Na jó anya, elmondom

Azt mondod, úgy látod, nem vagyok boldog?
Ugyan anya, ne aggódj, nincs semmi baj.
Látod rajtam? - Na jó anya, de nem tudom, hogy menni fog – e.
Azt mondod, tudom, csak nem akarom kimondani? - Lehet, hogy igazad van.

Na jó anya, ha hallani akarod: Hiányzik a fiam.
Tessék itt van. Hát, ezt akartad hallani? Mért nem mondod, hogy na ugye.
Azt mondod, hogy értesz, és tudod, hogy nehéz nekem?
Köszönöm anya.
Én bolond, azt hittem, majd felsorolod, az összes velünk megélt hasonló élményeidet, hogy most visszalőhess.
De nem. Te nem teszel ilyet most sem, és soha. Mért is gondoltam ezt? Pont Rólad.

Megnőtt a fiam. Mindig mondtam, mindenkinek, hogy nagyfiam van. Csak úgy dicsekvésképp, de nem gondoltam komolyan, nem akartam. Azt akartam hinni, és hittem is hogy attól, hogy egyetemista lesz, semmi nem változik.

Baljós érzéseim a ballagásán, kezdődtek. Ott álltam a nagy felfordulásban és törölgettem a könnyeim, ahogy illik. Aztán megjelent előttem a fiam, egy fiatalember képében, mosollyal az arcán és olyan szelíd tekintettel, amilyen csak egy felnőtt arcán lehet, amikor hagyja, hogy a szülők, nagyszülők, - őt utoljára, még egyszer, - gyereknek nézzék.
Belém hasított a kérdés. Mikor nem néztem oda, amikor felnőtt a fiam?

Leérettségizett, felvették a Műszaki Egyetemre, úgy ment minden, ahogy terveztük.
Addig nem is volt gond, míg be nem jelentette, hogy: anya úgy tervezzük a barátnőmmel, összeköltözünk.
Pánikrohamok kerítettek hatalmukba. Csak álltam válasz- és döntésképtelenül. Életemben először,- mint anyuka- nem tudtam, mit kell tennem.
Azt kérdezed, hogy mi a bajom a kislánnyal? - Anya, nincs a földön olyan lány, aki abban a pillanatban megfelelt volna nekem.
Csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem történhet meg, hisz az én kisfiam, még gyerek.
Elmondtam – e neki a kételyeimet? - Hát persze, hogy elmondtam és közben sírtam. Tudom, hogy hiba volt, de sírtam. Elmondtam, hogy mennyire szeretem, és hogy a legjobbat szeretném neki, és hogy túl korainak tartom az elhatározásukat. De hát mit kellett volna mondanom?
Figyelmesen meghallgatott és halkan azt kérdezte. Anya? Mért nem tetszik neked a barátnőm, és mért akarsz bennünket széttúrni?
Én nem akartam ezt, tényleg nem. Nem vagyok én Isten, csak egy anyuka.

Most együtt laknak és járnak az egyetemre.
Hétvégeken nem mindig jön haza, mert azt mondja, hogy tanul és ott jobban lehet.
Úgy érzem, mikor visszamegy, hogy egyre távolabb megy.
Nehéz ez most nekem.

Mondd anya! Miből fogom látni, ha szüksége van rám?
Te honnan tudod, még most is, ha nem vagyok boldog?
Azt tudom, hogy gyerekek addig vagyunk, míg élnek a szüleink, de mondd anya, ugye anyukák is addig maradunk, míg élünk?