Szemerkélő eső, borult égbolt. Nagyapja ilyenkor mindig azt mondogatta, ilyen trágya időben az embernek még a bortól is elmegy a kedve. És az öreget ismerve ez vigasztalhatatlan időjárást jelentett. A szél is fújt, igaz nem orkánszerűen, de azért elég kellemetlenül, folyamatosan.
Ez megint eszébe juttatta Őt. Persze ez sem igaz. Nem kellett eszébe juttatni, hiszen szinte folyamatosan látta maga előtt. Szellőcske …
Hat hónapja már, hogy egyedül maradt. Csendesen és teljesen váratlanul ment el. Kedvenc foteljában ülve, könyvvel a kezében. Arca békés volt, szeme csukva, valóban mintha csak elaludt volna. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, mindenki ilyen halálban reménykedik. De a nagykönyv arra nem tér ki, mi lesz azzal, akit itt hagynak. Azzal, aki évtizedekig társa volt, akinek ő volt a jobbik fele, akit végtelen szeretettel terelgetett és vigyázott rá az úton, aki nélküle senkinek és semminek érezte magát. Senkinek és semminek, akinek nincs már keresnivalója ezen a világon …
Halványan elmosolyodott. Valahol olvasta, hogy karácsonykor megnő az öngyilkosságok száma, főleg a magányosok körében. Hát igen … Amikor döntésre jutott ez is felmerült benne. Meg az a bizonyos karácsony, amikor megismerte.
Szikrázó napsütés volt és szinte tavaszi meleg. Az embereket kicsalogatta a páratlan időjárás, akkor még valahogy nem volt ilyen hibbant rohanás az egész ünnep. Épp a szüleihez igyekezett, amikor meglátta a téren a padon. Azon a padon, ami utána az ő padjuk maradt örökre. Arcát az ég felé fordítva napozott, hosszú szőke haját néha meglebbentette valami könnyű szellőcske. Még lehunyt szemmel is mosolygott. Döbbenten állt meg. Szerelem volt ez első látásra, egy mindent elsöprő lázas érzés. Képtelen volt megmozdulni, csak bámulta a csodálatos jelenést. A csodálatos jelenés lassan kinyitotta a szemét, hunyorogva a napsütésben. Fejét egy picit oldalra billentve, két kis gödröcskével az arcán, halk hangon megszólalt:
- Igen ?
Csak állt, mint egy idióta. Végtelennek tűnő szünet után dadogva szólalt meg.
- Bo … bocsánat, de valahol el… elhagytam … a … a tárcámat … itt …. valahol, talán a pad alatt … Nem látta … vé…. véletlenül?
Szellőcskéből gyöngyöző kacaj tört ki. Megrázta a fejét, szőke tincsei szinte repkedtek.
- Nem. De hihetetlen, hogy ennél jobb nem jutott eszébe! – mondta még mindig nevetve.
Ez a nevetés mindent megváltoztatott. Onnantól kezdve összetartoztak. Amikor örök hűséget fogadtak egymásnak, mindketten tudták, hogy ez így is lesz. És így is volt. Persze voltak völgyek, de a csúcsok mindent feledtettek. Amikor megszületett a kislányuk, a kapocs még szorosabb lett köztük. És akkor sem szakadt el, amikor kilépett az életükből.
Keserűen megrázta a fejét. Hosszú évek teltek el azóta, hogy kimondta: - Ha nem tetszik, tűnj el a házamból! És a lány így is tett. Dacból? Már nem tudja meg soha. Ráadásul valami piszlicsáré hülyeségen kaptak össze, jézusom hát nem volt normális, ilyet mondani. De hát nem gondolta komolyan! De kimondta, a lány pedig megkeményedett és elment. Szellőcskét akkor látta másodszor sírni. Először akkor amikor a szülőágyon a mellére helyezték, és most hogy kilépett az ajtón.
- Visszajön. Lehiggad és vissza fog jönni, én mindent megbocsátok …- csak ez járt a fejében. De nem jött. Később sem. Akkor már őrült módjára keresték, de nyoma veszett. Egy ostoba mondat miatt elvágott minden köteléket. Teltek az évek és hozzászoktak ahhoz, amihez nem lehet hozzászokni: nem volt többé lányuk. A karácsonyok soha többé nem voltak ugyanolyanok. Több gyermekük nem született, Szellőcske soha nem mondta ki, hogy őt hibáztatja mindenért, de a mardosó önvád nem akart csillapodni. Szinte megszállottként ragaszkodott Szellőcskéhez, aki egyedül maradt neki. És … és aztán ő is elhagyta …
Szépen eltervezett mindent. Utoljára ellátogat a padukhoz, aztán itthon leül Szellőcske kedvenc foteljába, a kedvenc vörösborával és a gyógyszeres üveggel. Fájdalommentes lesz és békés. Mikor felébred, Szellőcske fogja majd a kezét és mosolyog rá. Igen, így kell lennie. A fotel melletti kisasztalra egy kistányért készített, amibe beleszórta az összes altatót, ami az üvegben volt. Mellé rakta a borospoharát, a dugóhúzót és az üveg cabernetet, amiből csak ez az egy palack volt a kisboltban. Így. Kabátot vett, sálat is. Szellőcske állandóan figyelmeztette erre, nem akarta hogy beteg legyen. Keserűen elmosolyodott.
Az utcán nem sokan jártak. Az emberek ilyenkor a karácsonyfa mellett állnak és reménykednek. Reménykednek a csodában, ami soha nem fog megvalósulni. Egykor ő is közéjük tartozott, de ma már … Mi értelme az önáltatásnak?
A padon volt valaki. Az ő padjukon. Igen, egy hosszúhajú, kissé sápadt fiatalember. Nyugodtan ült, pedig nem volt rajta más csak egy ing és egy vékony nadrág. Vállig érő haja és nyílt, átható tekintete volt. A földön előtte egy ócska szatyor, benne nyilvánvalóan az összes értéke. Hajléktalan, szentestén egy padon. A nagyváros cseppet sem ritka képe. Merőn nézte a fiatalembert, és furcsa bizsergető érzés járta át a testét. Közvetlen elé lépett és egy pillanatra a szemébe nézett. Meleg, barna tekintete volt. Egy szót sem szóltak egymáshoz. Nem érzékelte mennyi idő telt el. Aztán lassan levette a kabátját, összehajtotta és a férfi mellé rakta a padra. Sóhajtott, amikor a szél érintését megérezte. A fiatalember a kabátra nézett, aztán újra a szemébe. Nem kezdett hálálkodásba, de szemei beszéltek helyette. Szinte észrevehetetlenül biccentett egyet, aztán sarkon fordult. Átballagott a téren, a nagy tölgyfánál megállt és visszafordult. A fiatalember már belebújt a kabátba, ami egy picit bő volt neki. Halvány mosolyra húzódott a szája.
Beleszagolt a pohárba, amely pompás illattal csalogatta. A kistányérból felmarkolt egy pár szem altatót és … és felberregett az ajtócsengő. Összerezzent, hiszen nagyon régóta nem hallotta a hangját. Igazából nem is emlékezett rá, hogy milyen hangja van. Várt. Ez valami tévedés lesz. Nem várt senkit. Már nem. A csengő újra megszólalt. Ki a fene lehet ilyenkor? Letette a poharat, a tablettákat és az ajtóhoz ment. Nem nyitotta ki. Reménykedett, hogy mégis tévedés, hogy a hívatlan látogató megunja és elmegy, hogy ő is békében elmehet … De nem. A csengő kitartóan szólt. Dühös lett, ez így nem fog menni. Szinte feltépte az ajtót, készen arra, hogy elküldi a fenébe a zavaró idegent, de döbbenten látta, hogy a fiatalember áll a küszöbön, a térről, a padjukról, az ő kabátjában. A szitkok helyett csak ennyit tudott kinyögni: - Igen?
A férfi ugyanúgy nézte őt, mint a padon, és amikor megszólalt a hangjában nem volt semmi zavartság, csak valami finom békesség:
- Ne haragudjon, hogy ilyenkor zavarom, de …. – elmosolyodott és önkéntelenül végigsimított a kabáton - De a zsebében maradt a tárcája és hát gondolom, arra még szüksége van … Megnéztem, onnan tudtam meg a címét.
A jó büdös francokat van szükségem arra a rohadt tárcára – villant agyába az első gondolat. A második az volt, hogy nem is emlékezett rá, hogy a zsebébe rakta. A harmadik az volt, hogy minél előbb megszabaduljon az idegentől.
- Hát …. igen … öö … köszönöm, de …. -makogta zavarodottan.
- Bemehetek? – a kérdés úgy érte, mintha gyomorszájon vágták volna.
Micsoda? Mi??? A férfi hangja kellemes, de ellentmondást nem tűrő volt. Dermedten hátrált, az idegen pedig belépett. Körbepillantott a lakáson és rászegezte fürkésző tekintetét.
- Egyedül ünnepel szenteste vagy vár valakit?
Képtelen volt megszólalni. Tehetetlenül nézte, ahogy a férfi leül a fotelbe.
- Hűha, magának komoly betegségei lehetnek, ha ennyi gyógyszert kell szednie – mutatott a kistányéron lévő halom tablettára – Igazam van?
A feje olyan vörös lett, mint a főtt rák. Egy hang sem jött ki a torkán.
- Szóval, mi a helyzet? – mosolygott a fiatalember – Lehet, hogy rám várt? Mert tudja, a legtöbb ember vár valakire. Van aki egész életében vár. És reménykedik. Vagy maga talán kivétel?
Megnémult. Most már biztos. Nem ez … Ez nem vele történik … Ez lehetetlen.
Úgy érte a csengő újbóli megszólalása, mintha áramütés érte volna.
- Úgy. Tehát mégis várt valakire, aki megérkezett. Miért nem nyit ajtót? – hallotta valahonnan nagyon-nagyon messziről a férfi hangját.
- Nyisson ajtót, megjött akire várt – hallatszott újra a férfi szelíd hangja.
Mint akit hipnotizálnak indult az ajtó felé és kinyitotta. A mai este másodszor. És ott állt ő. Igen ő. A szőke rakoncátlan tincsek, az angyali mosoly a két kis gödröcskével. Ő volt az. Semmi kétség. Visszajött hozzá!
- Szel … Szel …. Szellőcske – hebegte vékony, reszelős hangon.
- Tessék? Hogy mondta? – kérdezte a jelenés, aztán felkacagott – Ja, igen anyu mondta, hogy tisztára olyan vagyok, mint a nagyi fiatalon. Mutatott képeket is.
A vér hangosan dobolt a fülében és jelezte, hogy ez a valóság.
- Anyu? Azt mondta anyu?
- Igen – sütötte le a szemét a lány – És én azt mondtam neki, hogy most már szeretném megismerni a nagyszüleimet. Bejöhetek?
Behátrált a szobába, ma este már másodszor. A lány félénken lépett be és körbepillantott.
- Nagyon szép lakás, és milyen példás rend van!
Önkéntelenül követte a lány tekintetét. A kis asztal, a terítőn semmi más, csak egy friss fenyőgally. A fotel, benne összehatogatva a kabátja, rajta a tárcája. Csak az idegen hiányzott. Megrázta a fejét. Ez lehetetlen, végig az ajtóban állt, nem tudott mellette észrevétlenül kimenni. Hová tűnt? Eszelős módjára forgatta a fejét, átment a hálóba, benézett a fürdőszobába is.
- Keres valakit? – kérdezte a lány – Talán a nagyit? Tényleg ő hol van?
Zokogni kezdett. Rázkódott a válla és két kézzel megragadta a lány kezeit. Aztán félresöpörte arcából a huncut tincseket, és a sírástól el-elcsukló hangon nyögte ki:
- Itt van a nagyi …. Itt vagy ….