Ott álltam a nagy felfordulásban és törölgettem a könnyeim, ahogy illik. Aztán megjelent előttem a fiam, egy fiatalember képében, mosollyal az arcán és olyan szelíd tekintettel, amilyen csak egy felnőtt arcán lehet, amikor hagyja, hogy a szülők, nagyszülők, - őt utoljára, még egyszer, - gyereknek nézzék.
Belém hasított a kérdés. Mikor nem néztem oda, amikor felnőtt a fiam? ...

Rutinos mozdulatokkal egyenletesen felhelyezték a vámpírok a bejáratra a robbanó tölteteket, melyeknek működési elve nem volt bonyolult: egy tenyérnyi nagyságú, körülbelül 1 cm széles fém dobozkáról beszélünk, aminek tartalma két féle lehet: vagy a legkisebb szikrára is begyulladó gázelegyet tartalmaz, vagy hő hatására azonnal meggyúló porkeveréket...

- Csáó! – telefon vissza zsebbe, kulcsok elővéve, ismét vissza a házba, fel a lépcsőn, be a szobába, sietve az asztalhoz, képeket elrakni, majd ismét le a lépcsőn, kapuajtó zár, sietve át az utcán. Ekkor hirtelen, egy autó közeledik, fékcsikorgatás, ütközés...

Csak egy fekete árny suhant át a szemén – s ő ült, mozdulatlanul, megjátszott mosollyal tovább – senki sem vette észre rajta a változást. Ült tovább, hallgatta a vele szembeülő elbeszélőt, aki mit sem sejtett az ő gondolatairól… csak beszélt tovább, hazug szeretettel – csak úgy, mint általában szokott...

- Kérem, tegye hátra a kezét! – jelentette ki.
- Mi van? Ez valami vicc? Mi a fészkes fenét akar tőlem?
Azzal kattant valami a csuklómra. Valószínű, hogy a bilincs volt.
- James Morton vagyok. Az FBI egyik nyomozója. Letartóztatom Jonathan Headfild meggyilkolásáért...

A választ már sosem tudom meg. Amikor ismét felpillantok, porszemek táncolnak előttem, a törött cserepeken beszűrődő napsugár von köréjük aranyló glóriát orromat csiklandozva szállnak odább, miközben szemeimből gyémántgyöngyként gurulnak alá a könnycseppek. Nem akarok sírni, hiszen megígértem, hogy erős leszek, olyan erős, hogy a mosolyom majd elnyomja a szomorúság súlyos pallosát, mely a szívemre siklott azóta a nap óta, mióta elmentél...

Azt hiszem, hogy az élet maga a pokol. Pokolra kerülsz, ha nem vagy hívő… mondják egyesek. Én talán ezt összeegyeztetem a hindu vallások teóriáival… Pokol maga az élet, annyiszor születsz ezen a világon újra, ahányszor nem hiszel...

A lány elmondta a problémáját, mit szeretne, mért is ment fel. A fiú levágódott a géphez, gondolkozott egy kicsit, majd pár percen belül már meg is találta, amit kerestek. A gép kidobott egy nevet, címmel együtt. Mivel a lánynak nem volt jobb dolga, úgy döntött elviszi a címre az öngyújtót, és mert tudta hol található a ház, útnak is indult...