Vertige - Ösvény a semmi felé XIII

XIII.    FEJEZET

A hatalmas ütés után, hosszú órákon át voltam eszméletlen. Amikor nagy nehézségek árán, iszonyatos fejfájás közepette ki sikerült nyitnom a szemem, ismeretlen helyen találtam magam. Egy apró, még a kastélybeli szobámnál is kisebb cella jéghideg, érdes padlóján ébredtem. Alig tudtam megmozdulni a testemen lévő millió horzsolás és seb miatt. Próbáltam visszaemlékezni arra, hogyan kerültem ide, de az utolsó zavaros kép a múltból, ami beugrott, a halálos fémrúd volt, amivel leütöttek. Újra tudatosult bennem, hogy nemrég vesztettem el a nemes szívű bajtársamat, Arthurt, aki nélkül, valószínűleg, örökké a kastély rabja leszek. A szemeim ismét megteltek könnyel. Szörnyen éreztem magam, fizikailag és lelkileg egyaránt.
Kis idő múlva, kezdtek visszatérni az érzékeim. A kőkemény padlón feküdve, igyekeztem minél tágabbra nyitni a szemeimet, hogy részletesem megszemlélhessem a helyet. A szobának nem volt ablaka, szinte teljesen sötét volt. Az egyetlen beáramló fényforrás a mellettem levő rácsajtón keresztül szűrődött be. A helyiség falai egyeletlenek, durvák voltak, vályogból és földből épültek. A szobára, ahol gyengélkedtem, gond nélkül rá mondhattam volna, hogy egy barlang és senki sem tiltakozhatott volna. Az egyetlen kivétel, amiben eltért az ősemberek hajdani otthonától, hogy egy kevés bútorzat fellelhető volt benne: két kopott, félig-meddig törött szék, valamint egy faasztal. Az ajtótól baloldalra levő sarokba egy pár szakadt pokróc volt ledobva. Hirtelen arra létem figyelmes, hogy szövetdarabok alatt valami mozog. Felálltam a kényelmetlen padlóról, majd odasántikáltam. Közelebb hajoltam a pokrócokhoz, majd észrevettem a lényt, aki akaratlanul rémített meg. Alice volt. Fényes, fekete haja iszonyatosan össze volt kócolva, a ruháit szinte teljesen összetépte valaki, de még így is gyönyörű volt. Egészen biztosan őt is leütötték, hiszen más módon nem hittem, hogy ebben a jeges veremben el lehet szenderedni. Alice forgolódott a hideg földön, nem akartam felébreszteni. Lassan, óvatosan leültem mellé és teljes csöndben csodáltam, ahogy alszik, amíg egy váratlan, iszonyatos csengés fel nem riasztotta őt az álmából. Megfordultam, hogy megtudjam, mi keltette ezt a szörnyű dübörgést és megláttam őt. Maga az emberbőrbe bújt ördög, Jean Vertige állt a cella előtt és széles kardjával ütötte a rácsajtót.
-    Jó reggelt, drágáim! Jól aludtak? – kérdezősködött, démoni mosollyal a száján az úr.
-    Hol vagyunk, Vertige? Hova hozott minket, maga elmebeteg? – kiáltottam rá, ahogy csak a telt erőmből.
-    Mr. Clayton, nem hiszem, hogy így illik beszélni azzal, aki tetőt ad a feje fölé, de mivel ennyire kíváncsi, szívesen válaszolok magának. Önök a Vertige birtok promicinbányáiban tartózkodnak. Nem érdemes többet mondjak a helyről, a kis drága munkások úgyis megismertetik magukat vele. Annyit szerettem volna csak közölni magukkal, hogy életük többi részét itt fogják eltölteni. Mr. Clayton, nincs oka szomorkodásra, hiszen az elkövetkező hónapokat Miss. Lionssal töltheti és év végéig lesz alkalma elbúcsúzni tőle. Sétáljanak, szórakozzanak. Oh, és Miss. Lions, ne feledje: Közeledik a vég! azzal Vertige hangosan felnevetett és el is tűnt a cellánk ajtajából.
Nem tudtam szóhoz jutni. Újabb zsákutcába kerültünk, ahonnan esélytelen volt visszatalálni a szabadba. Rájöttem, hogy ez a hely volt az, amelyről Arthur barátom mesélt a halála előtt, és hogyha még ő sem ismert kiutat innen, mi még úgysem fogunk találni, de kötött az esküm. Megfogadtam bajtársamnak, hogy végzek Vertige-l és kiszabadulok erről a szörnyű helyről, ezért valamit ki kellett eszeljek. Időm nem sok volt, párhónap állta rendelkezésemre, új tervet kiötleni és megvalósítani, de sajnos Alicen kívül senkire se számíthattam a még ismeretlen, félelmetes helyen.
Miután már nem hallatszottak Vertige léptei az ajtónk előtt, szerelmemhez fordultam, majd átöleltem úgy, mintha ezer éve nem láttam volna. Ezután egyenesen a csodálatos szemeibe néztem, majd rámosolyogtam, mintha azt próbálnám vele elhitetni, hogy nincs semmi baj. Tulajdonképpen, amikor Alicevel kettesben voltunk, néha valóban úgy éreztem, hogy most már minden jobbra fog fordulni, de később kiderült, hogy mindig tévedtem. Most azonban ki kellett élvezzem az együtt töltött közös perceket, hiszen nem tudhattam, mikor veszik el tőlem újra. Az egyetlen jó dolog, mióta Cambridgeből az volt, hogy Alice belém szeretett, minden egyéb tevékenységem sikeressége füstbement: hiába iktattam ki Calebet a Brightonba tartó vonaton, mert pár perc múlva engem is megvertek, hiába próbálkoztam kiszabadulni a kastélyból, mert semmi esélyem sem volt rá és hiába ismerkedtem meg a világ legnemesebb szívű emberével, akit még barátomnak is neveztem, hogyha Vertige megfosztotta őt az élettől. Felfogtam, hogy mennyi szörnyű dolog történt velem az utóbbi időben, de most nem szabadott elhagyjam magam. Alice mellett kellett legyek, hogy vigyázzak rá és megvédje. Tudtam, hogy ki kell, szabaduljak innen, nem csak magam, hanem a szerelmem és a Arthurnak tett ígéretem miatt is.
-    Ne aggódj kicsim, még semmi sincs veszve. – szólaltam meg bátorítóan.
-    Tudom, Leo. Tudom, hogy te ki fogsz szabadítani bármi áron, hiszek benned. Szeretlek.
Amint a kedvesem kimondta ezeket a szavakat, az ajtó előtt egy hatalmas, sötét alak jelent meg és takarta el a szobába beáramló fényt. Nem tudtuk ki ez, és mit akarhat. A rejtélyes ismeretlen elővett egy kulcsot a zsebéből, kizárta a cella ajtaját és lassan, nyugodtan besétált elénk. Egy nálam két fejjel magasabb, izmos középkorú harcedzett barna férfit szemlélhettünk meg a szerelmemmel. Egy hajszál sem torzította csillogó, kopasz fejét, egyenletesre igazított körszakálla vérbeli motoros benyomását keltett bennem. Koszos, fehér munkásinget, valamint barna bársonynadrágot viselt, látszódott rajta, hogy nincs könnyű dolga e helyen. A tekintete hideg volt, nem lehetett belelátni a fejébe. Nem tudtam, hogy mit akar a mi frissen kiadott cellánkban, de a legértelmesebb gondolat, ami a fejemben forgott, hogy Vertige küldte őt valami okból. Rögtön Alice elé léptem, ezzel védeni próbálva a rémisztő óriástól, de ekkor a férfi nevetni kezdett:
-    Ne izgulj, pajti, nem bántani jöttem titeket. Hallottam, új foglyok érkeztek, ezért gondoltam meglátogatom őket. Csak nem képzelted, hogy valamiféle gyilkos áll előtted, barátom, he? – szólalt meg a fickó, majd ismét kacagni kezdett.
Valamennyire én is megnyugodtam, látván, hogy a férfi békés szándékkal jött, ezért visszaléptem Alice elől és válaszoltam a kérdésére.
-    Ne haragudj, már mindenhol az ellenséget látom. Leonard Clayton vagyok, ő itt pedig a barátnőm, Alice Lions. - mutattam rá jobboldalamon álló kedvesemre.
-    Kivel van szerencsém megismerkedni? – nyújtottam kezemet a számomra ismeretlen alak irányába.
-    Gerhard Stone vagyok, a hely főbányásza, leltárosa és gondnoka. De inkább ti meséljetek magatokról. Hogyan sikerült ilyen fiatalon tönkretennetek az életeteket?
-    Úgy történt az egész, hogy pár hete a kastélyba csalták a barátnőmet, mivel boszorkány leszármazott, én pedig a látogatására indultam és Vertige rabul ejtett. Tegnap reggel szökéssel próbálkoztunk, de sajnos az kudarcba fulladt, ezért az öreg ide hurcoltatott minket.
-    Hát, nem semmi, amit mondasz, pajti. Őszintén sajnálom, hogy már ettől a kortól itt kell, raboskodjatok, de nincs mit tenni. – válaszolt elkeseredetten a főbányász.
-    De van! Mindig van mit tenni! Mielőtt idehoztak minket, megígértem a haldokló társamnak, Arthurnak, hogy bármi áron ki fogok innen jutni, és tartom a szavam! Csak át kell jussunk a dolgok nehezén és a végén már könnyű lesz a szabadulás, eső nélkül szivárvány sincs.
-    Azt mondtad, hogy Arthur? Arthur Locke, kastélybeli testőr? – kérdezte kíváncsian Gerhard. – Annak a kölyöknek aranyból van a szíve!
-    Igen, róla. Talán ismerted?
-    Hogy ismertem-e? Ő volt a legjobb pajtim, amíg az a szemét le nem küldött ide dolgozni. Azt mondod, meghalt szegény?
-    Sajnos igen. A szökési próbálkozásunk közben találta el Vertige egyik nyila és még mindig nem sikerült teljesen feldolgozzam. – mondtam, fejemet lehajtva a föld felé.
-    Hogyha Arthurnak tettél ígéretet, azt bizony illik megtartanod, pajti. Ha lehetne, én is segítenék nektek a szabadulásban, de mi hárman éhez, kevesek vagyunk, a többi bányász pedig már teljesen elveszítette a reményt és képtelen lenne szembeszállni a ház urával.
-    Ezen változtathatunk! Vigyél el hozzájuk, majd én lelket verek beléjük. Kijutok innen, még az idén, ha addig élek is! – feleltem lángoló szemekkel és végtelen lelkesedéssel.
-    Most épp jó lenne az időzítés, mindenki az ebédlőben van. Hálát adok az égnek, hogy rátok találtam, pajtikáim! Talán most először, hosszú évek után, újra meglátom a napvilágot! Irány a kantin!
Az újonnan megismert szövetségesünk rögtön sarkon fordult, kirohant a szobából, majd intett, hogy kövessük. Azt éreztem abban a pillanatba, hogy nekünk is éppen annyira szükségünk van rá, mint neki ránk. A cellából kilépve egy hosszú, fáklyákkal kivilágított folyosóra értünk. Hamar feltűnt nem csak nekem, hanem Alicenek is, hogy ez a része a Vertige birtoknak jóval eltér a kastély csillogásától. Az egész folyosó egy földbevájt, sötét barlang. A padlón levő porba szinte teljesen belesüllyedt a lábam, a falakból néhol kisebb-nagyobb sziklák álltak ki. Ezen végigsietve egy teremben találtuk magunkat, aminek még csak ajtaja sem volt. A helyiség a kastély kantinjában levőhöz hasonló bútorzattal volt berendezve, de minden másban különbözött tőle. A tisztasági körülmények messze le voltak maradva a megszokott kantin színvonalától. Minek is építtette volna ki az öreg ezt a porfészket, hogyha úgyis csak rabok járnak ide… a terem tele volt nagydarab, borzos, izzadt férfiakkal, ők voltak a bánya munkásai. Ezek az emberek lélegzés nélkül tömték magukba a jól megérdemelt ebédet, mint néhány kiéheztetett kóbor kutya. Szinte azonnal észrevettem, hogy egy egyenruhás testőr sem felügyelt a térségben, a dolgozók teljesen magukra voltak hagyva egész idő alatt, amit furcsának találtam. Új idegenvezetőnk, Gerhard, kapkodva szétnézett a hatalmas helyiségben. Abban a pillanatban, amint talált egy üres asztalt, odarohant, majd hirtelen felugrott rá és üvölteni kezdett:
-    Pajtikáim! Eljött hát a mi napunk! Hamarosan kiszabadulhatunk ebből a börtönből, hogyha mellém álltok.
-    Ez már megint hülyeségeket beszél! Szedje már le valaki onnan a szerencsétlent! – kiáltották hitetlenkedve a bányászok.
Láttam, hogy sorstársamra nem hallgatnak a beosztottjai, ezért nekem kellett cselekednem.
-    Gerhard, másszon le onnan! Majd én elintézem. – súgtam neki diszkréten.
Mr. Stone leszállt az asztalról, átengedve nekem a helyét. Gyorsan felpattantam a poros bútordarabra és körülnéztem. Mindenki engem bámult. Egy pillanatra elillant a bátorságom, de nagy lélegzetet vettem és beszélni kezdtem a számomra ismeretlen férfisereghez:
-    Hé, emberek! Hallottátok a főnöküket! Nemsokára kijutnak innen mindnyájan!
-    Ki ez a kölyök? Mit pattog itt nekünk? Úgy se érti, mi folyik itt… - válaszolta néhány reményvesztett munkás.
-    A nevem Leonard Clayton és azért jöttem, hogy kiszabadítsam a szerelmemet! Tudom, maguk mind azért kerültek ide, mert meg akartak menteni valakit, aki számukra fontos. Nem gondolják, hogy az a személy azt szeretné, hogy épségben hazajussanak? Ugye, innen mindenkinek van családja? Nem hiszik, hogy harcolniuk kellene, azért, hogy újra láthassák a szeretteiket? Hogy ismét átölelhessék a gyerekeiket? Szerintem mindenki tudja innen, hogy milyen nehéz önöknek, de attól még nem szabad beletörődniük abba, hogy fogságban éljék le az életüket! Küzdjenek a végsőkig, vívjunk együtt élet-halál harcot Vertige-l és fosszuk meg attól, amit elvett tőlünk is. Együtt legyőzhetjük a kastély testőreit és ti visszatérhettek a családotokhoz és új életet kezdhettek. Tudjátok, a barátom, Arthur Locke, akit talán néhányan ismertek, az életét adta a szabadulásomért és az utolsó kívánsága az volt, hogy vigyem végig, amit elkezdtem és jussak ki ebből a szörnyű helyről. Biztos vagyok benne, hogy most mindenkinek ebből a teremből sok sikert kíván és vigyáz ránk az égből, tehát ne okozzunk csalódást neki! Húzzunk el innen, barátaim!
Miután elprédikáltam minden mondanivalómat a fáradt dolgozóknak, csak szótlanul álltam az asztal közepén és vártam a beszédem eredményét. Kezdtem elveszíteni a reményt, úgy éreztem, hogy még csak nem is érdekelte az embereket semmi, abból, amit mondtam, vagy talán engem is őrültnek tartanak, mint szegény Gerhardot. Pár pillanatig síri csend uralkodott az ebédlőben, majd az emberek hihetetlen módon, valami elképesztő dolgot tettek: tapsoltak. Szó nélkül néztek rám, az ismeretlen bohócra, aki új esélyt hozott az életükbe. Most se tudom miért tapsoltak, soha nem is kérdeztem rá, de nekem elég volt a munkások álmokkal teli csillogó szemének látványa ahhoz, hogy rájöjjek: már csak egy jó terv kell.