Egy vidéki élet (1.)

A legrégebbi emlékem, ahogy anyám ölében ülve látom az égígérő karácsonyfákat menni visszafelé. Szüleim elmondása szerint a kis hegyvidéki ló által húzott szekérről láttam, mikor a frissen visszatért Máramarosi havasok egyik völgyében utaztunk, édesapámat oda helyezték postamesternek. Egy árva ruszin kislány –Olga– segített édesanyámnak a ház körül, de főként velem játszott, hiszen hét évvel volt csak nálam idősebb. Szüleim Olga nagyanyjának adtak egy tehénkét, és egy hízott sertést, és vállalták felnevelését, Így vettek nekem egy nővért. Anyám segítségével (magán tanulóként) letette az összes hiányzó vizsgáját előbb az elemiből, majd a polgáriból is, és családtagként élt velünk. Kicsi koromban számomra az anya és a testvér ötvözetét jelentette. Olga nagyon szeretett énekelni, ezért nagyon sok ruszin és román dalt és mesét tanultam tőle. Mire elértem az iskoláskort, már jól beszéltem mind a két nyelv helyi változatát, hiszen magyar alig volt a faluban.

Az iskolát 1944-ben, Máramarosszigeten kezdtem volna el. Nagyapám a román kiugrás (augusztus 23-án) után telefonált szüleimnek, hogy azonnal jöjjünk haza hozzájuk a Róka-bokorba (a nyírség és a hajdúság határán, a legközelebbi köves út jó félóra gyalog, az erdei úton csak lovon vagy lánctalpassal lehet tavasszal és ősszel közlekedni), anyai dédszüleim tanyájára. Anyám Olgát is hozta, hármasban utaztunk, mert apám, mint postamester nem jöhetett velünk, ő csak a menekítés során, a többi postással együtt utazhatott, de akkor meg nem maradhatott le. Győrig menekült, ott valahogy sikerült leszakadni, meghúzódni, és 45. májusában talált meg minket. A Róka-bokorban nem folytak harcok, csak az iskola igazgatóját lőtte le „Bíró testvér” a környék nyilas megbízottja, aki nyolc év alatt alig tudta megtanulni leírni a nevét, ezért az igazgatótanítót, a „rektor urat” vádolta.

Szerencsére a németek elkerültek (a csúfolódók szerint még a drótostót is elmerült a sárban, ezért csak az jött ide, aki eltévedt, vagy itt lakott). A front közeledtére dédapám levágta az egyik disznót, a beérkező szovjet katonákat pörkölttel várták a gyerekek és az öregek. A fehérnép és a katonakorú férfiak pedig (mindkétnembéli 10-60 év közöttiek), az erdőben bújtak el az állatokkal együtt. A katonák jót ettek, pihentek és mentek tovább. Később sem sokszor jöttek ki a hatóság emberei (igaz, ha jöttek, az csak rosszat jelentett).
A terület katonai igazgatás alatt volt, megparancsolták, hogy indítsák be az iskolát. Menekülteknek, helybennlakóknak összesen mintegy ötven 1-4 osztályos, és hasonló létszámú 5-8 osztályos gyermeke volt. A rektor urat Bíró testvér lelőtte, a kántortanító úr pedig katona volt. Édesanyám végzett tanítónő volt, csak születésem miatt még nem tanított. Gyermekkori barátnője –Juci néni– is kimenekült a városból, Mártonfalváról–, ő történelem tanárnak készült, egyetemre járt. Ők ketten alkották a tantestületet. Az iskola eredetileg is részben osztott volt. Helyben, az egyik teremben az első-harmadik, a másikban második-negyedik osztályt tanították. A nagyobbak a falusi iskolába jártak, télen az erdőgazdaság fogatával.

Elkezdtük az iskolát, én Juci néni keze alá kerültem, mind a négy évre. Juci néni lánya Klári, közel három évvel volt fiatalabb, két évvel járt alattam, de az osztatlanság miatt mégis osztálytársak lehettünk. Klárit –ha nagymamája nem ért rá– Juci néni behozta az iskolába, ilyenkor mellém ültette. Legtöbbször délután is együtt játszottunk. Mivel nem volt testvérünk –neki sosem lett, és nekem is csak 51-ben, nyolcadikos koromban született legidősebb öcsém– testvérnek tekintettük egymást.
Édesapja, Géza bácsi csak 49-ben jött haza a hadifogságból. Édesapám sokáig változó munkahelyen dolgozott, sokszor hetekig nem láttuk.
1947-ben Olga férjez ment az egyik kertészhez.
1948-ban a négyelemi elvégzése után a híres-hírhedt Debreceni Református Kollégium Főgimnáziumába írattak, lakni az ősi Kollégium falai között lakhattam. Nagyon furcsa volt, hogy vége az aranyszabadságnak, már nem csatangolhatok az erdőn, és sem szüleim, sem barátaim nincsenek velem, de természetesen büszke is voltam az iskolámra, mintha az én érdem lenne az elmúlt négyszáz év. Nem lepődtem volna meg, ha a konviktus egyik folyosóján Arany Jánost vagy éppen Csokonai uramat láttam volna. A tanév nagyon nehéz volt! Leginkább az, hogy csak havonta egyszer mehettem haza, az egyedüllét –bár huszonvalahányan voltunk a szobába, és egy másik elsőssel osztoztunk a karikáságyon), a sok tanár, a felsősök, a Város), beleszoktam, de meg nem szerettem. Ha nem féltem volna a csúfolódástól, bizony sokszor sírva bújtam volna be az egérlyukba is, de aki gyengének mutatta magát, azt mindig csúfolták, kikészítették.

1949. tavaszán édesapámat behívatták a postaigazgatóság személyzeti (káder) osztályára. Elmondták, a járási központban, Mártonfalván a postahivatal vezetését (ehhez szolgálati lakás is tartozott) bíznák rá. A kinevezés feltételéül szabták, hogy engem vegyenek ki a Főgimnáziumból és írassanak be egy állami általános iskolába. Egyúttal megfenyegették, hogy ellenkező esetben bélistázhatják (ekkor két listát írtak, az „A” jelűre a megbízhatók, „B” jelűre a megbízhatatlanok kerültek, ezeket elküldték, és esetleg évekig nem találtak megfelelő állást). Szüleim hosszas tanakodás után elfogadták az ajánlatot, és augusztusba Miklósfalvára költöztünk. Ezért aztán nem a második gimnáziumba mentem, hanem a hatodik általánosba, csak különbözeti vizsgát kellett tennem. Édesanyám is most már városi iskolába került tanítónőnek. Azért viszont már nem szóltak, hogy minden vasárnap elmentünk a templomba, vasárnap délután (néhol délelőtt) úgynevezett vasárnapi iskolákban tanultuk a hittant, majd konfirmáltunk. Nagy örömömre Klárikáék is beköltöztek, hiszen Géza bácsi innen ment katonának, a gabonakereskedelemnél (Futora) örömmel fogadták, régi, ellenőri állását visszakapta.

Viszonylag közel laktunk egymáshoz, és egy általános iskolában tanultunk.
Nagyon szokatlan volt, hogy immár mindkettőnknek mindennapi valósággá vált az apa. A bokorban mienk volt az egész világ, itt pedig, ismeretlen helyek, veszélyek korlátozták szabadságunkat. Komoly botrány lett, amikor a régi temető egyik jegenyéjéről lehoztam egy kiscicát. Ma már tudom, hogy a közelben lévő villanyvezetéktől féltettek. Néhány hónap alatt azért itt is megtaláltuk a határokat, és szünidőnket a Róka-bokorban töltöttük nagyszüleinknél.
Mártonfalváról el kell mondanom, hogy a történelmi Partiumban található. Igazi alföldi mezőváros. Lakosainak nagy része hajdúnemes (Bocskai fejedelem telepítette le őket), egy kisebb csapatot még Szent László királyunk telepített, és kollektív nemességet adott nekik, mint a „Szent Jobb Őrzői”-nek. Ezért aztán nálunk az intézmények vagy Bocskai István, vagy Szent László (I. László) esetleg Szent István (I. István) nevét kapták, mint a város keresztező főutcái a Bocskai, illetve a Szent László. A kereszteződésüknél van a Szent István tér a Városházával, a katolikus és a református templomokkal együtt. Volt nálunk kórház, de még egészségügyi technikum is.

A városban az őshonos családok döntően Nagy, Szabó, Kiss, Dúll, Vass, Sóvághó Szentjóbi és Szentjobbi nevűek voltak, meglepő de ez a nyolc név viselői alkotják még ma is a lakosság kétharmadát. A nevek (főként a ragadványnevek) beszédesek voltak, a protestáns hajdúk a leszármazottai a nevük elé a hadnagyuk (illetve seregük) nevének első betűjét kapták (G Nagy, Cs Szabó, stb.), a Szent László által telepítettek voltak a Szentjóbi vagy Szentjobbi nevűek. A régi gyüttek (beköltözők) is kaptak egy-két nemzedék után ragadványnevet. Ez olyan volt mifelénk, mint másutt a polgárjog! Hosszú, becsületes múlttal kellett kiérdemelni.
A 49/50-es tanévben, a mi iskolánkban csak a nagy hidegben volt kétműszakos tanítás (délelőtt a felsősök, délután az alsósok, kevesebb tantermet kellett fűteni), ekkor hét közben alig találkoztam Édesanyámmal, illetve Klárikával. Amint megjött a jó idő, ismét csak délelőtt jártunk iskolába. Napközibe nem szerettünk járni, ezért általában náluk vagy nálunk töltöttük a délutánt. A leckével gyorsan végeztünk, majd órákon át játszottunk, sokat olvastunk.
A nyári szünetben nagyszüleinknél voltunk a Róka-bokorban, a régi iskolatársakkal már lazább volt a kapcsolatunk, a régi libalegelőből tett a TSZ gyapotföldje, eltűnt a régi közös játszóterünk. A felnőttek hajnalban keltek, így reggel órákra kettesben maradtunk, ezért igyekeztünk együtt aludni. Egyik reggelen birkóztunk, leszorítottam, és elkezdtem csiklandozni. Tudtam régről, hogy a testhajlatainak simogatásával, puszilgatásával nevetőgörcsöt okozhatok. Ekkor éreztem meg először, hogy már teljesen más érzést okoz mindkettőnknek. Klárika nem menekült az ujjaim elöl, hanem szétnyitott ölét nyomta hozzám, magára húzott, és csókra nyújtotta a száját. Csókolózni kezdtünk, az apró mozgások hatására, a megkeményedett szerszámom kezdte szétfeszíteni szemérmét, egyre mélyebbre jutottam, izzó forróság vett körül. Ez már túl intenzív érzést okozott mindkettőnknél, az ágyékomban addig nem ismert érzések és a lüktetés mindent más érzést elnyomott, ez az új érzés megrémisztett, gyorsan lefordultam és mellé heveredtem, egymás felé fordulva tovább csókolgattam, simogattam. A játszadozásaink közben most már tudatosan próbáltuk meg előidézni a szemérmünk izgatással a jóérzést, azaz az orgazmust közeli állapotot. Mint minden falusi gyermeknek, nekünk is sok ismeretünk volt a szaporodásról, az állatok párzásáról, nem egy ellést, pároztatást láttunk, elvben tudtuk, hogy az embernél is hasonlóan történik, ezért nem mertük végigvinni az egyesülést.

A következő (1950/51-es) tanév kezdetén városkánkban az összes elemi-, polgári-, nép-, általános iskolákból és a különféle gimnáziumok alsó tagozataiból létrehozták az egységes általános- és ipariskola rendszert. Ennek kapcsán –nálunk is, mint egész Magyarországon– kétműszakos lett az általános iskolákban az oktatás. Már mindketten felsősök voltunk, anyáink viszont alsóban tanítottak, ezért velük ellentétesen jártunk iskolába. Az átszervezések miatt iskolánk a mi lakásunk közelében volt, ezért legtöbbször nálunk „tanultunk” naphosszat. Való igaz, hogy sokat tanultunk, a tanév végére már képesek voltunk az orgazmusig izgatni egymást.
Húsvétkor mondták meg, hogy testvéremet szeptemberre, Klárikáét pedig karácsonyra várjuk.

Amikor végre meg született –1951. szeptember 2-án– Lajos öcsém, nagyon boldogok voltunk, hiszen tudtuk, hogy szüleim is milyen régóta várták, édesanyámnak közben több megszakadt terhessége is volt. Mindenki nagy bánatára Juci néni elvetélt (vagy halva szülte meg öthónapos magzatát kinek hogy tetszik jobban), sajnos többet nem is lett terhes, pedig minden akkori orvosi lehetőséget is megpróbáltak. Ebben az időben a szülési és szoptatási szabadság csak négy hónap volt, utána kötelező volt visszamenni az anyáknak dolgozni, de szoptatási időkedvezményt kaptak. December 21-én (Sztálin 72. születésnapján) megindult a környező tanyákkal a buszközlekedés. A teherautó vázra fából ácsolt bódés „buszt” nevezték fakarusznak. Lajoska betegsége esetén nagymamám jött be segíteni, mert édesanyámnak karácsony után már dolgozni kellett.

Klárikával együtt vigyázhattunk Lajoskára. Nekünk ez főként egy új játék volt, Lajoskát, mint egy élő babát vontuk be a családjátékunkba. Mi voltunk a szülők, Lajoska a gyermekünk. Szüleim nyugodtan mehettek színházba vagy moziba, akár Pestre is utazhattak. Ilyenkor teljesen olyan volt a helyzetünk, mint minden kisgyermekes párnak. Első a baba, és, csak ha elláttuk, akkor foglalkozhattunk egymással, szerelmeskedhettünk. Klárika rohamosan nőiesedett, mellei már szépen formálódtak, még rendszertelenül, de megkezdődött a menstruációja. Mezítelenül szerettünk összebújni, és addig csókolgattuk-simogattuk egymás egész testét, amíg mindketten eljutottunk a csúcsra.
52. pünkösdjén együtt konfirmáltunk, rám még a régi 14 éves korhatárt alkalmazták, Klárikára már az új, 12 évre leszállítottat, így három évfolyam konfirmált együtt. Az állam akadályozta az egyház működését, sokan (okkal) féltek az egyház fokozatos háttérbe szorítástól. Ebben az időben lett (gyakorlatilag) kötelező az Úttörő Szövetségbe illetve a nagyobbaknak a Demokratikus Ifjúsági Szövetségbe (DISZ) belépni. Az úttörőcsapat foglalkozásait kötelezően a gyermekeknek illetve a fiataloknak tartott istentiszteletek, hittanórák idejére időzítették. Elméletileg szabad vallásgyakorlás volt, de gyakorlatilag ott akadályozták, ahol tudták. Előírták, hogy a népnevelő brigádok járjanak családokhoz agitációs félórákat tartani. Ezt vasárnap, az istentiszteletek idejére szervezték, addig maradtak, amíg nem vállalták el a délutáni műsor megnézését. Délután volt a műsor, az agitációs beszédet mindig a megyétől, esetleg a járástól küldött megbízott tartotta, néhány csasztuska, szavalatok tették emlékezetessé az eseményt. Hiába voltunk kitűnő tanulók, az egyetemi felvételnél fontosabb volt a DISZ ajánlása, mint a tudás. Az értelmiséginek nevezett gyermekek csak a betöltetlen helyekre juthattak be. (Egy távolabbi rokonom az építőipari technikumban kitűnő eredménnyel érettségizett, jelentkezett építészmérnöknek, a DISZ szervezet meghallgatta, majd felvették a pesti állatorvosi egyetemre. Bement a minisztériumba, onnan visszaküldték a megyéhez. A MDP (Magyar Dolgozók Pártja) megyei oktatási osztályán megpróbálta elérni a korrekciót, ott tudta meg, hogy a járásból egy lány viszont a BME építőművész szakára került felvételre az állatorvosi helyett. Hónapok alatt, határozott fellépésük, és a járási vezetés egyértelmű támogatása után tudták elcserélni a tanulási lehetőséget. A járási MDP titkár bebizonyította, hogy ők az eredeti jelentkezést javasolták, de valahol, valakik elcserélték. Júlia és Tibor közben megszerették egymást, és összeházasodtak.

1952-ben befejeztem az általános iskolát, és sikeresen felvételiztem Bocskai Gimnáziumba. Mindenki szerencséjére ezt a református reálgimnáziumot úgy államosították, hogy szinte minden tanár a helyén maradt, és a legnagyobb változásként a lányok rendes tanulók lehettek. A tanári kar elsősorban nevelt, másodsorban oktatott. Nálunk minden szombat délután 20 óráig tánc és klub volt. Minden osztálynak délután kettőig volt órája, háromig ebéd, takarítás, teremrendezés volt. Minden héten másik osztály volt a rendező, ők készítették a büfét (pecsenyezsíros- illetve lekváros kenyér, a közelben dolgozó szódásoktól hoztunk ballont, vettünk tömény szörpöt, és utólagos elszámolásra kaptunk süteményt a cukrászoktól). A díszteremben csináltunk vidámműsort (csasztuskák, régi kabaré tréfák), utána tánciskola és össztánc volt, a különböző tantermekben mindenféle társasjátékot játszottunk. Ritkábban filmet is vetítettünk. Tanévenként két-három klubdélutánt szerveztünk, ebből többnyire kitelt a kétnapos kirándulás költsége. Alkoholt szigorúan tilos volt az iskolába bevinni (tanároknak sem), ezért „kénytelenek” voltunk a közeli piacon lévő késdobálóba (kofa-bár) kimenni. Az utcai bejáraton mentek be a tanárok a söntésbe, a 16 évnél idősebb diákok az udvar felöl kerestük fel a pincesörözőt (nem találkoztunk).

Mi még a szorgalmi időben (fél három és öt óra között) és este nyolc után még szülői kísérettel is csak az iskolaigazgató írásos engedélyével mehettünk ki az utcára. A régi (bő háromszáz éves) tanulói önkormányzat maradványa volt, hogy a kérelmek elbírálását magunk végeztük, a tanároknak elég volt időnként beszámolnunk. Érdekesség volt még az Osztálykrónika, amit minden héten másik osztálytárs vezetett, ebben mi írtuk le a véleményünket a tanárainkról (az ötvenéves érettségi találkozónkra kikeresték a régi füzeteinket). Az igazgatónk ezt minden nap elolvasta, és hetente megbeszélte tanárainkkal.
1952. karácsonyára szüleim –minden megtakarított pénzünket felhasználva– megvásároltak egy családi-házat, hiszen tavaszra már a másik testvéremet vártuk. A ház kis előkertel rendelkező sorház volt, az ONCSA telepen. Az Országos Nő- és Családvédelmi Alap szervezésében épített telepek a két háború között megvalósult –akkor nagyon korszerű– egységes képű, helyi hagyományokat folytató lakótelepek voltak. Itt nekem egy saját szobám lett, igaz a konyhából nyílt, alig 2*2 méteres –éléskamra volt eredetileg, és nem volt ablaka–, de az osztálytársaim közül nem volt senki más, aki egyedül aludt egy helységben. Az ágyamat megemeltük annyira, hogy alatta elfért egy régi íróasztal is. Itt már megint lett egy zug ahova elbújhattunk Klárikával. Szék helyett került ide az üllőláda (egy faragott támlájú, festett ládájú alkalmatosság, akár egy nagyobb gyerek is aludhatott rajta).
1953. tavaszán meghalt Sztálin. Elkezdődött a változás, kicsit könnyebb lett az élet Nagy Imre miniszterelnöksége alatt, de a következő években megint elromlott minden, az inga visszalendült.

Tavasszal megszületett kisebbik öcsikém, Viktor is. Nyáron ismét a tanyán éltünk, Lajoskát is elhoztuk magunkkal, így édesanyám kicsit tudott pihenni otthon. Nagyszüleim tisztaszobájában laktunk hármasban egész nyáron. Lajoskával kapcsolatos minden felelősség, és munka ránk hárult, kiváló alkalom volt a jövendő családmodellünk kipróbálására. Mivel a felnőttekkel együtt, hajnalban keltünk (4 óra körül), Lajoska délelőtt aludt egy-két órát. A szénapadlás egyik zugában, pokrócokból, régi takarókból elkerítettük a „házunkat”. Idebújtunk családot játszani. Ha Lajoskát lefektettük és elaltattuk, meztelenre vetkőztünk, összebújva csókolóztunk, simogattuk-puszilgattuk egymást. Egyik nap is a szénapajta padlásán voltunk, amikor egy fiatal pár jött, leheveredtek lent a szénába, csókolóztak, majd legkülönbözőbb testhelyzetben szerelmeskedtek. Nem mertünk megmozdulni, amíg tartott, megéreztük a misztériumot a profán cselekedetben. Összebújva, arcunkat összeszorítva, egy deszkarésen lenézve, lélegzetünket visszafolyva figyeltünk, nem mertünk megmozdulni. A helyünkről jól láttunk mindent, részletesen megfigyelhettük a csókolózást, a simogatásokat, a behatolást, de időnként még a párzó mozgás közben szemérmüket is megfigyelhettük. Miután elmentek, sokáig csak néztünk egymás szemébe, majd lassan megcsókoltuk egymást, immár igaziból, kezdődő kamaszkorunk minden szenvedélyét beleadva. Ezután a meglesett szerelmeskedésnél látottakat mi is megpróbáltuk. Egyszer meztelen testét csókolgattam, amikor a szemérméhez értem a csókolgatással, kicsit elsimogatva a szőrszálakat, nyelves csókot adtam rá, nagyajkak megnyíltak, annyira terpesztett, hogy a második csókom már a kisajkakra és a csiklóra került. A bekövetkező orgazmusa alatt ajkaimat szorította szemérméhez. Miután megnyugodott, elkezdte puszilgatni a makkomat, a szájába-arcára lőttem a magomat.

(folytatása következik)