Emlék!

Hallom a dallamot a fejemben. Ütemre ring a testem. Kezem a tollon, szemem csukva. Mégis érzem a papírt, mely hív és vonz. Levelet kéne írnom, de nem megy. Sok a mondani való.
Lassú a dallam, hevesen gyors a gondolat. Nem jó ez így! Dühvel vegyes gyengéd érzelmek fognak el. Egy emberre gondolok. Egy emberre, ki oly’ kedves a szívemnek. Barna szeme van és vörös haja. Legalábbis az emlékeimben így él. Sokat nevet, lassan fújja ki a cigi füstöt. Merengve néz, és kedves. Szereti a zenét, és egy jobb életre vágyik! De nem mondd semmit, csöndben szenved. Kívülről látni a fájdalmát, de a kapcsolatról csak találgatni lehet. Néma halál ez.
Keserves küzdelem mások szeme elöl elrejteni valamit, ami úgy is nyilván való. De akkor is nevet, és éjjelente egy kedves emberről álmodik, ki sokat jelentett neki. Álmokba szőtt életet él, és várja a megváltást. De nem mondja. Helyette éli az életet, amíg teheti. Gyerekekkel van körül véve, de nem láthatja a jövőjüket. Nem tudhatja meg, hogy fiút hoz a világra a nagyobbik. Nem láthatja a fiát, ahogy focizik és kiolvassa az Egri csillagokat. Nem láthatja a legkisebb könnyeit, mely neki szól…
Az évek tova szálnak és ő elmegy. Bele az éjszakába, gyöngén, szomorúan, egyedül. Nem köszön, nem mondd semmit. Nem integet. Nem dob csókot, nem üzen… Nem tesz semmit, csak átadja magát a másvilágnak, mely olyan nagyon messzire viszi.
Emlék… mind csak emlék és egy felnőtté vált 6 éves gyerek gondolatai az Anyukájáról. Az ölembe hullnak a sós, szilánkos cseppek… és nem morzsolom el őket. Hisz’ neki szólnak, csak Neki!