Szembogarak

Csak egy fekete árny suhant át a szemén – s ő ült, mozdulatlanul, megjátszott mosollyal tovább – senki sem vette észre rajta a változást. Ült tovább, hallgatta a vele szembeülő elbeszélőt, aki mit sem sejtett az ő gondolatairól… csak beszélt tovább, hazug szeretettel – csak úgy, mint általában szokott.
Egy fekete csillanás – semmivel se több, csak ez volt annak a hatalmas változásnak a cseppnyi jele. Egy fény – mely sötétebb volt minden fojtó éji homálynál. Ő tudta, érezte, de nem akarta, hogy más is meglássa.

Körbenézett a társaságon – vagy 30-35 fiatal ült a széles, füstös társalgóban. Félhangos beszélgetések zümmögésként szűrődtek a fülébe mindenfelől – de nem is figyelt rájuk. Nézte az embereket – nézte a szemeket, s bennük a fel-felbukkanó tűz múltját. A legkülönbözőbb érzések ültek a beszélgetők arcán, mégis… mégis mind egyformák voltak. Ugyanolyanok: egyéniségnélküli sablonos juhok. De juhok közt juhásznak is kell lennie –hol lehet hát a „juhász”?
Egyre hevesebben járatta fekete szemét, keresvén valamit, amiről igazán nem is tudta, hogy mi, de érezte, hogy a közelben kell lennie.
Fejét megbillentve előrehullott csuklyaszerű kapucnija, s eltakarta lelke tükrének izgatott lángolását.
Ekkor valaki hátrafordult – őfelé. Sötéten csillogó szürkés ruha volt rajta, amely amikor megmozdult, méregzöldes fényt vetett. Vele szemben is ült valaki, aki beszélt tovább, mintha beszélgetőpartnere meg se mozdult volna, s szemében ugyanaz a kékszínű hazug álszentség sejlett, mint az őhozzá beszélőnek.
De két fekete bogara nem sokáig időzött a két hasonlóan siralmas látványon; egyből a szürkés-zöldes ruhába rejtett lény lényegét kereste. S pillantásuk egyenesen találkozott.
Őszinte, nyílt, kegyetlen pillantás volt ez. De nem hazug.
Világoskék villámként süvített át a szobán e találkozás ereje. A háttér elnémult – legalábbis számukra megszűnt létezni örökre olyanformán, ahogy eddig.
A nyúlós ragacsként folyó élet egyszeribe szilárd lett – kemény, kötött, erős, biztos - , és légnemű – könnyed, szabad, gyengéd, lágy. E szempár mesélt neki teremtésről, születésről, végről – s már a kettő közötti átmenetet is látta: ott Ő van. Ő dönt, csak ő, és senki nem szólhat bele.
Végtelen ideig tartott e pillanatnyi pillantás, és mégis megértett belőle mindent.

Amikor visszafordult a hozzábeszélőhöz – aki bár kívülről szépnek tetszik, belül tragikusan üres – még mindig mesélte bugyuta álszentségeit. Naiv pislogása csak erősítette benne az előző feketeszempár kemény, ám őszinte üzenetét; s indulatait egyre nehezebben tudta visszafojtani.
Ránézett a mesélőre, majd körbe, a többiekre –mi sem változott… rajtuk.
Újra a hozzábeszélő bogártalan szemét kereste – s ugyanazzal a mozdulattal, ahogy büszkén felvetette fejét, széttépte bársony ingét mellkasán; bikaszerű bömbölést hallatva felállt, s megragadta az „üres-szépség” fejét…

…Halálos reccsenés rázta meg az alvó, fénytelen szemeket…