Történetek

A városban az őshonos családok döntően Nagy, Szabó, Kiss, Dúll, Vass, Sóvághó Szentjóbi és Szentjobbi nevűek voltak, meglepő de ez a nyolc név viselői alkotják még ma is a lakosság kétharmadát. A nevek (főként a ragadványnevek) beszédesek voltak, a protestáns hajdúk a leszármazottai a nevük elé a hadnagyuk (illetve seregük) nevének első betűjét kapták (G Nagy, Cs Szabó, stb.), a Szent László által telepítettek voltak a Szentjóbi vagy Szentjobbi nevűek. A régi gyüttek (beköltözők) is kaptak...

Mivel a vallatások során általában csuklyában volt ezért szabadon mászkálhatott a városban, és nem kellett attól tartania, hogy esetleg valaki felismeri őt. Most is ült a többi ember között, és gondolkodott, hogyan vághatna vissza annak a vén koronafejűnek...

A két laktanya és a rendőrség ostroma is megkezdődött, de itt már hozzáértő vezetők irányítottak mindkét oldalon, ezért ezután „csak” néhány könnyebb sebesülés történt.
Rengeteg embert hoztak a kórházunkba. Legalább száz embert –nagy részüket a menekülők taposták össze– nem lehetett csak egy kötözés és vizsgálat után hazaengedni. Mindenki a sebesültek fogadásával foglalkozott. Klárikával mi is beálltunk segíteni, ő kötözött, én az ágyakat szereltem, a beteghordókkal helyet csináltunk....

1878-at írunk, és a felderítetlen gyilkosságok száma roppant magas. Miss Heltid három napja bérelt fel engem. Könnyű, rutin munkának látszott. Valaki leveleket küldözgetett neki, és azt kérte, hogy derítsem fel a levélíró kilétét. Én elvállaltam, de a levélíró nagyon profi volt, viszont sikerült használható nyomot is találnom...

- Kedves családtagok! Azért vagyunk ma itt, hogy mint minden évben most is megtartsuk az éves családi estebédet. Mindenkinek kívánom, hogy jó egészségben fogyassza el ezt a mennyei vacsorát és, hogy mindig megmaradjon ez a családi béke itt és otthonaitokban is. Örömmel jelenthetem be, hogy idén lányom, Gina is eljött hozzánk, ráadásul nem is egyedül, had mutassam be lányom jövendőbelijét, Stevet. Nagy tapsot nekik! ...

A szobát átható friss őszi levegőnél csak a hidegen villódzó monitor volt borzongatóbb.
…képek...: a meleg mélybarna szemek, az évek során markánssá barázdálódott arc, a játékos göndör fürtök, és a mosoly, ami tetőtől talpig volt sose látott és lelket karmoló…
Nem érzett semmit...

Gyűlölte őt. Gyűlölte, ha egy újabb forgatásról jött haza részegen és beszívva, akkor is, mikor partiról- partira ráncigálta csakhogy dicsekedjen vele az aktuális barátainak. Mert a barátok ugye mindig változtak. Gyűlölte azokat az estéket is, amikor egyedül volt a hatalmas házukban vagy garzonlakásban, ha éppen rosszul mentek a dolgok és Judith nem kapott újabb felkérést...

Napról napra egyre jobban érzem magam, a sérüléseim gyorsabban gyógyulnak, mint gondoltam volna, minden nap egy új emlék is előtör. Ma például az jött elő, hogy melyik irányba menekült a vezérük. Egyelőre nincs jobb dolgom, tehát ha itt a városban nem lesz szükség rám, én felkutatom azt a nagyszakállú vezért, és egyetlen csapással végezni fogok vele, sok mesében hallottam már, hogy a gonosz így meg úgy kínozta a főhőst, és addig megmenekült valahogyan...

Keserves küzdelem mások szeme elöl elrejteni valamit, ami úgy is nyilván való. De akkor is nevet, és éjjelente egy kedves emberről álmodik, ki sokat jelentett neki. Álmokba szőtt életet él, és várja a megváltást. De nem mondja...

„Te olyan kemény szívű vagy, soha nem sírsz!” Kemény szívű? Nem... nem vagyok az... Nem sírok, az igaz. Hogy miért? Nem tudom. Talán már elsírtam az összes könnyemet...