Lesütöttem a szemem zavaromban, de Melinda folytatta: -Hidd el nekem: ez az út nemcsak Párizsról fog szólni neked.- Ahogy rám mosolygott, éreztem valami furcsa bizsergést belülről – valami olyasmit, amit eddig még soha nem tapasztaltam. Talán tényleg igaza van: ez az út több lesz egyszerű utazásnál
Melinda mosolyogva figyelte, ahogy próbáltam feldolgozni a bókjait. Volt valami a tekintetében – kedves, mégis magabiztos –, ami egyszerre nyugtatott meg és hozott zavarba.
-És az a szőke hajad... tökéletesen illik a kék szemedhez. Biztos vagyok benne, hogy sok lány irigykedve néz rád az öltözőben edzés után- – mondta könnyedén, miközben hátradőlt az ülésben.
-Ugyan...- – próbáltam szabadkozni, de éreztem, hogy az ajkaim mosolyra húzódnak.
-Ne szerénykedj!- – folytatta Melinda határozottan. -Az a póló remekül áll rajtad. Látszik, hogy büszke lehetsz a testedre. És az a tartás... A röplabdások tartása mindig is lenyűgözött.-
Éreztem, ahogy az arcomat elönti a forróság. Kicsit jobban ki is huztam magamat, hogy melleimet kihangsúlyozzam. A szavai őszintének tűntek, és valami különös bizsergést keltettek bennem. Zavartan babráltam a pólóm szegélyét, de már nem voltam olyan feszült, mint korábban. Melinda hangja meleg volt, tekintete pedig... furcsa módon megnyugtató és izgató egyszerre.
-Te aztán tudod, hogyan kell bókokat osztogatni- – nevettem el magam végül, próbálva feloldani a helyzetet.
-Csak az igazat mondom- – kacsintott rám játékosan. -És szerintem itt az ideje, hogy te is lásd magadban azt, amit mások látnak benned.-
Nem tudtam mit válaszolni. Csak bólintottam egy aprót, miközben próbáltam elterelni a gondolataimat arról, hogy mennyire jól esnek ezek a szavak.
-Képzeld, ismerem Párizst, mint a tenyeremet- – váltott hirtelen témát Melinda, miközben kényelmesen hátradőlt az ülésen. -Van egy titkos helyem, amit a turisták általában nem ismernek. Egy kis kávézó a Montmartre egyik eldugott sikátorában. Ott készítik a város legjobb forró csokoládéját.-
A szemeim felcsillantak az érdeklődéstől. -Tényleg? Mesélj még!- – kértem izgatottan.
-Tudod mit? Mi lenne, ha megmutatnám?- – hajolt közelebb Melinda, szemében huncut fény csillant. -A következő napokban úgyis szabad vagyok. Ha szeretnéd, szívesen elkalauzollak a kedvenc helyeimre.-
-De hát... nem akarok a terhedre lenni- – kezdtem szabadkozni, bár belül nagyon is tetszett az ötlet.
-Ugyan már! Imádok új embereknek megmutatni mindent, amit szeretek Párizsban. Van egy csodás kis pékség is, ahol olyan croissant-t készítenek, hogy még álmodban is arról ábrándozol majd.-
Elmosolyodtam. -Az jól hangzik...-
-És tudod mit? Este felmegyünk az Eiffel-toronyba. Ilyenkor nyáron különösen gyönyörű a kilátás. Az egész város olyan lesz alattunk, mintha millió csillag ragyogna.-
Ahogy hallgattam őt beszélni Párizsról és a terveiről, éreztem, hogy minden kezdeti szomorúságom eltűnik. Melinda lelkesedése ragályos volt; már azon kaptam magam, hogy izgatottan tervezgetem vele együtt a következő napokat.
-De előbb- – folytatta játékosan –, -meg kell tanítanom neked néhány hasznos francia kifejezést. Például azt, hogyan kell helyesen kiejteni a 'croissant'-t.-
Nevetnem kellett ezen. -Rendben! De csak akkor tanítasz meg rá, ha veszel nekem egyet abból a híres croissant-ból!- – feleltem vidáman.
Melinda elnevette magát. -Megegyeztünk!- Ahogy rám mosolygott, valami furcsa melegség töltött el belülről; úgy éreztem, ez az utazás valóban több lesz egyszerű kirándulásnál.
Kopogás hallatszott a kabin ajtaján, majd egy fiatal, sportos alkatú kalauz lépett be. Azonnal magára vonta a figyelmemet. Homlokán apró izzadságcseppek gyöngyöztek a nyári hőségtől, és az egyenruhája – rövid ujjú ing és rövidnadrág – szorosan simult az atletikus testére. Volt benne valami könnyed magabiztosság, ami egyszerre volt megnyugtató és kissé zavarba ejtő.
-Jó napot kívánok, hölgyeim! A jegyeket szeretném ellenőrizni- – mondta mosolyogva, miközben megigazította a vállán lógó táskát.
Gyorsan előkerestem a jegyemet, de éreztem, hogy az arcom kezd kipirulni. Melinda lazán átnyújtotta a sajátját, miközben rám kacsintott, mintha csak azt mondaná: -Nézd csak, milyen hatást gyakorolsz rá!-
A kalauz lassan átnézte a jegyeket, közben pedig alaposan végigmért minket. -Párizs... remek választás- – jegyezte meg, miközben lepecsételte a jegyeket. Aztán rám nézett, és egy sejtelmes mosollyal hozzátette: -Bár ha engem kérdeznek, most sokkal szebb látvány tárul elém, mint az Eiffel-torony.-
A szavai teljesen váratlanul értek. Éreztem, ahogy az arcom még jobban elvörösödik. Melinda nevetve forgatta meg a szemét. -Gyakorolja ezt a szöveget minden utasnál?- – kérdezte játékosan.
-Csak amikor ilyen kivételes szépségű utasokkal találkozom- – válaszolta könnyedén a kalauz. A tekintete egy pillanatra újra rám siklott, és éreztem, hogy valami furcsa bizsergés fut végig rajtam.
-Ezt a kupét mindenképp megjegyzem magamnak- – folytatta mosolyogva. -Nem mindennap látni két ilyen gyönyörű hölgyet egy fülkében.-
Melinda kacagott, én viszont próbáltam elbújni a zavartságom mögé. -Ha bármire szükségük lenne az út során, én vagyok szolgálatban egész éjszaka- – tette hozzá az ajtóból egy sokatmondó pillantással.
-Ó, igazán figyelmes- – jegyezte meg Melinda játékosan. -És mi van akkor, ha csak társaságra vágyunk?-
-Akkor is számíthatnak rám- – válaszolta a kalauz sejtelmes mosollyal. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha direkt nekem szánta volna ezt a választ.
Ahogy távozott, Melinda felém fordult és vigyorogva megjegyezte: -Na tessék! Még el sem értünk Párizsba, és máris bókokkal halmoznak el.-
-Ne viccelj!- – mondtam zavartan. -Biztos csak udvarias akart lenni.-
-Udvarias? Ugyan már!- – nevetett Melinda. -Az a srác konkrétan rád volt tapadva a szemével.-
Éreztem, hogy újra elpirulok. -Csak túlreagálod... biztosan ugyanezt mondja minden utasnak.-
Melinda hátradőlt és kacsintott egyet. -Hidd el nekem: nem minden utas kap ilyen különleges figyelmet.-
Próbáltam elterelni a gondolataimat az egész jelenetről, de valahogy nem tudtam kiverni a fejemből azt a sejtelmes mosolyt és azt az utolsó pillantást. Vajon tényleg rólam szólt ez az egész? Vagy csak udvariasság volt? Az ablakon kifelé bámulva próbáltam összeszedni magam, de Melinda továbbra is nevetve figyelt engem.
Ahogy a vonat lassan zakatolt Párizs felé, Melindával egyre többet beszélgettünk. Kíváncsi voltam rá, hiszen olyan magabiztosnak és céltudatosnak tűnt, hogy szinte természetesnek éreztem, hogy meg akarom ismerni.
-Szóval... mesélj egy kicsit magadról!- – kérdeztem mosolyogva, miközben próbáltam elterelni a figyelmemet a kalauz korábbi bókjairól.
Melinda hátradőlt az ülésen, és könnyedén válaszolt: -Hát, 23 éves vagyok, Budapesten élek. Kézilabdázom már gyerekkorom óta, de emellett elég sok minden más is érdekel.-
-Mint például?- – kérdeztem kíváncsian.
-Nos, van egy kis vállalkozásom. Kutyákkal foglalkozom – tréningeket tartok gazdiknak és kutyáknak egyaránt. Ez valahogy mindig is közel állt hozzám. Van egy golden retrieverem, Max. Ő inspirált arra, hogy komolyabban foglalkozzak ezzel.-
-Kutyatréning? Ez nagyon izgalmasan hangzik!- – mondtam lelkesen. -És Max milyen? Mesélj róla!-
Melinda szeme felcsillant, ahogy Maxról kezdett beszélni. -Ő a legjobb társ, akit csak elképzelhetsz. Okos, játékos és hihetetlenül ragaszkodó. Amikor épp nem edzek vagy dolgozom, mindig vele töltöm az időmet. Sokat kirándulunk, és imádja az erdőt. Néha úgy érzem, ő tanít engem többre az életről, mint én őt.-
Elmosolyodtam. -Ez annyira szép! Nekem is van egy kutyám, Morzsi – egy beagle. Ő is nagyon szeret túrázni, bár néha kicsit makacs tud lenni.-
Melinda nevetett. -Ó, a beagle-k híresek erről! De biztosan imádnivaló lehet.-
-Bár néha próbára teszi a türelmemet,- mondtam nevetve, -de nem tudnék nélküle élni.-
-Pontosan így érzek Maxszal kapcsolatban- – mondta Melinda mosolyogva. -Egyébként a kutyatréning mellett szeretek olvasni és utazni is. Párizs például az egyik kedvenc városom.-
-Ezért ismered olyan jól?- – kérdeztem.
-Igen,- bólintott Melinda. -Már többször jártam ott, és mindig találok valami újat. Az Eiffel-torony gyönyörű este, de én inkább a Montmartre kis sikátorait szeretem vagy a Szajna partját naplementekor.-
Ahogy hallgattam őt beszélni, éreztem, hogy még jobban felnézek rá. Volt benne valami különleges – az a fajta magabiztosság és szenvedély az élet iránt, ami engem is inspirált.
-Te tényleg tudod, mit akarsz az élettől- – jegyeztem meg csendesen.
Melinda rám nézett és elmosolyodott. -Igen... azt hiszem, igen. De ez nem azt jelenti, hogy mindig minden könnyű lenne. Sok munkám van abban, hogy elérjem azt, amit szeretnék.-
Ez a mondat valahogy nagyon megérintett. Úgy tűnt, Melinda nemcsak magabiztos volt, hanem hihetetlenül céltudatos is – valaki, aki keményen dolgozik azért, hogy megvalósítsa az álmait.
-És te?- – kérdezte hirtelen. -Mit szeretnél elérni?-
Egy pillanatra zavarba jöttem a kérdéstől. -Hát... most leginkább csak szeretném élvezni ezt az utazást és kicsit újra összerakni magam... de hosszabb távon? Talán egyszer én is szeretnék olyan magabiztos lenni, mint te.-
Melinda mosolygott és játékosan megérintette a karomat. -Hidd el nekem: már most több van benned annál, mint amit gondolsz.-
Ahogy kezdett sötétedni, Melinda felállt és a csomagtartóhoz lépett. -Szerintem lassan át kéne alakítanunk az ágyakat- – mondta, miközben levette a táskáját. -Segítesz? Ketten gyorsabban megy.-
-Persze- – bólintottam, és felálltam, hogy segítsek. Együtt kezdtük kihajtogatni az üléseket. A mechanizmus nyikorogva engedett, és az ülések lassan vízszintes helyzetbe kerültek. Meglepődve néztem, ahogy a két ágy szinte összeért középen.
-Hm, elég szűkös lesz- – jegyezte meg Melinda mosolyogva. -Remélem, nem mocorogsz álmodban.-
Elpirultam. -Igyekszem nem... de általában nyugodtan alszom.-
-Az jó- – kacsintott rám játékosan, miközben elővette az ágyneműt a felső tárolóból. -Bár így is vigyáznunk kell, nehogy véletlenül átguruljunk egymáshoz éjszaka.-