anis adatai

Kifordulok a műútra és már-már gazellának érzem magam, mikor hirtelen, valakit meglátok magam mellett. Pontosabban csak az árnyékát. Úgy elgondolkoztam eddig, hogy nem láttam, hogy követ valaki? Vagy egy másik útról tért rá az enyémre? Ijesztő. Egyedül az erdőben, ő meg jön utánam. Pontosan, tisztes távolságból. Nem is merek hátranézni. Mikor kicsit megnyugszom, jobban megnézem. Az árnyékból látszik, hogy egy öregember

Mikor utoljára töltöttem fel, még nem kellett bevezetőt írni. A versemnek nincs bevezetője, egy élet érzést mutat meg, amikor a nő elhagyva vagy elhanyagolva érzi magát.

Nem kísért el a nőgyógyászhoz, nem kelt fel éjjel decemberben ananászt szerezni, soha nem hozott virágot és soha, de soha nem mondta, hogy így is gyönyörű vagy drágám. Mégis éreztem, hogy szeret, és mindig velem van. A pillantása, tekintete mindent elárult, még azt is, amit ő sem tudott. Azt, hogy boldog és készül valamire. Készül arra, hogy apuka legyen. Azért nem hiszi, mert nem meri hinni, hogy ez a csoda, a mi szerelmünkben is bekövetkezett. Figyelt, mert aggódott értünk, értem és...

Oly régen futok már, oly sok minden megtörtént velem, a sok kilométer alatt, de ez most más.
Ma a fiammal futottam, egy csapatban. Ketten voltunk egy csapat. Anya és Fia.
Félmaraton párban, Ő és én.
Nem tudom szárnyaltam –e már így a cél felé? Tudom, gyorsabban futottam már, de szárnyaltam – e ?
Nem tudom, hogy vágytam –e annyira a győzelemre valaha , mint ma? Nem magam miatt, miatta...

Pontosan öt cső lógott ki-be belőlem, és saját magam nem találtam volna meg az ágyban, annyira kicsinek éreztem magam, amikor a fiaim is bejöttek hozzám az édesapjukkal.
Ha engem megkérdeznek, én nem engedtem volna meg, hogy még eljöjjenek.
Mikor beléptek a kórterembe és megláttak, mozdulni sem bírtak egy pillanatig a rémülettől. Tőlem ijedtek meg, a beteg anyukájuktól.
Annyira sajnáltam, annyira szerettem volna megnyugtatni őket...

Szeretlek - mondja komolyan a nő.
Ühüm - válaszolja újságja mögül a férfi.
Te is szeretsz? -kérdezi a nő.
Persze - válaszolja egykedvűen a férfi...

Lent a műtőben már várt az én kedves, de kissé hűvös doktor bácsim. Minden kérdésemre szűken és asszonyommal válaszolt. Én felhívtam a figyelmét, hogy rendes cérnát használjon, mert hogy fogok kinézni nyáron topban, de ő azt válaszolta, hogy ez most nem számít. Erre én azt, hogy remélem nem csak „mostom” van, hanem jövőm is...

Arra gondoltam, hogy vajon mielőtt a villám lecsap és romból, tudja –e előre, hogy kit és mit sújt erejével? Tudja –e, hogy mekkora kárt okoz? Mert, ha van sors, akkor tudnia kell.
Sokat olvasok mostanában. Főleg azokat a könyveket kedvelem, amik az élet bölcsességét kutatják. Én is keresem az életutam, de mikor azt hiszem, hogy megtaláltam, jön egy vihar, és a por a sár betemeti még a legkisebb ösvényt is...

Hova tűnik a fény?
A fény, mely a szívnek lángjából csap szét,
A fény, mely átjárja az embert, beragyogja testét...

Ancsának, pár napja reggelente hányingere volt. Már két hete meg kellett volna jönni a menzeszének, és tudja, hogy ez így elég egyértelmű. Nem akart róla tudomást venni.
Nem és nem. Van már egy gyerekük, egy szép, okos kisfiú. Most négy éves.
Elég ez. Meg vannak ők így hárman szépen. Dolgoznak és meg van mindenük.
Nem tudja, hogy igazából mért is nem akarja, csak nem...