Ezt a rövidke karcolatot 12 évesen írtam. Ez volt az első komoly próbálkozásom. Az egyik kedvencem.
„Te olyan kemény szívű vagy, soha nem sírsz!” Kemény szívű? Nem... nem vagyok az... Nem sírok, az igaz. Hogy miért? Nem tudom. Talán már elsírtam az összes könnyemet. Talán csak úgy gondolom, nem érdemes. Talán csak nem akarok... de leginkább nem tudok. Aki sír, annak könnyeivel együtt távozik bánata, de bennem mind megmarad, együtt él velem, formáz, alakít, elszomorít. De ez a szomorúság különös képességet ad nekem. A szívem mindent megért, meghallja az elrejtett fájdalmakat, de miközben pajtásait hallgatja, egyre marcangolóbban tör rá a szomorúság, a fájdalom, a gyűlölet és a bánat... De minden bánathoz kapcsolódik valami apró öröm, ami a csalódás előtt talált rám. Ez a múltam és szeretem. Szeretem a bánatot, mert öröm kapcsolódik hozzá, gyűlölöm az örömöt, mert csalódás követi. Szeretem a múltam, mert tele volt szeretettel, örömmel, fajdalommal és bánattal. Szeretem, mert megtanított érezni... szenvedni, segített, hogy talpon maradjak, óvatosságra intett. Szeretem, mert segített elhelyezkedni az életben, mert elfogadtatta velem a tényeket, s az érzékeny kislányból magabiztos lánnyá alakított...
Régen sokat sírtam, ha bántottak, nem titkoltam érzéseimet. Így kiszolgáltatott lettem, és kinevettek, mondván, gyenge vagyok. Gúnyosak voltak, és nem sírtak soha... mert az erősek nem sírnak. Azóta nem sírok. Régen boldogabb voltam... sírnom kéne... Már nem tudok... Már nem fogok... Befejeztem örökre...
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
De amikor megfordulok egész közel érzem a száját a számhoz, és érzem a forró leheletét, ami átjárja minden porcikámat. Mélyen a szemébe nézek. Ő viszonozza a tekintetem. Érzem, már teljesen hozzám bújt, és az ölelése egyre szorosabb. Szinte már fáj ez az ölelés, mikor hirtelen megcsókol, és eltűnik minden fájdalom, és minden ami csak körülöttünk létezik...
Beküldte: Anonymous ,
2004-05-02 00:00:00
|
Egyéb
Elkezdtünk beszélgetni, kiderült hogy a neve Laci, és hogy 21 éves. Nagyon megtetszett nekem, és úgy éreztem, hogy én is neki. Ahogy beszélgettünk, egyszer csak a keze a lábamon volt, és simogatott, nagyon jól esett, már akkor éreztem, hogy köztünk nem lehet csak egy kaland, ennél több kell nekünk...
Hozzászólások
A szavakkal is ugyanez van. Az erős kimondja, a gyáva magába zárja. A gyenge nem kűzd.. Az erő MINDIG belülről kell hogy fakadjon.. belőled kell fakadnia, a lényedből.. Persze a csomagolás sem elhanyagolandó..
Nincs erős, és nincs gyenge, nincs bátor, és nincs gyáva, csak szituáció van, és ember. Más-más helyzetet, más-más ember másként old meg. Talán gyáva az, ki székre ugrik az egér elől, de a szomszéd gyermekét kimenti a lángokból?
Nem értem, miért erős, aki kimondja, miért gyáva, aki nem. A szavak, csak szavak. Elővetíthetik a személyiséget, de igazából a tettek azok, mik számítanak.
A szélsőségek soha nem jók, mert rugalmatlanok, szinte képtelenek az alkalmazkodásra.