Egy vidéki élet (3.)

Jelentkeztem a BME gépészmérnöki karára, műszergyártó, konstruktőr szakra. Az iskola DISZ titkára szerint nem voltam elégé haladó szellemű, ezért nem javasolta a felvételemet. A kitűnő érettségim, a hibátlan felvételim ellenére sem vettek fel, javasolták, hogy egy évre fizikai munkásnak álljak, elirányítottak a gyógyászati eszközöket és orvosi-műszereket gyártó szövetkezetbe. Mint később kiderült, ez lett a nagy szerencsém, hiszen ha felvesznek az egyetemre, biztos én is részt veszek a felvonulásokon, beszélek, ha kell, ha nem, és örülhettünk volna, ha börtön vagy disszidálás nélkül megúszom.
Ekkoriban egy nagy gyermekbénulás járvány tombolt az ország keleti felében. Százával feküdtek bénult gyermekek a kórházakban. A légzésbénultak csak „vastüdő”-nek nevezett eszköz segítségével maradhattak életben. Kevés volt, drága volt, kiforratlan volt a konstrukciója, sokat „barkácsoltunk”, nem volt idő és mód a rendszeres karbantartásra, ezért állandóan volt ügyeletes műszerész a kórházban. Mi kaptuk meg fokozatosan a megye minden ilyen betegét. Egy teljes pavilon nekik lett berendezve. Mindent összevetve, a gyermekparlízises osztályon 31 olyan betegünk volt, aki folyamatos gépi lélegeztetésre szorult, öt-hat csak alkalmanként igényelt gépi segítséget a légzéséhez. Elméletileg negyven vastüdőnk volt. A nem légzésbénultak is voltak legalább ötvenen. Ezt tetézte a szeptember-október folyamán kitört skarlát és diftéria járvány is. Ezért a fertőző gyermekosztályt lényegesen kellett bővíteni.

Kórházunk több részből állt. Egyrészt a kiserdőben volt a régi „zsidókórház”, szomszédságában volt a szülőotthon, itt rendezték be a szülészet-nőgyógyászatot és a csecsemőosztályt. A Váradi út két oldalán, a termálfürdő közelében volt a katolikus illetve a református egyház által fenntartott két kórház, a katolikus kórházban Irgalmasrendi nővérek, a reformátusban diakonisszák szolgáltak. A városban lévő kis OTI (Országos Társadalombiztosítási Intézet) kórházból lett a rendelőintézet. Az öt korház és rendelő az államosítás után közös vezetést kapott, egy Szovjetunióból hazajött, első világháborús szanitéc személyében. Helyettese, dr. Szabó János, városunk egyik legtöbbre tartott orvosa lett, akit 51-ben leváltottak, bebörtönöztek, 54-ben rehabilitáltak, visszahelyeztek osztályvezető főorvosnak, és nyáron –Rákosi leváltása után– lett a kórház igazgatóhelyettese ismét. Szabó doktor kisparaszti származású, I. világháborús hadiárva (az egyetemet úgy végezte el, hogy majdnem minden éjjel a vágóhídon dolgozott közben), lelkiismeretes, becsületes; mint OTI orvos, állami fizetésért dolgozott, és közben a legszegényebb betegeket ingyen gyógyította, 1936-tól volt tagja az illegális kommunista pártnak, meggyőződése miatt kétszer ült, először 1942-ben és majd 1951-ben egy-egy évet. Mindenki nagy szerencséjére az apácák és a diakonisszák jelentős része a rend megszűnése után, civilként a kórházban maradt, mint ápolónő.

A véletlen úgy hozta, hogy október 23-án este én voltam ügyeletes. A kórházban volt egy keskenyfilmes (16 mm-es) mozi a betegek szórakoztatására. Az ügyeletes műszerész feladata volt a filmvetítés is (ezért külön 20 Ft-ot kaptam, azaz egy heti ebéd árát). Aznap estére valamilyen Gerald Philip film volt műsoron. Szokásunk szerint terveztük el ezt a napot is: Klárika délután bejön gyakorlatra, este megnézi a filmet, a film után ellenőrzőm a gépeket, Klárika segít a betegek lefektetésében, hazakísérem, és éjfélre már vissza is érek.
Miklósfalván a határőrségnek és a belügyi katonaságnak is volt laktanyája, ekkoriban mindkét fegyveres szervezet az Államvédelmi Hivatalhoz tartozott, a határőrök voltak a zöldparolis ÁVH-sok, míg a belügyi katonaság a kékparolisok. Félreértések elkerülésére mondom el, hogy a népet nyúzó, vallató politikai rendőrséget, az ÁVÓ-t országosan „csupán” néhány ezer hivatásos jelentette, a kékparolisok többsége is sorozott fiatal volt, aki nem választhatott mást. Amikor engem soroztak (1955. márciusában), megkérdezésem nélkül az ÁVH-s utászokhoz osztottak be (ezt csak véletlenül tudtam meg, hisz soha nem voltam katona). A laktanyák a városon átmenő főút két végén voltak, a város közepén egy mellékutcában volt az ÁVH székház, ebben volt az ÁVÓ (államvédelmi osztály) a politikai nyomozók irodáival, a börtönnel és mindennel, ami vele jár. Itt csak külső őrséget biztosították a sorkatonák. A két világháborút lezáró békékben olyan alacsony szinten korlátozták a magyar hadsereg létszámát, hogy alkalmatlan legyen az ország megvédésére. Ennek a kijátszására szolgált többek között a belügyminiszter alá rendelt sorkatonaság szervezése.

Elkezdtem a film vetítését, talán a felénél tartottunk, amikor meghallottuk a lövések hangját. A felvonulók beszorultak az ÁVH székház utcájába, a kétemeletes házakkal szegélyezett, keskeny utcában (legfeljebb ha tíz méter van a falak között) az őrséget a kapualjban állították fel. A nyitott kapualjban homokzsákok mögé géppuskát is állítottak (a védelemért felelős parancsnok vagy gazember volt, vagy teljesen alkalmatlan a feladatára), lehetetlenné téve a kapu bezárását, az őrséget az utcáról nem látták. A felvonulók két oldalról mentek be az utcába, az elöl haladókat a többiek nyomták előre, nem volt mód a visszafordulásra. Az őrparancsnok sortüzet vezényelt a levegőbe, de a szűk helyen, a falakról visszaverődő repeszek, az ijedelem miatti pánik hatalmas pusztítást okozott. A feldühödött tömeg a megijedt, a felelős és hozzáértő vezető nélkül maradt katonákat elfogta, jobb esetben csak megverte, de néhány kézigránátot be- illetve kidobtak. Legfeljebb két óra múlva a kétszakasznyi őrség feladta az épület védelmét.

A két laktanya és a rendőrség ostroma is megkezdődött, de itt már hozzáértő vezetők irányítottak mindkét oldalon, ezért ezután „csak” néhány könnyebb sebesülés történt.
Rengeteg embert hoztak a kórházunkba. Legalább száz embert –nagy részüket a menekülők taposták össze– nem lehetett csak egy kötözés és vizsgálat után hazaengedni. Mindenki a sebesültek fogadásával foglalkozott. Klárikával mi is beálltunk segíteni, ő kötözött, én az ágyakat szereltem, a beteghordókkal helyet csináltunk. Úgy éjfél körül tudtunk hazatelefonálni, hogy ne izguljanak, biztonságban vagyunk.
Már jócskán felvirradt, mire annyira rendeződtek az állapotok, hogy a véres-sárt (ami a sebesültekről ránk ragadt) lemoshattuk. Mindenki zuhanyozni indult, ekkor senki sem az illemmel törődött, fiúk-lányok vegyesen álltak a zuhany alá, nem éreztük erotikusnak, senki sem szégyenlősködött, mindenki csak felfrissülni, megtisztulni és pihenni akart. Kórházi ruhákat vettünk fel, csoportokban mentünk aludni (személyzeti hálóhelynek az épületeket összekötő fűtött alagutakban lévő „szobákat” jelölték ki). Mi Klárikával a műhelyben állítottunk fel egy ágyat magunknak, ott feküdtünk le, egymást ölelve aludtunk el, hiszen az átélt izgalmak hatása ekkor kezdett megmutatkozni. Amikor felébredtünk szeretkeztünk, az együtt megélt segíteni-tudás, a felszabadult boldogság érzése mámoros hangulatot teremtett. A kórházban is több pár talált egymásra ezekben a napokban. Nem törődtünk a védekezéssel, csak a szerelemmel.

A kórházban a régi –alig hozzáértő– igazgató csak október 25-én jött be, amikor ünnepélyesen széttépte a párttagkönyvét, majd hazament (karácsonykor a Szabad Európa Rádión üzent haza a bécsi lágerből). Az igazgató-helyettes főorvost, Klementina sororrt és Katalin diakonissza testvért kérte fel a kollektíva a kórház vezetésére. Őket, hármójukat, mindenki szerette és tisztelte. A kórtermekben lassan az ellenfelek is megbékültek.
A város vezetése megegyezett a Nemzetőrökkel, a Határőrökkel a magyar-román határ védelmében. Mindennaposak voltak az átlövések a határon, sok kiskatona így sebesült meg.
November első napjaiban (elsejétől negyedikéig) a laktanyákon belül rendszeresen voltak lövöldözések, sebesülések is. Nagyon sok meghűléses, tüdőgyulladásos beteg is volt november végéig, egy részük az izzigkóró (kukoricaszár) kúpokban a földeken elbújt, mindkét oldalon politikailag kompromittálódott vezető volt. A harcok, sztrájkok miatt november végére, december elejére vált szokásossá a kórház élete, addig csak órákra mertük és akartuk elhagyni helyünket. Ezekben a napokban felnőttünk, megkomolyodtunk. Teljesen férj-feleségként éltünk, viselkedtünk, sokan nem is gondolták, hogy nem vagyunk törvényes házasok.

Nagy szerencsére a legmozgalmasabb napokban a kevés új paralízises megbetegedésünk volt.
A kórházat vezető főorvos a sok munkája közben is mindenkire figyelt, elbeszélgetett az önkéntesekkel is, megköszönte a nehéz napokban végzett munkánkat. Amikor mi is sorra kerültünk, elmondtam gépészmérnök, konstruktőr szeretnék lenni. Nagyot nevetett, hogy Klári csak azért volt bent, mert engem féltett, és nem mert hazamenni. Megígérte, hogy támogatja az egyetemi jelentkezésünket, és ha gondolom, kiemelt szakmunkás bérrel áthelyeztet a korházba (a szövetkezetnél betanított munkás volt a besorolásom). Megköszöntük a felajánlott segítséget, és természetesen elfogadtuk. Mindenkinek elintézte, hogy kifizessék a végzett munkáért törvényesen járó bért, de levonták az ellátást. Klárikának, mint ápolónőnek közel háromezer, nekem, mint műszakvezető karbantartónak közel ötezer forint bér járt, amiből napi tíz forintot vontak le az ellátásért.

Ahogy december elejére a sok feladat elmúlt, és már kezdtünk visszaszokni a mindennapokba és Klárika ismét iskolába járt, előkerült a hőmérőnaptár. Szombat reggel elkísértem az iskolába, és elmondta, nem vezette a naptárat, most pedig nem tudott visszaemlékezni, hogy ebben az időben menstruált-e egyáltalán. Én sem emlékezem, és ahogy visszaemlékeztünk, egyre biztosabbnak láttuk, hogy bizony legalább hathete kimaradt, így aztán a fokozódó szagérzékenysége, a hatalmas étvágya, időnkénti émelygése hirtelen más megvilágításba került. Megbeszéltük, hogy tanítás után bejön a nőgyógyászatra, és délutánra már biztosan tudtuk, hogy 17 éves kora előtt már anya lesz. (Így is lett, mert Gabi lányunk úgy gondolta, hogy 1957. augusztus 2-án szerez magyar állampolgárságot, egyszeri születéssel.)

Kicsit váratlanul ért bennünket a hír, de egy pillanatra sem merült fel bennünk, hogy egy megfogant gyermeket, a mi első gyermekünket kényelmi okok miatt elpusztítsunk. Az abortuszt családtervezésre megengedhetetlennek tartjuk, bár nem zárom ki alkalmazását (egészségügyi és néha jogi indokok alapján) mint végső megoldást. Így aztán a születendő gyermekünk elnevezése (nyolc hónapig is akartuk valahogy hívni, azért javasolta Klárika a Gabi nevet, mert ez jelenthet fiút is, lányt is), a szülők beavatása, és az új, közös életünk gazdasági kereteinek megteremtése maradt. Aznap kaptunk fizetést, és friss disznóhús is volt a kantinban (a teljesen bizonytalan közellátást segítendő –főként a folyamatos munkát követelő munkahelyeken– a kantinokban lehetett vásárolni), ezért a két családnak elegendő húsadagot vettünk. Hazafelé bementünk a zálogházba, és megvettük a jegygyűrűket (a két karikagyűrűért kevesebb, mint ötszáz forintot fizettem). Hazaérve közösen (Klárika nagymamája irányításával) elkészítettük az ünnepi vacsorát, és szépen megterítettünk.
A vacsora végén bejelentettük az eljegyzésünket és, hogy a lehető leghamarabb akarjuk megtartani az esküvőnket. Szüleink percekig nem kaptak levegőt, de utána egyszerre és teljes egyetértésben mondták, hogy szerintük még legalább öt évig ráérünk a házassággal, előbb az egyetemet végezzük el, a baba még 8-10 évig ráér. Gondoljuk meg, láthattuk, hogy nekik is mennyivel nehezebb volt család és munka mellett tanulni.
Megnyugtattuk őket, hogy mi sem terveztük hamarabbra, de „az a hatalmas harmadik”, Árkody Gabika, nyáron már saját szemével akar meggyőződni a világ szépségéről, és az édesanyját a 17. születésnapján köszönteni akarja. Ez az érv hatott, tudomásul vették bejelentésünket.

Hétfőn kezdtük a hivatalos ügyeket intézni, meglepett, hogy mennyire sok az elintézni valónk (pl. gyámhatósági engedély). Az esküvőnket a téli napfordulón, december 22-én tartottuk családi körben, tanúnak Editet és Zsoltot kértük fel, az ebéden is csak ők voltak ott a szűken vett családon kívül.

Az új fizetésem már elegendő volt a családalapításra, ügyeletekkel közel annyit kerestem, mint édesapám. A főorvos úr kiutalt nekünk egy elhagyott orvosi lakást a kórház lakótelepén (a város tárogató lakótelepnek nevezi, mert ezek is olyanok, mint a tárogatószó: messziről, sötétben, ha nincs más, akkor élvezhető!) karácsony és újév között beköltözhettünk. Saját kétszobás lakásunkban, kettesben köszöntöttük az újévet. Klárika magántanulóként érettségizett 1958-ban.
Mindenki tudja, hogy mennyire sok műszaki értelmiségi is elhagyta az országot, de mivel az egyetemisták indították a forradalmat, aránytalanul sokat tartóztattak le, zártak ki. Az egyetemeken tanulók száma körülbelül a felére-harmadára csökkent. A főorvos úr elintézte, hogy felvegyenek a BME Gépészmérnöki karára, és engedélyt kaptam arra is, hogy szeptemberig tehessem le a vizsgáimat, pótolhassam a rajzokat. Gyakorlatilag évveszteség nélkül tanulhattam tovább.

Nekünk nagy szerencsénk volt, mert Olgáék 57. tavaszán ideköltöztek a kórház lakótelepére, férje itt kertészkedett, ő három saját gyermekét gondozta otthon, Gabikánkra is sokszor ő vigyázott az első években. Olga a gyermekdalokat, verseket még mindig ruszinul és románul tudta legjobban, nagylányomat is megtanította ezekre a nyelvekre (sokáig Gabikával afféle titkos nyelvként használtuk a ruszint). Miklósfalván még ma is legalább 5-10%-ban élnek román, és kicsit kevesebben szlovákok. Így aztán naponta tudtuk gyakorolni ezeket a nyelveket. Ma már keverem a szlovákkal, az ukránnal a ruszint, de amikor néhány hétig kint voltam Kárpátalján, ismét előjött gyermekkorom szókincse.
1958-ban Klárika társadalmi ösztöndíjjal kezdte el az orvosi egyetemet, nappali tagozaton, minden nap közel két órát utazva tanult hat évet. Szüleink nagyon sokat segítettek nekünk, hiszen havonta három-négy napra én is utaztam az egyetemre, ilyenkor Gabika náluk lakott. Zsuzsa húgom és Gabi lányom testvérként nőttek fel és szeretik egymást.
Fiúnk és ikerlányaink az egyetem elvégzése után (66-ban és 68-ban) születtek, Klári ekkor már igénybe vette a gyes-t, sőt mivel az ikrek a nyári szünet kezdetén születtek és én a Macilaci (Marxista-Leninista Esti Egyetem) hallgatójaként kivettem a „szülési” szabadsággá váló tanulmányi szabit, ezért hat hétig otthon lehettünk mind a hatan. Ez nagy boldogságot jelentett, javaslom mindenkinek, ha lehetősége van rá, tegye meg.

Mivel munka mellett végeztem el az egyetemet, az öreg szakikat megtanultam tisztelni, megértettem, hogy egy gépezet fogaskerekei vagyunk, csak együtt érünk valamit. Attól, hogy más ponton vagyunk, egyformán fontos a munkánk, legfeljebb a helyi értékünk tér el.
Jelszavunk (a lehetetlent teljesítjük, de a csodát nem mi tesszünk!) valósággá vált. A régi TMK (tervszerű megelőző karbantartás) csoport és a kis szövetkezet helyett, az évtizedek alatt egy nemzetközileg is jegyzett, orvosi-műszer és gyógyászati eszközgyár alakult ki.

A bénult egykori gyermekek felnőttek, hála az orvosok és ápolók önfeláldozásának, legtöbben nemcsak, hogy élnek, hanem tanultak, izmaik úgy megerősödtek, nappal már tudnak vastüdő nélkül lélegezni, de éjszakára még kell a gép. Sokan dolgoznak, családot alapítottak. Nekem egy életen át adtak és adnak szakmai kihívást, csodálatos konstrukciós ötleteket, például, amikor a szívószálba fújt levegővel, vagy a mimikai izmokat vezérlő impulzusokkal, vagy szóval kell vezérelni minden funkciót.

A pénz mindig kevés volt, ezért az orvosok nem vehettek meg minden újdonságot azonnal, de mesélték, hogyan működik és az én aranykezű mestereim elkészítették. 1968-ban a kórház részeként létrejött, és önálló export-import jogot kapott vezetésemmel a régi TMK-ból és a Szövetkezet egészségügyi csoportjából az orvosműszaki részleg. Az orvosok segítségével kapcsolatot kerestünk és találtunk néhány gyárral és kórházzal, és specializálódhattunk a gyártásban.

Életünket a kórház határozta meg, hiszen én negyvenkét év alatt betanított műszerészből műszaki-igazgató lettem, Klárika pedig segédápolónőből gyermekgyógyász főorvos. Ott bábáskodhattunk az első önálló gyermeksebészet létrehozásakor is. Ma nyugdíjasként már „csak” délelőtt adunk tanácsot, délután unokáinkat és dédunokáinkat kényeztetjük. A gyermekeink-unokáink-dédunokánk nagyon készülnek aranylakodalmunkra.