Az őrzővédő (1. fejezet)

Ocsovszki Imre tollából . . .

Az őrzővédő

I. rész: A valóság messzebb áll az emberektől, mint az álom . . .

Előszó a messziből...

Létezik egy erő... mellyel a legzordabb körülmények között is nyugodt szívvel járhatsz-kelhetsz, mellyel nem kell attól tartanod, hogy utolér a halál, te mindig gyorsabb leszel. Ez az erő képessé tesz mozdulataid leegyszerűsítésére, tökéletesítésére. Mindenki máshogy látja ezt az erőt, mindenkinek máshogy jelenik meg, mást tesz lehetővé...
A Messziből sok-sok mágust, varázslót és sámánt hívtak össze, hogy megalkossák azt, amihez bármilyen körülmények közt is vissza lehet fordulni, ami sosem fog eltűnni vagy elfogyni. A Messziben mindenki ismeri ezt az erőt, és használja is...
Fekete volt minden... csak egy kék szikrázófényt láttam...Messze tőlem, nagyon messze. Elindultam a fényforrás felé, de nem akart szűnni a távolság...apránként csak közelebb kerültem és végre megérinthettem a fényt, ekkor kellemes bizsergő jóérzés fogott el, éreztem, hogy átjárja egész testem, és hogy elemelkedek szinte a talajtól, arcizmaim ellazultak, nem ült ki semmilyen érzelem sem az arcomra, szívemből távozott a düh és a gyűlölet örökre, és úgy éreztem mintha az a kék fény körülvenné a szívemet. Ez az erő nem más, mint az... Élet.


1.fejezet: A visszaemlékezés

Egy kórházi ágyban ébredek. Körülnézek és látom, hogy egy kis szobában vagyok.
A sebeim még mindig fájnak, de most már sokkal tompábban, mint pár nappal ezelőtt. Meglepően tapasztalom, hogy Élek és nem haltam meg. Ekkor eszembe jut az egész, hogy mi is történt valójában...
Csak az utolsó pár óra tör elő emlékeimből. Éppen etettem a disznókat, amikor a kilátótoronyról lerohant az őr és minden élő férfit fegyverbe kiáltott, mert támadás volt várható. Egy kis faluban Éltünk a nagy pusztaság közepén, nem értettem, miért támadna meg akárki is minket. Anyámtól elbúcsúztam és fegyvert ragadtam. Mivel ez egy békés falu volt, így csak pár késünk volt és néhány kardunk, de azokat a hivatásos őrök kapták meg. Pontosan megszámoltam, hogy összesen huszonheten voltunk, ebből nyolcan voltak katonák és a többi mind hozzám hasonló paraszt ember. Gyorsan kirohantunk a falu kapuja elé, én szemügyre vettem az ellenünk érkező sereget... körülbelül százan voltak, mind páncélban és teljesen felfegyverkezve.

Gyerekkoromban fakardokkal néha játszottunk háborúsat az apámmal és a barátaimmal, de ez volt az összes „kiképzésem”, amit kaptam, bár azt mondták, hogy nagyon tehetséges vagyok.
Egyre közelebb értek a falunkhoz. A katonák előre mentek, azt mondták, hogy harcoljunk, ha lehet és fussunk, ha kell. Most is ez a mondat cseng a fülemben. A hivatásos őrök nagy részét, az ellenséges íjászok még azelőtt megölték, mielőtt bárkiben is kárt tehettek volna. A maradék elég derekasan küzdött, a seregük negyedét megsemmisítették, de ez nem volt elég... mert végül ők is odavesztek. Már csak mi maradtunk: kézművesek, földművesek, ácsok, kádárok, kovácsok... Én hátrébb mentem, mert nem akartam az első körben meghalni.
Láttam, ahogy végeznek barátaimmal és társaimmal. Ekkor elhagytam magam és a tudatos részem megszűnt gondolkodni. Éreztem, hogy agyamat elönti a vér és hogy a szívem dobban egy nagyot majd rengeteg adrenalin kerül a testembe, szívemből kiürült minden érzés és a félelem is, agyamból eltűnt minden gondolat. Talán még valami hatodik érzékem is keletkezhetett, mert tudtam, hogy hová fognak érkezni a nyílvesszők és a támadások. Mintha önmagamat, csak szemléltem volna belülről, összesen annyit tudtam tenni, hogy számolom, hogy hány embert ölök meg. Minden mozdulatom tökéletes volt. Sajnos ekkorra már sokuk bejutott a faluba, felgyújtották és mindenkit lemészároltak.

Mivel még csak egy kis kés volt a kezemben ezért rögtön odarohantam az első kardos ellenséghez, lefegyvereztem és végeztem vele... egy... ő volt az első ember, akit megöltem. Sokan jöttek rám, de én mindvégig tudtam, hogy melyik mit akar támadni, volt, aki rohamozott, volt, aki lopakodni próbált, de mind haszontalanul. Hiába próbáltak megölni, épphogy csak megkarcoltak ütéseikkel. Az íjászokkal is könnyűszerrel végeztem, ugyanis tudtam, hogy hová fog érkezni a nyílvessző, így nem volt nagy kunszt kitérni előlük. Egyik katonát öltem le a másik után, nem törődtem vele, hogy meghalhatok, csak mentem előre és elkaszáltam mindenkit egyetlen csapással. Éreztem, hogy hogyan fognak támadni, tehát tudtam, hogy hol lesznek a legsebezhetőbbek. Vágtam, szúrtam, pörögtem, rúgtam, kitértem, hárítottam, blokkoltam... mindezt úgy, hogy nem tudtam irányítani magam. Sokáig tartott a küzdelem, végül a maradék emberükkel elmenekültek, látván harci képességeimet. A vezérük arca beleégődött a memóriámba, most is úgy él bennem, mintha tegnap láttam volna. Számoltam, negyvenkét emberrel végeztem, egy szál karddal a kezemben. Magam sem értettem, hogy ez hogy lehetséges, amikor én csak egy paraszt ember vagyok.

Éreztem, hogy az adrenalin szintem csökken, szívem elkezd nyugodtabban verni és gondolataim is visszatértek. A kardomat még mindig úgy szorongattam, mintha most jönne a támadás. Első ötletem az volt, hogy visszarohanok a faluba túlélők után kutatni, de mindenki halott volt. Ahogy végignéztem a csatamezőn, rengeteg hullát láttam, néhányuknak az arcát is szemügyre vettem, rémületet és félelmet láttam...nem voltak eléggé felkészülve, voltak érzelmeik, még belegondolni is szörnyű volt, hogy sokuknak családja volt, és hogy én most legyilkoltam őket, de mégis csak ők támadtak. Szétnéztem, az egész falu romokban hevert, füst és hamu kavargott a levegőben. A valaha csendes szép vidéken lévő kis falucska most romhalmazzá és porfészekké változott. Mikor észrevettem, hogy rajtam kívül mindenki halott, akkor jöttem rá, hogy száz sebből vérzek és hogy mindjárt összesek, de úgy gondoltam, hogyha én is meghalok, akkor nem volt értelme annak, hogy „megmentettem” a falut, így hát szinte már csak akaraterőből és dacból a halállal elindultam a kilátótorony felé, hogy kinézzek, mik az esélyeim a túlélésre, hol van a legközelebbi város.

Felmásztam, és akkor megláttam, a legközelebbi várost, Szért, ami körülbelül ötven kilométerre van a falunktól. Tudtam, ez elképesztően nagy távolság gyalog, egy sebesült embernek, ezek után tovább pásztáztam a tájat és szemeim megpillantották a megmentőimet. Egy karaván... ami éppen a városba tartott, ők csak pár kilométerre voltak tőlem, a vezetőjüket már gyerekkorom óta ismerem. „Oda még el kell jutnom” –gondoltam. Elindultam hát, hogy a karavánhoz érjek, de csak annyi telt tőlem, hogy félúton ordibálni kezdtem, és amikor láttam, hogy meghallották, szinte azonnal összeestem, hisz tudtam, hogy most már jó kezekben vagyok.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el azóta, de most itt vagyok ebben a kórházi szobában. Hmm... lehet, hogy hívni kéne valakit, hogy felébredtem?
- NŐVÉR!
- Hát végre felébredt?
- Igen, mennyi ideje fekszem itt?
- Hát...úgy nagyjából két hónapja.
- KÉT HÓNAPJA!?
- Csöndesebben ha kérhetem, igen két hónapja.
- Elnézést, csak nagyon meglepődtem.
- Hozzam a reggelijét?
- Igen, köszönöm, az jól esne.
Ahogy egyre több gondolat jut eszembe, úgy derengenek fel az elfeledett emlékfoszlányok. A sok vér, a felégetett falu, a fegyverek csattogása...mind a pusztulást idézik föl bennem. Az idő sok mindent begyógyít... de ez az én lelkemen szárad örökre.
Megmenthettem volna, talán az egész falut, ha tudom, hogy ilyen jól tudok harcolni.

Napról napra egyre jobban érzem magam, a sérüléseim gyorsabban gyógyulnak, mint gondoltam volna, minden nap egy új emlék is előtör. Ma például az jött elő, hogy melyik irányba menekült a vezérük. Egyelőre nincs jobb dolgom, tehát ha itt a városban nem lesz szükség rám, én felkutatom azt a nagyszakállú vezért, és egyetlen csapással végezni fogok vele, sok mesében hallottam már, hogy a gonosz így meg úgy kínozta a főhőst, és addig megmenekült valahogyan... most talán én leszek a gonosz, de senki nem fog megmenekülni előlem, ezért kezeskedem.
- NŐVÉR!
- Jövök már!
- Meddig kell még itt maradnom, már talpra tudok állni...
- A gyógyító szerint már nem kell sokat, még pár nap és hazamehet.
- Haza...lerombolták az egész falunkat minden előzmény nélkül...
- Maga Zöldben lakott?
- Igen, ott, de most már nincs hova mennem. A karaván, amivel érkeztem, elhozta a kardomat is? Ők még itt vannak?
- Nem, kardot nem hoztak, és már rögtön azután elmentek, hogy magát itt hagyták.
- Köszönöm. Akkor majd meglátogatom az itteni kovácsot. „Hmm... bár igaz, pénzem sincs.”
- Óhajt még valamit?
- Nem, és mindent köszönök.
Várjunk csak... lehet, hogy ezt a várost is le akarja majd igázni az a sereg. Talán őket már sikerül megvédenem, ha jönnek.
Hetek teltek el azóta...
Kijutottam már a kórházból, és mostanság a város őrségében szolgálok, hogy pénzhez jussak, egy kard nem túl olcsó. Ma én vagyok beosztva éjjeli őrnek. Esteledik, úgyhogy elmegyek és leváltom társaimat.
- Jól van, megjöttem, most már elmehettek.
- Huh, köszönjük, már nagyon kezdtük unni.
Az éjszaka közepén ritmusos neszre figyelek föl, azonnal szétnézek, és beigazolódott az, amitől tartottam. De ez nem száz főből álló sereg volt, hanem vagy több ezer, azonnal lerohanok és szólok a városőröknek.
- Jönnek, óriási sereggel, több ezren, gyertek gyorsan!
- Mi? Ne bolondozz velünk...
- Csak nézzétek meg, és akkor majd hisztek nekem!
- Jól van...
Odavezetem őket a kilátóhoz, és maguknak sem mernek hinni, de látják a szörnyűséget. Pár óra és ideérnek.
- FEGYVERBE MINDENKI!
- GYORSAN A FEGYVERTÁRAKHOZ!

Óriási a fejetlenség. Én is gyorsan kardot ragadok, és megyek is a frontra. Tudom, hogy az az egyetlen esélyünk, ha előre török és nem engedem eljutni őket a városig, szólok is a többieknek, hogy én előre rohanok, ők maradjanak itt és csak ennyit mondok nekik, Harcoljatok, ha lehet, fussatok, ha kell és ezzel előre rohantam. Egy szál karddal a kezemben. Mire mindenki fegyverbe szedte magát, addigra el is telt az a pár óra. Közel vannak már... faltörő dörren, nyílvessző röppen... a csata elkezdődött. Testemet ugyanaz az érzés járja át mint először, érzékszerveim kiélesednek, a környezet lelassul számomra, mozdulataim tökéletessé válnak és csak aprítom őket, nagyon fogy a számuk, de nem eléggé, egyre közelebb jutnak a városhoz. Másodpercek alatt több emberrel végzek, de még mindig nem vagyok elég gyors. Elordítom magam, ezzel jelentősen megcsappant a harci morál az ellenséges körökben. Nem mernek idejönni hozzám. Hát én vadászom le őket. A szövetséges csapatok száma nagyobb, mint gondoltam. Mi is több ezren vagyunk, de ő nekik jobb a fegyverük. Több óra már eltelhetett, de én csak egy pillanatnak érzem... már nincsenek sokan hátra, de mi sem vagyunk már sokan. Végignézek a seregeken, körülbelül háromszáz- háromszáz ember küzd egymás ellen. Ekkor még jobban felgyorsultam, és pár perc alatt ötven emberrel végeztem. Egy óra elteltével a csata befejeződött... győztünk!

Lehet, hogy mi nyertünk, de én mégsem tudtam örülni, hisz én nem az életemért küzdöttem, hanem azért, hogy minél többet öljek... ez nem jó így, én mindig is békés elveket vallottam, és most...ezreket gyilkoltam meg. Hősként ünnepelnek engem.
- Térj be majd a kovácsműhelyembe, szükséged lehet egy jó kardra, ha még jobban akarsz harcolni! Természetesen ingyen adom
- Köszönöm a megtiszteltető ajánlatot, holnap, ígérem, benézek.
- Jó, én várni fogok rád.
Úgy döntöttem, hogy egy kis fogadóban fogok aludni. Az őrködésből szereztem egy kis pénzt, és így már a kardra sem kell gyűjtenem. Nyugodt éjszakám volt, csak a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, ám végül elhagytam az eddigi erkölcseimet és csak az ölésre gondoltam. A halál az Élet része... De tudom, hogy ez így nem helyes, de mégis ezt teszem.