Az utolsó ügyem

Mi volt ez? Tényleg hallottam valamit, vagy csak a képzeletem tréfálkozott velem? Nem, nem ezt biztos, hogy nem én találtam ki. Valami neszt hallottam. A szél odakint süvít, mintha nevetne rajtam, kacagná a szerencsétlen helyzetem. Már bántam, hogy elvállaltam ezt az ügyet. Nem lett volna szabad. Ötven fölött az embernek már ésszerűen kellene gondolkodnia.
És most itt vagyok.
Itt ül előttem Miss Heltid.
1878-at írunk, és a felderítetlen gyilkosságok száma roppant magas. Miss Heltid három napja bérelt fel engem. Könnyű, rutin munkának látszott. Valaki leveleket küldözgetett neki, és azt kérte, hogy derítsem fel a levélíró kilétét. Én elvállaltam, de a levélíró nagyon profi volt, viszont sikerült használható nyomot is találnom.
De még semmi konkrétumot nem sikerült kiderítenem.
Egy órája kaptam meg a Miss üzenetét, hogy jöjjek ide az ingoványba, a házába.
Greggel üzent, aki az istállófiú volt nála. Rendes gyerek volt csak egy kicsit buta. Mikor megkaptam az üzenetet egyből ide indultam, de nem siettem eléggé, mert ezalatt megölték szegény Heltid kisasszonyt. Megfojtották.
A sokéves tapasztalatom során megállapítottam, hogy már halott. De viszont a faasztalon, amire leborult, még ott volt az ujjai alatt a lecsapódott pára. Ezek szerint még a gyilkos a közelben van. Lehet, hogy a házban.
Két választásom maradt: 1. Visszamegyek Greggel a városba a seriffért, és közben elszalaszthatom a gyilkost, vagy 2. Visszaküldöm Greget egyedül, és én megkeresem a gyilkost.
Nagyon bátor döntést, hoztam és a 2.-at választottam.
Kimentem tehát, és elküldtem a fiút.
Mikor elhajtott, vettem egy mély lélegzetet, visszamentem a házba, közben elővettem a 38-as Smith and Wessonomat, és elindultam az első szoba felé...