Pokoli lecke

Cím: Pokoli lecke
I. RÉSZ



Mindenkinek volt már rémálma. Kinek borzalmas, kinek kevésbé ijesztő. Az én történetem is egy rémálom. Csak ebből nincs felébredés…
Meleg nyári nap volt. Mindenki jókedvű, hisz szép az idő és mindjárt vége a sulinak. Én és a barátnőm, Merci is jól éreztük magunkat. Reggel volt és igaz, hogy nulladikunk volt, de ez cseppet sem zavart minket.
Ám kezdődtek a furcsa dolgok: nulladikon, matekon a fal előtt ülünk (jó messze a tanártól), az ablak mellett. Először azt hittem, csak képzelődök, mikor kaparászást hallottam a falból, de Merci is hallotta. Azt hittük a szomszéd teremből jön, de óra után megnéztük a teremrendet, de nem volt ott óra. Aztán (amikor épp a sinust, cosinust magyarázta a tanár), éppen kibámultam a sulit körülvevő gyepre és nem hittem a szememnek: a talaj egy részen mozgott, mintha valaki alulról akarna a felszínre törni. Á, csak egy vakondok-gondoltam-, ám a feltörő talajréteg egyre nagyobb lett. Ezt nem teheti egy ilyen kis állat. Szóltam Mercinek is, de mire odanézett, a mozgás abbamaradt.
Következőnek ismét egy földszinti teremben voltunk. Leszállt a földre egy szép fehér galamb, Mariann vette észre, de mire következőnek odanéztünk, már csak fehér tollak szálltak mindenfelé.

Ezután két órán át nem történt egyéb, csak olasz órán egyszer magától megmozdult a kuka fedele. Ám az ötödik órán, nemcsak lábnyomok voltak a falon, de az egyik lány arra panaszkodott, hogy valaki csikálta a nyakát egész órán. Pedig mögötte nem is ült senki. Továbbá rettentően erős földszag lepte be a suli összes termét. Mikor a napnak vége lett, mindenki örült, hogy szabadulhat, mert akárki belépett a kapun, nyomban rosszul kezdte magát érezni, ezért a diákok –szokatlanul- csendesek voltak egész nap. Az egész épület olyan volt, mint egy siralomház. A tanárok nyűgösebbek voltak az átlagnál és mikor a tanulók elmondták félelmeiket (azokat a dolgokat, amik ezen a napon történtek), finoman szólva elküldték őket a f!!!!ba, mondván, hogy csak képzelődnek, különben is, van nekik egyéb dolguk nélkülük is.

Ezen a napon Mercihez mentünk tanulni a holnapi töri dogára. Már éppen nekikészültünk, mikor észrevettük, hogy a suliban hagytuk az egyik legfontosabb jegyzetünket. Így vissza kellett mennünk a suliba, amihez nem volt sok kedvünk és nemcsak az aznapi furcsaságok miatt, hanem azért is, mert már kissé sötétedett.
A környék teljesen kihalt volt, még a kutyák sem ugattak. A kapu nyitva volt, ám a portán nem ült senki.
- Hogy-hogy nincs itt senki? Mindig kéne ülnie valakinek a portán, nem?- kérdeztem.
- De, ez érdekes. A portás biztos elment a mosdóba. - volt vállat Merci. - Gyere, menjünk!
Így elindultunk a teremhez, ám az ajtó zárva volt. Kénytelenek voltunk visszamenni a portára és megvárni, amíg visszajön a portás. Vártunk öt percet. Vártunk tíz percet. Vártunk negyed órát. Már épp el akartunk menni, mikor a termünk folyosójáról hangokat hallottunk. Mintha valaki húzna valamit a földön. Felment Mariann, hogy megnézze mi az.
- Mi a …? - nyögte.
- Mi a baj? - futottam fel és megláttam én is. A termünk ajtaja nyitva volt. Pedig azon a bizonyos hangon kívül nem hallottunk mást. Se kulcszörgést, se a zár kattanását. Az ajtó mégis nyitva volt.
- Hát, ez hogy lehet?! Én nem hallottam ajtónyitást!- akadtam ki.
- Én sem… na, mindegy. Menjünk, hozzuk ki a jegyzeteket, aztán húzzunk innen!
- Várj!- állítottam meg az ajtóban.
- Mi van?
- Szerintem nem kéne bemennünk!
- Jaj, ne hülyéskedj már!- azzal bevonszolt. A terem üres volt, hang nem hallatszott.
- Hallod?- kérdeztem halkan.
- Mit?- kérdezte Merci, miközben a szekrényben kutatott.
- Hát épp ez-az. Semmi hang, se kutyaugatás, se madárhang, semmi. Autó sem ment el a suli előtt már régóta. Kihalt minden. Szerinted ez nem furcsa?
- Hát most hogy mondod, érdekes. - nézett egy darabig maga elé - Ah, hol vannak?- fordult vissza a szekrényhez- Ha nem találom meg, lőttek a töri-jegyünknek!- bosszankodott magában.
- Jaj, menjünk már! - kértem.
- Nyugi, mindjárt megvan! Különben is mitől fé…?- A mondatot már nem tudta befejezni, mivel az ablakok a teremben kicsapódtak, az ajtó meg be. Rögtön odaugrottunk az ajtóhoz, megragadtuk a kilincset, az ajtó viszont nem mozdult. Pánikba estünk.
- Ta, talán csak a zár a rossz. - mondtam.
- Nem. Most lett kicserélve. Nem emlékszel?
- De akkor mi ez?
- Á, biztos csak valaki szórakozik!
- Igen, lehet. - ettől egy kicsit megnyugodtunk. Ám egyszercsak besötétedett és …
- Nézd! - mutattam a levegőbe. Az ablakon át zöld füstfoszlányok szűrődtek be és összeálltak egy…
- Egy halálfej! - rebegtem. - Te jó ég!
- Mi a franc ez? Nem lehet igaz! Csak képzelődöm!
- Nem, ezt én is látom!- amikor a fej megmozdult és ránk nézett, ugrottunk egy nagyot a félelemtől.
- Ti, botor halandók, kik bemertétek mocskolni a földöntúli átjárót, halljátok szavam! Ősi átok szálljon rátok, kik halottak, támadjatok! Ősi sírnál hol Nap alszik, halott lelketek nem nyughatik!- zengte a fej mély, zúgó hangon. Aztán az ajtók a folyosókon mind hatalmas robajjal kicsapódtak. Ismét csend ülte meg az épületet.

A félelemtől reszketve kapaszkodtunk egymásba, úgy álltunk fel a földről, ahova az imént rogytunk a döbbenettől.
- Ez most tényleg megtörtént? - kérdeztem zihálva.
- Igen, ez nem csak egy álom.
- De, ez egy rémálom. Na tünés!- azzal lassan, óvatosan kiléptünk a folyosóra. Sehol semmi.
- Gyere! – fogta meg a kezem Merci. Elindultunk a lépcső felé, de rémisztő látvány tartott minket vissza. A padló elkezdett hullámozni. Először lassan, majd egyre intenzívebben. Végül már másfél méteresek voltak a ’hullámok’, s nyomukban a járólapos padló szétrobbant, borotvaéles szilánkokat repítve mindenfelé. Egy sikítás után elkezdtünk futni a másik irányba, ám szemből ugyanaz a jelenség fogadott minket. A hullámok irányából, a termek ajtajai fokozatosan becsapódtak, kivéve egyet, a biosz termét.
- Oda, gyorsan!-kiáltott Merci.
- De ez csapda!
- Van jobb ötleted?!- nem volt más választásunk, bemenekültünk a koromsötét terembe. Amint beléptünk, az ajtó ránk csukódott, s hallottuk a zár kattanását.
- Nekünk annyi!- nyögtem.
- Nem! Ki kell jutnunk valahogy!
- De, hogyan? Az ajtó is zárva van.
- Talán kijutunk a szertáron ke… áááá!!!
- Mi van?
- Valami hozzámért!
- Hol?
- Valami elsuhant felettünk! Nem érezted?
- Ne… Áh! De igen! Mi lehet ez?
- Nem tudom! Talán a villany működik. - odament, felkapcsolta és meghűlt a vér az ereinkben.

Az eddig műanyagdobozokban, tartósító-üvegekben tárolt állat-csontvázok és felboncolt állatok, mind egyként bámultak ránk, furcsán csillogó, vörös szemükkel. A tetejébe még morogtak, nyögtek is, mintha a hosszú mozdulatlanság miatt nehezükre esne mozogni.
- Jesszusom!- mondtam magas hangon.- Ezek azok amiket az órán vizsgálni szoktunk?
- Igen, azt hiszem. Most mit csináljunk?
- Talán, ha lassan mozgunk nem támadnak. Menjünk át a szertárba!
- Jó, lassan!- Megindultunk az ajtó felé, miközben minket bámult az összes pirosló szempár. A taktika bevált, nem támadtak. Odaértünk az ajtóhoz és éppen kezdtünk megnyugodni, mikor valami megfogta a vállamat.
- Ááá! Ez a Samu! Ez a Samu!
- Mi?! A csontváz?
- Áhhh!!- hörögte undok túlvilági hangon, a Samunak elnevezett emberi csontváz. Nagy nehezen kirántottam magamat a kezéből, aki erre elkezdett vadul kapálózni, mivel fel volt akasztva egy állványra.
- Gyerünk, menjünk már!- mondtam.
- Nem tudunk, zárva van!
- Ott a kulcs az asztalon!
- Hol?
- Ott a kibelezett békák között!
- Úhh! Akkor vedd ki!
- Én?
- Tudod, hogy utálom a békákat!
- De ezek csak félbékák.
- Nem érdekel, vedd ki te!
- Na, jó!- odanyúltam a békák közé, ujjaimon éreztem a hideg, büdös szerveik nedvét. Nagy nehezen kiemeltem a kulcsot. - Fúúj! Tessék, itt van!
- Ok., de melyik lehet az?
- Mindegy, csak próbálgasd! De siess! Samu mindjárt leesik!- a csontváz egyre jobban rázkódott, majd hatalmas robajjal a földre zuhant.
- Siess már! Lejött!
- Jól van! Ne sürgess!
- Jaj, ez jön!
- Ok. megvan!- Ám ahogy kinyílt a zár, az állatok támadásba lendültek. A békák ellökték magukat a földtől, a macskák karmukat villogtatva készültek az ugrásra. A kitömött madár pedig őrülten vijjogva támadt ránk. Gyorsan áttuszkoltam Mercit, az ajtóból még láttam, ahogy a csontváz négykézláb támaszkodik s amikor megérezte hogy figyelem, egy hirtelen mozdulattal felszegte a fejét, rám meresztve rubintosan fénylő szemeit. Erre gyorsan becsaptam az ajtót és rázártam a kulccsal. Végre a szertárban voltunk.
- Ez meleg volt!- mondtam.
- Az! De hogy jutunk ki az épületből?!- kérdezte kétségbeesve Merci.
- Nem tudom! De először is, innen kéne kijutnunk! Megvannak a kulcsok?
- Igen. Talán nyitja valamelyik az ajtót. O.k., nézzük! Ez nem…, ez nem…, ez sem…, áh, ez az!
- Várj! Előbb ki kéne lesni, hogy mi a helyzet odakint!
- Jó. - óvatosan kinéztünk. Sehol semmi, csak a padlóhullámzás maradványai: a betört ablakok cserepei, na meg a padlódarabok mindenhol.
- Jó, mehetünk.- mondtam, majd kiléptünk az ajtón. Amint kint voltunk, ismét meghallottuk azt a hátborzongató hangot, mintha valaki húzna valamit maga után.
- Mit gondolsz, várjuk meg mi az?- kérdeztem.
- Hát az élő-halott állatok után nem számíthatunk semmi jóra. Inkább menjünk!
- Jó de merre? A hang a lépcső felől jön és egyre közeledik.
- Nincs más választásunk, balra! Az ebédlő felé kijuthatunk a suliból!
- Tényleg az aulán át!
- Igen! De van egy olyan érzésem, hogy ezt nem ússzuk meg ilyen könnyen.
Elindultunk a folyosón, majd jobbra ismét lefordultunk a fizika előtt. A kémia folyosón voltunk, a mosdó mellett.
- Huh, jó hogy erre jöttünk! Mindjárt szomjan halok. Menjünk be a mosdóba!
- Most?! Nem ér rá később? Minél előbb el kéne mennünk!- akadt ki Merci.
- Tudom, de rohadtul kiszáradtam! Ennyi szörnyűség után megérdemlünk egy korty vizet és kezet is kéne mosnom. Ha nem tudnád, pár perce békákban matattam a kulcs után!
- Na, jó! Igazából én is szomjas vagyok. Menjünk!- bementünk és végre ihattunk a csapból. Ám egyszer csak furcsa, gurgulázó hangot hallottunk. A WC-ből.
- Te is hallod?- kérdeztem Mercit.
- Sajnos, igen. Mi lehet az?
- Nem tudom, nézzük meg!- végignéztük a wc-ket, mire az utolsó előttiben rájöttünk, hogy innen jön a hang. De nemcsak a hang volt a furcsa…
- Te! Ez vér?- kérdeztem.
- Hát azt hiszem. De honnan jön?
- Szerintem, ne várjuk meg, amíg kiderül!
- Késő. Nézd!- a WC-kagylóban levő vér egyre csak gyűlt és buborékok voltak a felszínén.

Nagy vörös buborékok. Annyi vér volt már a WC-ben, hogy kifolyt a kagylóból. Gyorsan kihátráltunk a fülkéből, de egyszer csak egy ujj, majd kettő és három és négy- hüvelykujján aranyosan fénylett egy gyűrű- jelent meg, aztán a hozzá tartozó kéztő majd az egész kézfej. Elakadt a lélegzetünk és nemcsak attól, hogy egy kéz nyúlt ki a WC-ből, hanem attól is hogy ez a kéz már félig elrohadt. A barnás bőr ráfeszült a csontokra és az inak görcsbe rándultak. Épp amikor lassan elindultunk kifelé, a kéz egyszer csak életre kelt és belemarkolt a kagyló szélébe. A mozdulatra több pók is megjelent az ujjak között.
- Áááá!- sikítottuk egyszerre. Majd nagy nehezen észre tértem:
- Húzd le! Húzd le a WC-t!
- Én?! És ha elkap?
- Na, figyelj! Én döglött békák közé nyúlkáltam, egy WC-t már csak le tudsz húzni! - mondtam, figyelve az arcára kúszó sértettséget.
- Ok., ok.. Jól van!- remegő kézzel nyúlt a kar után s épp amikor megmozdult az a kéz, gyorsan lehúzta a WC-t. A vér és a kéz forogva tűnt el a lefolyóban. Azok a pókok melyek megúszták és már közeledtek felénk, a cipőm talpán kötöttek ki.
- Huh. - töröltem le az izzadságot a homlokomról, majd a még mindig sértett Mercire néztem. Kicsit elszégyelltem magam. - Ok. Bocs, hogy kiborultam! Csak már tönkrementem idegileg ezektől a dolgoktól. - rögtön láttam rajta a megbocsátás apró mosolyát.
- Jó, semmi baj! De én is kivagyok nemcsak te! Na, mindegy. Hagyjuk!
- Rendben. Na most próbáljunk meg eljutni legalább a lépcsőig, rémek nélkül!
- Igen, menjünk!- Elindultunk lefelé, nagy csönd volt mindenhol. Egy kicsit megnyugodtunk s szinte már meg sem hallottuk azt a bizonyos hangot (ami most az épp elhagyott kémia-folyosón közeledett). A dohányzó mellett mentünk el, amikor is:
- Jaj, ne nézz oda!- nyögtem.
- Késő! De nemcsak ott, a másik oldalon is vannak. –Tudni kell, hogy a folyosó mindkét oldalán ablakok vannak és az ablakok mögött egyik oldalon a dohányzó, másikon kicsit messzebb a kerítés, mögötte pedig az utca.

Most mindkét oldalon a betonon és a füvön hallottak rothadó alakja jelent meg a semmiből. Ahogy ott feküdtek, vérben ázva, mozdulatlanul, szánalmas és hátborzongató látványt nyújtottak. Mivel nem mozdultak s látszólag tényleg hallottak voltak, így nem törődtünk különösebben velük.
- Ez szörnyű! Miért pont velünk történik ez? Rohadt tört dolgozat! Miatta vagyunk ekkora szarban!- fakadtam ki.
- Hát, igen! Ki gondolta volna, hogy ez lesz? És csak azért, mert holnap doga lesz. Tudod, a holnapi nap olyan távolinak tűnik.
- Ne mondj ilyet!- állítottam meg és megfogtam mindkét vállát.- Ki fogunk jutni! Hidd el!- néztem rá komolyan, bár magam sem hittem amit mondok.
- Ok. Hiszek neked. - mondta Mersi, apró mosollyal a szája sarkában.
- Helyes. Most pedig gondolkodjunk! Hol és mivel kezdődött ez az egész?
- A teremben. Mikor megjelent az a koponya.
- Igen, és mit mondott? Fel kell idéznünk, ebben lehet a kulcs!
- Hát, valamit egy átjáróról, meg átokról, halottakról…
- Igen. Ősi átok repüljön rátok…
- Dehogy repüljön, szálljon! - szólt rám Merci felélénkülve.
- Ok., tehát ősi átok szálljon rátok, akik halottak azok támadjanak és itt volt valami a Napról.
- Ahol a Nap alszik, tehát… NY.
- Igen, ja meg halott lelkünk nem nyugodhat békében.
- Igen. Lehet, hogy ez a megoldás. - közben elértünk a folyosók végére és kilestünk az aulába. Érdekes látvány tárult a szemünk elé: Fehér ruhába, tunikaszerűségbe öltözött, hófehér hajú emberek álltak a színpadon és az alatta lévő lépcsőkön. Lehajtották fejüket-minek következtében hosszú, hófehér hajuk függönyként takarta arcukat -, és földöntúli, hátborzongató hangon énekeltek. Arcukat nem láttuk, de mivel nem számíthattunk semmi jóra, lassan óvakodva indultunk a lépcső felé és a szabadságot jelentő kapu felé. Pár pillanatig nem történt semmi, ám ahogy a folyosó közepére értünk, hirtelen felszegték hosszú fehér hajú fejüket, s ránk meresztették eddig nem látott vörös szemüket. Azonnal elkezdtünk futni a kapu felé, ám a lépcső aljához sem értünk, mikor egyikük villámgyorsan előttünk termett. Elkezdtünk hátrálni, amilyen gyorsan csak tudtunk. Közben a pokoli kórus félkörbe rendeződve, szemüket végig rajtunk tartva közeledett. Elértünk a büféhez, ott aztán fejvesztve rohanni kezdtünk, vissza a folyosóra, ahol jöttünk. Ám bármennyire is siettünk, a rémek egyre csak közeledtek. Már a folyosó vége felé jártunk, de kiutat nem találtunk. Míg nem…

- Az ajtó!
- Hol?
- Ott jobbra!- mutattam a lépcsővel nagyjából szemben lévő ajtóra.
- OK! Menjünk be! De gyorsan!- A kórus már csak pár lépésre volt, mikor beugrottunk az ajtón. Már csak annyi lélekjelenlétünk volt, hogy becsaptuk magunk után, majd egy széket támasztottunk a kilincs alá. Épp időben: A fehér fantomok –úgy tűnt mind egyesével- nekicsapódtak az ajtónak. De szerencsénkre az ajtó kitartott. Még pár másodpercig tartott az ostrom, majd abbamaradt.
- Na, jó! Most már rohadtul elegem van!!! Elegem!!! Én ezt nem bírom! Ki kell jutnunk innen valahogy, de azonnal!- kiabáltam magamból kikelve.
- Nyugi, nyugodj meg!- próbált lecsillapítani Merci.
- Nyugodjak meg?! Nyugodjak meg?! - kiabáltam tovább és őrjöngve ütöttem a falba. - Nem tudok megnyu…-a mondatot egy pofon nem engedte befejeznem. És csak álltam ott meglepődve kerek szemekkel, és néztem a pofon tulajdonosára. - Mercire.
- Sajnálom, de ezt abba kell hagynod! - nézett rám komolyan, kezét még mindig nem eresztette le, talán ő sem hitte el, hogy felpofozott. - Figyelj! Én is halálra rémültem, rohadtul megijedtem és féltem magunkat, de az sem segít, ha elvesztjük a fejünket. Értsd meg! Épp ez a célja!

- Célja? Mégis kinek? - képedtem el megint.
- Annak, aki ezt az egészet csinálja. Gondolj bele: a hullámzó padló, a halott állatok, a kórus. Ezt az egészet valaki irányítja. Nem tudom ki, vagy mi, nem tudom, hogyan, de irányítja a dolgokat a háttérből. Úgy-hogy nyugodj le és gondolkodjunk!
- Ok., igazad van, hülye voltam, bocs.
- Ugyan, semmi gond. Megértelek, én is szarul vagyok, de nem hagyhattam, hogy folytasd az őrjöngést.
- Hát szép kis pofon volt, nem mondom! - játszottam a sértetett.
- Jaj, ne haragudj. Nagyon sajnálom. Nagyon fájt?- kérdezte Merci és aggódva nézett az arcomra-ami még mindig piros volt.
- Hát…- de aztán elmosolyodtam. - Semmi gond, rám fért. Hogy mi milyen hülyék vagyunk. - nevettünk mindketten.
- Na, jó. Te kire gondolsz? A koponyára?-kérdeztem.
- Nem is rossz ötlet. Gondoljunk csak vissza a szövegre: Ősi átok szálljon rátok. Ez egyértelmű, az átok ez az egész. Kik halottak támadjatok. Igen, hát ez is stimmel. Hol a Nap alszik.
- Ez nyugat. Igen, ezt már megbeszéltük. - kapcsolódtam be.
- Ühüm, és ha meghalunk, nem nyugodhat majd a lelkünk.
- Nem mintha most nyugodt lenne. He-he.- nevettem idegesen.
- De a kulcs a Napos rész lesz. Ny-on van valami.
- Hát persze! Az átjáró!- mondtam.
- Mi?
- Tudod! Azt mondta, bemocskoltuk az átjárót, a „földöntúli” átjárót.
- Tényleg, igazad lehet. - Ekkor csörömpölést hallottunk. Most fogtuk csak fel, hogy az ebédlőbe menekültünk. A hang a konyhából jött.

- Megnézzük?- kérdeztem.
- Hát, egy darabig még itt kell lennünk a hypofejűek miatt, úgy-hogy muszáj lesz.
- Ok., menjünk!- benyitottunk és megláttuk a hang okát: a tartóból kiesett villák, kanalak, kések a földön hevertek, kicsit arrébb pedig az aki leverte őket:
- Ez a büféscsaj?- kérdeztem.
- Igen, azt hiszem. Mi lehet vele?- hasán feküdt, így nem láttuk mi a baja.
- Nem tudom, megfordítom. - megfogtam a vállát, lassan a hátára fordítottam és elállt a lélegzetem
- Halott.
- Mi?!
- Halott. Valaki elvágta a torkát. - mutattam a nyakára. Alatta már jókora vértócsa gyűlt össze. Barna szeme üvegesen meredt a semmibe, arcán és karján kék-zöld foltok, karmolások jelezték, hogy küzdött az életéért.
- Jesszusom, ki tehette ezt?!- kérdezte Merci.
- Vagy mi? Nézd a karját! Mi karmolhatta össze?
- Nem tudom, de szerintem tűnjünk innen!
- De nem hagyhatjuk így itt!
- Igaz. Várj!- Merci kiment és egy nagy terítővel tért vissza. Én közben eligazítottam a fiatalon meghalt lány testét. Merci ráterítette a rögtönzött halotti leplet.
- Nem kéne mondanunk valamit?- kérdeztem.
- Majd én. Többet járok büfébe! Khm, khm.- köszörülte meg a torkát. - Istenem, fogadd magadhoz e szegény lány lelkét, kit ilyen hamar elragadott a halál. Sok diák nevében beszélek most, e gyászos órán. Köszönjük neked a gyors kiszolgálást, a sok csokit és ásványvizet. Nyugodj békében. Te mondasz valamit?
- Igen. Istenem, ments meg minket! Ámen.
- Ámen.- nézett rám meglepve Merci. Kimentünk a konyhából, de még agyon csaptam egy pókot a falon. Hiába rühellem őket.
- Ne! A pók szerencsét hoz!- szólt rám Merci.
- Áh, kit érdekel. - azzal leültünk az ebédlőben egy asztalhoz
- Ez kész horror!- mondtam, arcomat kezeimre támasztva.
- Igen, de nem adhatjuk fel… Szóval az átjáró. Tehát van egy átjáró.
- Egy földöntúli átjáró- szóltam közbe.
- Igen. Egy földöntúli átjáró, ami Ny-on van. És mi bemocskoltuk. De nem hiszem, hogy csak kettőnkre értené. Szerintem az összes emberre, az egész sulira.
- Ühüm- bólogattam-, tehát egy hely Ny-on, ahol sokszor járnak az iskolások.
- Jó, már csak azt kéne tudnunk, merre van Ny.
- Hát, ja… te! Közel vagyunk a földrajz teremhez, ott biztos van iránytű!
- Igazad v…- válaszát egy hangosan süvítő kés vágta el, ami aztán a falba fúródott, nem messze tőlem. Elkerekedett szemmel néztem körbe, a kés tulajdonosát keresve. Aztán meg láttuk- a büféslányt. Ott állt pár lépésre tőlünk, keze még mindig az eldobás pillanatát idézte.

A terítő még mindig rajta volt a nyakán lévő, véres sebhez tapadva. Bőre már erősen kékült, de mégis a szeme volt, amitől a hátunkon felállt a szőr. Szeméből ugyanis eltűnt a szín, a meleg barnaság s nem maradt már, csak fehér köd. Baljában több kést is tartott, s jobbjában máris ott termett a következő. Szája kissé nyitva volt és vérrel kevert nyál csorgott belőle. Halott tekintetén láttuk, hogy a következő dobást már nem véti el. Valami fekete csillant a hajában, de nem törődtünk vele.
- Tűnés!- kiáltottam, s azonnal rohanni kezdtünk az ajtó felé. Futás közben felkaptam egy széket és hozzávágtam, amivel sikerült megzavarnom. Valószínűleg ennek köszönhettük, hogy épségben elértük az ajtót, ahol Merci egy rúgással eltávolította a széket, majd felrántotta az ajtót, s egy szempillantás múlva már kint is voltunk. Testünkkel támasztottuk az ajtót, ami nem volt okos ötlet, mert hamarosan több kés állt bele, de a fa hál’ az égnek kitartott.
- Most merre?- kérdeztem lihegve.
- Előre, menjünk a földrajzterembe!- szólt Merci, aztán elindultunk. Még mindig alig kaptunk levegőt, s én serényen masszíroztam a szívem felett.
- Óvatosan, ki tudja mi vár ott bent ránk- szóltam.
- Szerinted, lehet ennél rosszabb?- kérdezte Merci és hüvelykujjával hátrafelé bökött, az ebédlő felé.
- Szerintem? - kérdeztem. – Lehet. - nyeltünk egy nagyot, aztán beléptünk a terembe. Sehol semmi. - Menjünk!- bementünk és rögtön el is kezdtünk kutatni az iránytű után. Átnéztük a nagy szekrényeket a terem végén, majd azokat, amik a falba voltak süllyesztve.
- Semmi. Ez nem igaz, ilyen nincs!- mondtam.
- Én se értem! Ez mégis csak egy földrajzterem. Vajon hova rakhatta a tanár?- tűnődött Merci, mire világosság gyúlt bennem.
- Jaj, de hülyék vagyunk!- csaptam a homlokomra. Azzal odamentem a tanári asztalhoz, kiborítgattam a fiókokat és hamar rá is találtam a nagy iránytűre. - Háháá!- emeltem a magasba, diadalmas arckifejezéssel.
- Tényleg! Na ez jó. Mindenhol nézzük, csak a tanári asztalban nem. -csóválta a fejét Merci.- És biztos, hogy jó?
- Persze, ez a Bödié - utaltam a tesitanárunkra, aki egyben földrajzot is tanított a suliban.
- Akkor biztos jól működik.
- Aham.- azzal odamentem hozzá a terem közepére és az iránytű fölé hajoltunk. A kis nyíl elindult, majd hamar meg is állt. Kis piros végével egyenesen rám mutatva.
- Ezek szerint Ny..- kezdtem, aztán mindketten kinéztünk az ablakon. A szokott kép fogadott minket, a sportpálya, kisebb-nagyobb fák, ám a fáktól még így is látszódott a nagy testnevelésterem, mely egy külön épület volt, pár száz méterrel lejjebb. Ez tehát Ny.
- Szóval egy hely, ahol sokat járnak az iskolások…- mondtam.
- És Ny-on van…- mondta Merci.- Vagyis a …- kezdte, mire kinéztünk megint az ablakon.
- A tesi-csarnok.- mondtuk egyszerre.
- Te! Ez tökéletes. Csak kimászunk az ablakon és már kint is vagyunk!- mondtam és már ki is nyitottam az ablakot és a padon álltam.
- Szerintem, nem stimmel valami!- szólt Merci.
- Ugyan már!- azzal fogtam magam és- mivel nagyon alacsonyan voltunk- kiugrottam az ablakon. Márhogy ugrottam volna, ha valami neki nem vág a falnak. Elsötétült előttem a világ. Aztán egyszer csak otthon voltam. Bent ültem a nagyszobában a számítógép előtt, fejemen fejhallgató, amiben dübörgött a zene. Aztán a zenén kezdett átszűrődni egy hang, anyu hangja. Levettem a fejhallgatót és hátrafordultam. Ránéztem anyura, aki a másik fotelben ült és kis híján lenyeltem a rágómat. Anyu teste volt, anyu keze, lába… de a feje! A feje helyén egy elszenesedett koponya volt, mely torz vigyorral, üres fekete szemmel nézett rám. „ Kislányom, kicsikém!”- mondta- „ Gyere ide, kislányom! Sabrina, Sabrina…
- Sabrina! Ébredj fel! Sabrina, Sabrina!- hallottam egyszer csak Merci hangját. Óvatosan pofozgatta az arcom.
- Nem volt elég mára egy pofon?- kérdeztem halkan és kinyitottam a szemem. Merci nézett rám aggódva.
- Ó, hál’ az égnek!- mosolyodott el kissé.
- Mi történt?- kérdeztem, miközben felültem. Két pad között voltam, a földön.
- Hát, amint az ablakba értél, felsejlett valami zöld, mint egy pajzs és akkor repültél neki a falnak. Jól vagy?
- Hát…- mozgattam meg magam. - Kicsit fáj a vállam.
- Melyik?
- A bal. Áúúúú!- néztem rá szemrehányóan, mikor megtapogatta a vállam.
- Bocs, bocs!
- Többet ilyet ne csinálj!
- Jól van, na. - mosolygott. - Fel tudsz állni?
- Asszem. - sikerült. Kicsit megnyugodva néztünk egymásra, amikor is megszólalt a hangos bemondó. Ugyanaz a hang volt, amit fent a teremben is hallottunk, s most ugyanúgy megrémített minket.

- Hahahaha! Nem juthattok ki innen úgysem, ti nyeszlett kis patkányok! Csak a bejárat lehet a kijárat! De nem értek el odáig élve, ezt garantálhatom! Háháháhá!- szólt a kihangosító.
- Hogyaza szemét, büdös, rohadt…- káromkodtam csúnyán. - NA, most már aztán elég! Merci! Merci, mi van?- kérdeztem kicsit megijedve, mert Merci leroskadt a földre, térdét felhúzta, átkarolta s úgy könnyezett. - Mi a baj?- kérdeztem gyengéden. - Hmm?
- Meg… meg fogunk halni. Meghalunk. Én, én nem akarom ezt. – és még inkább rákezdett.
- Jaj, te!- ültem mellé, és átkaroltam a vállát. - Ne mondj ilyet! Ki fogunk jutni, esküszöm neked! Hallod? Nézz rám!- lassan rám emelte kissé vörös szemeit. - Ki- fogunk- jutni! Ígérem! Ok.?
- De, de hallottad. Úgysem sikerülhet…
- De igenis, hogy sikerülni fog! Megígérem, hogy kijutunk, jó?
- Te nem félsz?
- Hát, tudod a félelmem 90%-a dühre váltott. A maradék 10, még így is elég, hogy a hideg rázzon ettől a helytől! Úgyhogy, gyerünk!- felálltam és a kezem nyújtottam felé. Rám nézett, majd letörölte a könnyeket az arcáról és megfogta a kezem, majd felhúztam.
- Igazad van. Nem sírni kell, hanem tenni valamit! Gyerünk!

- Ez az! Erről beszélek. - néztem rá mosolyogva. - De merre menjünk? - Merci gondolkodott egy ideig, aztán:
- A felső folyosón! Az aula felett, ami megy
- Tényleg, az pont a kapuhoz vezet.
- Igen, de nagyon óvatosnak kell lennünk.
- Hát igen. Mehetünk?
- Rajta!- kinéztünk a folyosóra, s mivel egy hülye pókon kívül nem láttunk mást, kimentünk, majd behúztuk magunk után az ajtót. Most is balra indultunk a teremből, a könyvtárnál pedig fel a lépcsőn. Mikor felértünk a folyosóra, megálltunk.
- Most mi legyen? Ha megint a színpadon állnak, akkor tuti, hogy észrevesznek minket.
- Igen.- mondtam gondterhelten.- Hacsak…
- Hacsak, mi?
- Kövess!- azzal lehasaltam és elkezdtem kúszni.

Hátranézve láttam, Merci is lehasalt, rájött, hogy csak ez lehet a megoldás. Legalábbis más választásunk nem volt. Már a folyosó felénél jártunk, mikor intettem neki, hogy álljunk meg, lenézek mi a helyzet. Hát amit láttam, úgy megborzongatott, hogy pár pillanatig szóhoz sem jutottam. A folyosó szélén csak vaskerítés volt, így könnyen leláttam. Az első dolog, amitől meghűlt az ereimben a vér, az egy kb. 25 cm-es nagy, 16 szemű- 8 elöl, 8 hátul-, óriási pók volt. Hosszú, szőrös, ízelt lábaival fürgén mászott felfelé, csáprágóját bőszen csattogtatva. És mégis. Nem a szájszervétől, mint inkább fekete szemeitől rettentem meg. Egyszerre olvastam ki belőle a vérszomjat és az értelmet. S utóbbi félelmetesebb volt, bármi másnál. Mintha célja lett volna ennek a pokoli lénynek. Célja, hogy megöljön minket.
Nyomában megjelentek a fehér hajú fantomok. Hosszú, vékony karjaikkal, s szintén vékony, karmos lábaikkal kapaszkodtak felfelé az oszlopokon, fejüket felemelve, hosszú hajuk ide-oda csapdosott a lendülettől. Szemük, mint a tűz-úgy parázslott.
- Futás!- kiáltottam, Merci rögtön felpattant és eliramodott a kapu felé, nekem azonban nem ment ilyen könnyen a felállás. Elfelejtkezve sérült vállamat, bal karomra nehezedtem. Azonnal érkezett a büntetés feledékenységemért, méghozzá izzó fájdalom formájában. Visszaültem a földre, s beteg vállamat markoltam; próbáltam kiszorítani belőle a fájdalmat.

Elsőként a pók ért fel, rám sem nézve elülső szemeivel, Merci után indult. Kiáltani akartam, hogy vigyázzon, de valamitől elment a hangom, s levegőt sem kaptam: a fantomok felértek. Félkörben- úgy hogy a kapu felé simán elláttam- álltak ismét, s ez a kör egyre szűkült. Levegőért kapkodtam, szemem tágra nyílt a félelemtől, könnyem eleredt, s lassan, de biztosan sötétedni kezdett a világ. Az utolsó amire emlékeztem, hogy fémes ízt éreztem a számban, s a sötétség egyre csak sűrűsödött. Zokogtam, szememet becsuktam, s hirtelen már nem érdekelt a túlélés, csak vártam a jótékony halált. Tudtam, hogy a fantomok közelednek, s szinte már éreztem vállamon vékony kezüket, ami majd szépen rácsúszik a torkomra, hogy örökre végezzen velem.

Egyszer csak valami undorító hangot hallottam, mintha egy doboz tojást egyszerre dobtak volna a falhoz. Félve nyitottam ki a szemem, felkészülve barátnőm szörnyű holttestére. De nem láttam mást, csakhogy a fantomok lemerevedtek, s úgy mozgatták fejüket, mintha hallgatóznának. Nem hiába vártak. Valahol felettünk, egy másik folyosóról szörnyű robajt hallottunk. A rémek megfeledkezve rólam - ha egyáltalán tudták, hogy ott vagyok-, azonnal a folyosó végén lévő lépcsőhöz iramodtak. Attól a szörnyű látványtól, amit nyújtottak, kis híján felsikoltottam: lábuk mozdulatlanul állt, karjukat előre nyújtották, s a menetszéltől amit gyors mozgásukkal keltettek, hajuk mögöttük lobogott, s tunikaszerű ruhájuk fel-fellibbent, felfedve így márvány-fehér, kék eres bőrüket. Ahogy távolodtak, úgy tért vissza belém az élet, a levegő, és az élni akarás. Rádöbbentem, hogy az orrom vére eleredt, s ez volt az a fémes íz, amit éreztem. Éppen lenyugodtam, amikor egy kéz nehezedett s jobb vállamra, s egy másik a számra tapadt. Hátrafordultam, Merci volt az.
- Cssss- rakta ujját a szája elé.- Gyere- súgta. Bólintottam, és elindultam a kapu felé. A lépcső aljában mindig állt egy pad és egy szék az ügyeletes tanulónak, ám a pad most el volt döntve, s valami zöld sűrű lé és füst szivárgott ki alóla.
- Mi a…- kezdtem.
- Csss!- szólt rám Merci. Átmentünk a portán, ki a kapun. Kijutottunk. El sem hittem. Hát tényleg sikerült.
- Jól vagy?- kérdezte Merci és egy zsebkendőt nyújtott felém.
- Igen, fogjuk rá.- mondtam, arcomról törölve a vért.- Mi történt ott bent?
- Mindjárt elmondom, csak menjünk innen a fenébe!- épp le akartunk lépni a járdáról az útra, mikor éles hang harsant mögöttünk:
- Megálljatok!- újabb rémtől tartva fordultunk meg, de csak egy férfi állt előttünk- igaz, a legfurcsább külsővel, amit valaha is láttunk.