Körvonalak

Az asszony, a Nő, Ő az életadó. Méhében fogamzunk, mellén nevelkedünk, cseperedünk, lágyékán ringunk, mint csecsemő .Később is odahúz az ösztön, nemhiába.

József Attilánál szebben, talán még senki sem fogalmazta. " Nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszít a muszáj is" .

Így hát nem is felébekerekedni kívánkoznék egyik legnagyobb költőnknek, nem. Csak a magam egyszerű módján, buja gondolataim veletek megosztandó, ennyi lenne.

Elöljáróban. Édesanyám kórházi ápolónő volt, amikor születtem. Bölcsődébe nem hordott, inkább vitt magával a nővérek közé, úgy négy és fél éves koromig. Hosszú göndör szőke hajam adatott , egészen iskolás koromig nem járt sikerrel a borbély, akkora nagy ricsajt csaptam, sűrű krokodil könnyek kíséretében . Mindenki azt hitte, lány vagyok. A nővérsereg imádott engem, dédelgettek ölükben, keblükre öleltek felváltva. Csókokkal halmoztak nap mint nap, és mintha csak mind a kedvemben akart volna járni, fejemet tenyerükkel szorítva oda, cicik, mellek, keblek, illatos halmok közé.

Nekem az volt ott maga a paradicsom. Annyi ruganyos domborulat, sajnos csak gyerekkorban kapható oly módon, önzetlenül, mint ahogy nekem volt szerencsém abban részesedni. Mondom mindezt, nem is azért mintha a melleket el szeretném választani a női testtől, vagy akár lelküktől, hanem hogy jobban értsétek a női domborulatokhoz való különös vonzódásom.

Volt egyszer régen, hogy meleg reggelre ébredve, barátnőmet ébresztgetve, eme gondolatokra jutottam. Mint a kamera lamellái pillantok a dombokra, S most a másodperc tört része is elég, Már lelki szemeim előtt lebeghet a kép.

Ugyan minek köntörfalazzak! Óh de szép melleid vannak! Azt hiszem, megcsiklandozlak.

Hjajj de szép, jujj de formás lanka. Se nem körte, nem is alma az alakja. Ott a kettő közt, kecses rádiuszok halma. Ki az, ki ilyent, mert tervezni?! Hajlat és domb. Pozitívból hajlik az ív, S lesz belőle negatív.

Ujjaimba szállt a lábam? Bandukolva indulok. Körben lenn a hegy tövében, Puhán lépek, csoszogok.

Erre talán, vagy tán arra? Nem is tudom, motyogom. Felderítő út ez kérem! Mind az ösvényt bejárom, S majd ha botlom, Azt se bánom.

Csúcshoz közel, lankán várok, Bársony pázsit simogat, Elidőzöm, nyújtózkodom, Mind az ujjam enyeleg, Vadon, buján hempereg.

Bimbók nyílnak fenn az ormon. Egek! Felfelé meredeznek, Illatot szippant az orrom, Jobb, ha tovább őgyelgek.

Van ám nékik udvaruk, Rózsaszínű pisztráng húsa. Apró barázdák serege, Mint kertész tervez virágágyást, Mintaívből kiindulva.

Mint a szirom, úgy remeg, Enged a kérő tenyérnek. Mágnes él ott, egy különös, Ajkat formál, húz oda, Születésünktől fogva.

Ha fejem reá lehajtom, Ott a másik, féltékeny. Hallom, mintha mondaná: "Miért pont Ő? És hát Én? Enyém légy ma estére! Bokros legyen teendőd, Puszit kérek zsengét. Csókot sokat, cuppanóst."

Persze mikor mellkasom, Kettőjükhöz simul majd, Vita halkul, gőg enyész. Tisztán csakis szerelemben, Boldogságban fürdő a kéj, Dagály is jő, nem veszély.

Négy a szemhéj lehunyva, Kettő a szív, dobogva. Egy a lelkek gomolya, Semmitől sem zavarva.