Bőrönd emlék

Úgy döntöttem ez a történet a Tiéd lesz. Csak Neked és Hozzád írom, így csupa nagy betűkkel, mindent ami Rád emlékeztet.
Itt ülök látod a kis padláson, miközben megkopott emlékeinket pakolgatom egy rozzant bőröndben. Pár elsárgult fotó. Milyen tüneményesen tudtál mosolyogni. Szinte magadba szippantottad a világot. Ezen a kedvenc ruhádban fotóztalak le, és szinte érzem is még a tál eper illatát, melyet szemenként gyűrtél a szádba. No, nézd csak, maszatos is lett tőle az ajkaid körül. Olyan vagy rajta, mintha rosszul rúzsoztad volna ki magad. Nevetnem kell megint, de látod könnyek szöknek a nevetésbe, pedig nem sírok, hiszen megígértem, hogy nem fogok sírni. De olyan pokolian nehéz… így, Nélküled.

A cserepeken bekukucskál a napsugár, de már menekül is egy felhő mögé, érzi talán, hogy rossz pillanatot választott, nem vagyok szomorú csak fáj a hiányod, ehhez még egyszerűen hozzá kell szoknom. Olyan vagyok Nélküled, mint egy lemerült elem.
Maszatos kezemmel megtörlöm az arcom, és odébb lapozok a fényképek között. Hirtelen valami kiesik, a földre hullik, és én hiába kapok utána, ujjaim már csak a levegőt markolják. Előre hajolok, hogy lássam mi az. Egy hajtincs, melyet gondosan ölel körül egy királykék selyemszalag. Olyan óvatosan fogom meg a hajtincset, mintha üvegből lenne és gondosan két tenyerembe veszem, nem akarom, hogy bármi bántódása essen. Szinte hallom az olló éles hangját, mikor titokban, álmodban lenyestem egy fürtöt, féltve őrzött tincseidből. És rejtegettem kis lopott kincsemet, sose tudd meg, hogy mégis elcsentem belőled ezt a darabkát, pedig biztosan nem örültél volna, ha tudod. Most mégis boldog vagyok, hogy megtettem, mert látod legalább ennyi megmaradt nekem Belőled. Mennyivel szegényebb is lennék e nélkül a titkos kincsem nélkül. Óvatosan helyezem vissza a hajdarabkát a fényképek közé, bár egy utolsó simítás még a finom szálakra, melyek halottak… éppen olyan halottak, mint…
Újabb könnycseppek törnek utat maguknak, de én még mindig bizonygatom legbelül, hogy rosszul látod, nem sírok, ezek csupán a boldog emlékezés hordalékai, és azonnal abbahagyom, ígérem, abbahagyom.

Vigasztalni akarna talán a következő kép, melyről egy igazi fess kis úriember mosolyog rám, bordó csokornyakkendője kicsit csálén áll, de elbűvölő mosolya feledteti hanyag eleganciáját. Emlékszem, ez a kép akkor készült mikor a nővérem esküvője volt. Olyan édesen botladoztál, mikor meg akartál táncoltatni. Pedig egyedül én ismertem a titkot, melyet sosem vallottál volna be senkinek: nem tudsz táncolni. Vajon ha lett volna lehetőség, megtanultál volna? A választ már sosem tudom meg. Amikor ismét felpillantok, porszemek táncolnak előttem, a törött cserepeken beszűrődő napsugár von köréjük aranyló glóriát orromat csiklandozva szállnak odább, miközben szemeimből gyémántgyöngyként gurulnak alá a könnycseppek. Nem akarok sírni, hiszen megígértem, hogy erős leszek, olyan erős, hogy a mosolyom majd elnyomja a szomorúság súlyos pallosát, mely a szívemre siklott azóta a nap óta, mióta elmentél. Tudom, hogy nem volt más választásom, hogy ujjaim még görcsösen szorították volna alakod, de a lelkem már tudta, hogy indulnod kell oda, hova én már nem követhetlek. Vajon láttad a fényt? Láttad mindazt a szépet melyekről az utolsó percekben suttogtál? Úgy jelent meg előtted az elmúlás babaarcú angyala, hogy közben simogattam a kezed és elhitettem magammal is: ennek így kell lennie.

A poros bőröndre simul a kezem, miközben a lapok egyenként peregnek ki a kezemből a padlás durva földjére, de nem tartom vissza őket. Minden emléknek ez lesz a sorsa, laponként veszítjük el. Először a lényegtelen, apró kis dolgokat, majd a teljes megsemmisülés, a tökéletes elhalványodás. Én nem akarom, hogy erre a sorsra juss, talán ezért őrizgetem még mindig ilyen elkeseredetten, ezeket az apró, mások számára semmitmondó dolgokat.
Halkan nyekken az ajtó és egy ismerős máskor talán simogató hang rideg valóságként csap arcul.
- Már megint azokat az üres lapokat forgatod?- nem akarom hallani, nem akarom, hogy elhitesse velem, csupán egy elhalványodott emlékdarab vagy, hogy a létezésed ő már régen elfelejtette. Meleg tenyere most akár a jégcsap érintése, égetően hűvös.- Itt vagyok neked, hát miért nem élhetjük a közös életünket? Miért nem fogod fel, hogy nincs, hogy Ő soha nem is létezett!- nem akarom hallani, legszívesebben arcul csapnám, a szavakért melyekről nem akarok tudni, nem akarom, hogy eltűntessen Téged, nem akarom, hogy azt az apró szivárványdarabot is kiűzze belőlem, mely még hozzád köt. Nem veheti el tőlem senki a lelkemben dédelgetett álmot, Rólad. Lendíteném kezem tiltakozásul, de csupán a fejem ingatom bágyatagon. Hiába is a szavak, ha nem érted meg.

- A fénytől nem látod a színeket. A sötétségbe dugod a fejed, és azt hiszed, a valóságban lépkedsz. Körbeburkolod magad semmitmondó szavakkal és cselekedetekkel, miközben a lelked vérzik, és senki sincs, aki bekötözze a rajta ejtett sebet. Esetlenül tapogatózol az általad igaznak vélt világban, miközben félsz az álmaidtól, reszketsz a sápadt holddal együtt, ha az éj leszáll, mert akkor ébredsz fel igazán, amikor elalszol. Karcossá szelídültek emlékeim az idő múlásával, de az álmaim éppolyan ragyogóan elevenek, mint egykor. Létezik… csak el kellett engednem. A számodra üres lapok egy pillanat megrekedt momentumai, mert az én szemeim látnak, nem csak néznek. Nem homályosítják el idegen világok bigott világképei. A tiszta lélek befogadja az ismeretlent és magáévá teszi. A felületes csupán ridegen eltolja magától, és tiltakozva üres lapoknak nézi azokat. Itt volt és mindig is itt lesz. A meg nem született gyermekem: Fantáziám Édes Angyala.- szavaim tompán csapódtak vissza az apró padláson, és értetlen, üres arccal találtam szemben magam. Sosem értheti meg, mit jelentettél számomra és mit jelentesz még ma is, ha lehunyom a szemem, és végigsimogatok a bőröndön, ott a kis padlásszobában.