Vertige - Ösvény a semmi felé VII

VII.    FEJEZET


Az megérkezésemet követő hajnalban, a kissé furcsa, de valamiért mégis szimpatikus testőr lökdösésére ébredtem. Arthur, a velem egy korosztályú fiatalember berontott az új hálószobámba, majd szándékosan felrángatott fel a nyugalmamból.
-    Mia franc van? Itt még aludni sem hagyják az embert?
-    Sajnálom Mr. Clayton, de hogyha szeretné látni Miss. Lionst, mihamarabb készülődjön, hogy indulhassunk.
Nem értettem, hova ez a nagy sietség, de mivel Aliceről volt szó, nem haboztam: kiugrottam az alacsony kiságyamból, az faasztalka alá helyezett csomagomból felkaptam egy tiszta öltözéket, kezembe vettem az ajándéknak szánt, kissé már elhervadt csokrot és már léptem is ki az egyszerű szobámból. A fiatal testőr csak úgy viharzott lefele a hosszú lépcsősorokon, át a gazdagon díszített termeken, végig a hosszú, műalkotásokkal teli folyosókon, a kastély alapsoráig. Itt szembekerültünk, egy egyszerű, de finoman faragott faajtóval, amely előtt útikalauzom megállt.  Arthur, a magas, edzett, katonának is beillő fiatalember úgy állt előttem, mint a legnemesebb, legegyenesebb úr, akit csak ismerek. Rövid, barna haja, frissen mosott vörös egyenruhája azt a benyomást keltette bennem, hogy a velem, szinte egykorú fiút, valaki igen jól megtanította a rendre. Miután az rejtélyes ajtó elé értünk, Arthur, smaragdzöld szemeit rám vetette, majd váratlanul megszólalt:
-    Tizenöt perce van, hogy kihozza onnan a lányt és kijussanak a kastélyból. Ne kérdezősködjön, majd ő mindent elmagyaráz. Sok sikert!- azzal a kezembe nyomott egy hatalmas kést, biztatóan vállon ütött, majd eltűnt a folyosó sötétségében.
Valóságosan megrémültem, az óriási vágóeszközt a kezemben tartva. Minek adott ez nekem kést?  Nem volt időm ezen gondolkodni, már tegnap óta éreztem, hogy itt valami nincs rendben és megmagyarázhatatlan okok miatt bíztam a szimpatikus testőrben. Meg kellett tudnom mindent, erről a helyről, látnom kellett a szerelmemet, így hát a bal kezemben a rémisztő késsel, a jobb kezemben a csokor rózsával bátran benyitottam az ajtó mögötti helységbe. Pontosan olyan terem volt, mint amiben én is megpihentem az éjjel. Hirtelen, a sötét szoba falai között, jobboldalra nézve megpillantottam egy ágyat, amiben Alice nyugodott. Bájos arca, még ha alvás közben is, de újra elvarázsolt. Már kezdtem elveszíteni a bizalmamat, az illemet nem ismerő, de mégis kedves Arthurban:
-    Felébreszt, hajnalok hajnalán, kést nyom a kezembe és beküld a rég nem látott ’’barátom’’ szobájába, hogy egy rossz mozdulattal őt is felébresszem… Milyen tréfa az ilyen?
Abban a pillanatban, ahogy gondolataimban leforogtak ezek a szavak, megláttam valamit, amitől a koránkeléstől a késig, minden értelmet nyert: Alice alvás közben még oldalról az ágyához volt kötözve. Ezért nem mehetett ki a kastélyból, hogy megkapja az üzeneteinket, és valószínűleg, hogyha Arthur nem ébreszt fel hamarabb, én is erre a sorsra jutok. Első viszontlátásunk alkalmából rángatni kezdtem a fogvatartott lányt, akit titokban szerettem addig, amíg felébredt. A vonatban kigondolt köszöntő, amit az első találkozásunkon terveztem előadni, semmissé vált, mert csak egy szó csúszott ki a torkomon:
-    Kiszabadítalak!
-    Leo? Hogy kerülsz te a kastélyba? Nem kellene itt lenned! Vertige meg fog ölni!
-    Mióta először megláttam, tudtam, hogy valami nincs rendben az öreggel. Ne aggódj, pár perc és szabad leszel. – azzal, kezemben a frissen élezett késsel, pillanatok alatt elvágtam az Alice-t fogva tartó szíjakat, így már csak a kastélyból kellett kijussunk.
-    Mikor innen kiértünk, mindent el kell mesélned! Mellesleg, hoztam neked valamit. Átnyújtottam szívem választottjának a tegnap lopott rózsacsokrot, ő pedig a nyakamba ugrott, majd átölelt.
-    Köszönöm, köszönöm, hogy itt vagy!
Soha nem esett jól ennyire az, hogy végre megérinthettem életem szerelmét. Az ölelésem enyhülni kezdett, a szánk közeledett egymáséhoz, míg csaknem az ajkaink összeértek volna. Mielőtt azonban átélhettem volna az első, Alice-től kapott csókot, a kis szoba ajtaja hirtelen kitárult és belépett a helységbe a megtestesült gonosz: Jean Vertige. A meglepettségtől mindketten megrémültünk. Alice könnyezni kezdett, az öregurat látván. Ekkor még semmit sem értettem a történtekből. Miért kötözték le és tartották fogva Alice-t? Miért nem szerette volna Vertige, ha én is a kastélyban maradok? Nemsokára ezekre a kérdéseimre is választ kaptam. Az igazgató ördögi vigyorgás közepette gyilkolóan a szemünkbe nézett, majd megszólalt:
-  Oh, drágáim, ugye nem szökni próbáltak ebből a valóságos paradicsomból? Mr. Clayton, úgy tudom, figyelmeztettem önt, hogy ha itt marad, rossz dolgok fognak történni, és ha tegnap nem fordult vissza, akkor többet nem fog innen menekülni.  Alice, te hálátlan kis dög! Hogy merészelnél elmenni, miután ételt, kényelmes otthont adtam neked?
-   Maga egy idegbeteg állat! Hogy képzeli, hogy csakúgy bezárhatja az embereket, semmi következmény nélkül? Egyáltalán mit ér el ezzel?
-  Szóval mégsem ápol olyan jó kapcsolatot Miss. Lionssal, hogy ő beavatta volna magát ebbe a kis titokba. Nagyon helyes, akkor, majd elmesélem én:
- Tudja, kedves Leonard, Brighton nem mindig volt az a békés, nyugodt, hely, ahová az emberek azért járnak, hogy kiengedjék a gőzt és kipihenjék magukat.  1514-ben, szörnyen véres háború folyt ezen a területen Anglia és Franciaország között. A mindenre kész francia hadsereg bátran küzdött a brit katonák ellen, de a hazájuktól távol lévén, nehezen állták meg a helyüket. Valamit gyorsan tenniük kellett, hogy megfordítsák a csata állását: egy furfangos ifjú tiszt, Jeremié Vertroine egy ötlettel állt elő: a város különböző pontjain óriási tüzet gyújtanak, és miközben az angol katonák igyekeznek eloltani a lángokat, Vertroine és a többiek elfoglalják Brightont.  A hadsereg megbeszélte a teendőket és így is cselekedtek. A franciák sorsa hirtelen megfordult és máris nyerésre álltak, mikor a semmiből előbukkant Anglia titkos, sátáni serege: a boszorkányok. Gonosz, ördögi teremtmények, maga Lucifer küldöttjei voltak, akik csak a vitéz francia katonák lelkére vágytak. Az ő közbelépésük ellem már képtelenek voltak szembeszállni a tisztességes franciák, így a britek, habár nem menthették meg a várost a lángok pusztítása elől, mégis elsöprő győzelmet arattak. A francia hadsereg tábora szinte teljesen megsemmisült, csak egy személy, Jean Vertroine élte túl. Ezután titokban nevet változtatott, vagyont szerzett magának és családja átköltöztetése után felépíttette a Vertige kastélyt. Ő építtette a szeretett kastélyomat és eskette meg a család többi tagját, hogy a rémes tűzeset minden századik évfordulóján feláldoznak egyet, a boszorkák leszármazottai közül a büszke francia katonák emlékére. Az egyetem létezése egy igen hihető álca volt egy fiatal végzős diák idecsábítására, így nem volt nehéz dolgom elfogni ezt a bestiát.
- Maga teljesen meghibbant! Azt állítja, hogy Alice boszorka? Szálljon már le a földre és nyugodjon meg, amíg kihívom a rendőrséget és magát letartóztatják emberrablás és gyilkossági kísérlet vádjával. – mondtam feldúltan.
- Szóval nem hisz nekem, Mr. Clayton, akkor talán Miss. Lions tarthatna egy bemutatót, ami meggyőzné önt szavaim hitelességéről.
- Ne haragudj, Leo, de ez az igazság. Az őseim okkultizmussal foglalkoztak, és én is elörököltem a képességeik egy részét.
Érthetetlenül, csodálkozva néztem a szerelmemre. Ekkor Alice kitárta bájos karjait, a szemem láttára a magasba emelkedett, és az egész teste egy fényalakká változott. Nem tudtam hinni a szemeimnek, a lány, akit évek óta ismertem, hirtelen gyönyörű, makulátlan fehér angyalszerű formává alakult. Mindig tudtam, hogy Alice más, mint a többi lány, de ez már túlzás volt.
-    Elképesztő, Mr. Clayton, valóban elképesztő. Szörnyű teremtmények ezek a dögök, szerencsére a kastélyban elrejtett óriási mágnesek olyan erőt generálnak, ami nem engedi meg ezeknek a szörnyeknek, hogy teljesen felszabadulhassanak. Ha ezek a mágnesek nem lennének, minden bizonnyal es a dög egy szempillantáson belül, észrevétlenül eltűnne a kastélyból. Talán tegnap elolvasta a bejárati kapura helyezett aranybetűs szöveget, amely megboldogult ősöm szavait idézi: „La mort des sorcières!’’ Ez angolul annyit tesz ki: „Halál a boszorkákra!” Több mint négyszáz éve családom ehhez a törvényhez tartja magát és jövőre, a város leégetésének ötszázadik évfordulóján büszkévé teszem Vertroine ősapámat és feláldozom a valaha látott legnagyobb erejű boszorkát, Alice Lionst. Magának, Mr. Clayton utoljára megadom a lehetőséget, hogy távozzon a kastélyból, hogy 2014 első napján végezzek ezzel a szörnyeteggel. Nos, mi a döntése?
Teljesen meg voltam rémülve attól, amit ezen a reggelen tapasztaltam és a legnagyobb vágyam az volt, hogy kijussak innen, mégis valami meggátolt. Bármennyire is féltem attól, amit ma láttam, hihetetlen módon Alice-t így is halálosan szerettem, ezért nem hagyhattam meghalni.
-    Nem bánthatja Alice-t!- ezekkel a szavakkal nekirontottam Vertigenek, de ekkor a kinti folyosóról berohanva két vörös egyenruhás őr az utamat állta és könnyedén lefogtak.
-    Nagyon helyes, Mr. Clayton, az ön döntése volt. Fiúk, a dögöt kötözzétek vissza, aztán az urat vigyétek le a kamrába, Arthur mellé.
Tudatosult bennem, hogy Arthur, a fiatal testőr feláldozta magát a szabadulásunkért, ami így sem sikerült, de még fontosabb tény volt, amire ezután döbbentem rá: talán nem láthatom többé Alice-t. A szerelmem lekötözése után az őrök kirángattak a szobából, és becipeltek egy sötét, ágyakkal teli terembe. A sötétben megpillantottam az eszméletlen Arthurt, aki mellé pillanatokon belül kikötöttek. Az egyik őr, egy fémasztalról, ami a terem bal oldalán volt elhelyezve, elővett egy injekciós tűt, majd hirtelen a karomba szúrta, én pedig másodperceken belül elaludtam.