Mert az erősek nem sírnak

Ezt a rövidke karcolatot 12 évesen írtam. Ez volt az első komoly próbálkozásom. Az egyik kedvencem.

„Te olyan kemény szívű vagy, soha nem sírsz!” Kemény szívű? Nem... nem vagyok az... Nem sírok, az igaz. Hogy miért? Nem tudom. Talán már elsírtam az összes könnyemet. Talán csak úgy gondolom, nem érdemes. Talán csak nem akarok... de leginkább nem tudok. Aki sír, annak könnyeivel együtt távozik bánata, de bennem mind megmarad, együtt él velem, formáz, alakít, elszomorít. De ez a szomorúság különös képességet ad nekem. A szívem mindent megért, meghallja az elrejtett fájdalmakat, de miközben pajtásait hallgatja, egyre marcangolóbban tör rá a szomorúság, a fájdalom, a gyűlölet és a bánat... De minden bánathoz kapcsolódik valami apró öröm, ami a csalódás előtt talált rám. Ez a múltam és szeretem. Szeretem a bánatot, mert öröm kapcsolódik hozzá, gyűlölöm az örömöt, mert csalódás követi. Szeretem a múltam, mert tele volt szeretettel, örömmel, fajdalommal és bánattal. Szeretem, mert megtanított érezni... szenvedni, segített, hogy talpon maradjak, óvatosságra intett. Szeretem, mert segített elhelyezkedni az életben, mert elfogadtatta velem a tényeket, s az érzékeny kislányból magabiztos lánnyá alakított...
Régen sokat sírtam, ha bántottak, nem titkoltam érzéseimet. Így kiszolgáltatott lettem, és kinevettek, mondván, gyenge vagyok. Gúnyosak voltak, és nem sírtak soha... mert az erősek nem sírnak. Azóta nem sírok. Régen boldogabb voltam... sírnom kéne... Már nem tudok... Már nem fogok... Befejeztem örökre...