A nap, amelyen Alice bejelentette, hogy elköltözik, péntek volt: a legszörnyűbb péntek, amit valaha átéltem. Miután szó nélkül otthagytam a barátaimat Ted lakásán és hazarohantam, ki sem bújtam az ágyból. Meggyőződésem volt róla, hogy örökre elveszítettem azt, aki a legfontosabbá vált számomra. Tudtam, hogyha elmegy, más emberként fog visszatérni, hogy már nem lesz ott az a reményt keltő csillogás a tengerkék szemében, hogy Brightonban elvész belőle az a kivételes varázs. Kész voltam feladni mindent, ekkor nyúltam a telefonomért és hívtam fel a prestoni egyetem vezetőségét. Kértem, postázzák ki nekem a tavaly beadott irataimat és húzzák ki a nevem a következő tanév tanulói közül. Nem voltam képes megindokolni a döntésemet, ezért a tettemre nem adtam magyarázatot, csak egyszerűen kinyomtam a telefont. Azóta fekszem az ágyamon és mesélem a szomorú történetem részleteit. Sokak szerint a naplóírás megnyugtató tevékenység, ezért eldöntöttem, leírom életem következő szakaszának az eseményeit:
Az egész szombati napomat egyedül töltöttem a lakásomon. Most, hogy tudtam, a legkivételesebb személy, akivel valaha találkoztam, kilép az életemből, kezdtem belépni a depresszió határain belülre. Nem tudtam, miben higgyek, hogyha a sors pontosan, akkor veszi el tőlem a számomra legértékesebb embereket, amikor a legboldogabb vagyok azokkal: először Katerineben csalódtam, most pedig Alice lépett ki az életemből. Egész álló nap egy falatot sem ettem, úgy éreztem, hogyha Alice nincs velem, akkor nincs értelme az életemnek. Mindig olyan embernek ismertem magam, aki harcol az számára fontos dolgokért és küzd az igazságért, de most nem voltam képes arra sem, hogy felkeljek az ágyamból. Nem érdekelt, hogy félbehagytam a tanulmányaimat, még az sem, hogy talán később nem lesz, mit egyek. Csak Alice érdekelt. Végtelenül legyengült voltam, így aludtam el a nap végén.
Vasárnap reggel 09:30-kor költött fel a telefonom őrítő csengőhangja. Jennyfer hívott. Tudni akarta, hogy érzem magam azok után, hogy elrohantam az utolsó közös találkánkról. Elmondta, hogy már egy ideje észrevette, hogy nem egyszerűen barátként tekintek Alicere. Készségesen próbáltam tagadni a kijelentéseit, de végül olyat mondott, amitől elállt a lélegzetem. Közölte velem, hogy ugyanúgy, ahogy kezdetben én is, Alice félt attól, hogy belém szeret, mert ez az ötünk közt lévő barátság végét jelentette volna és eddig ezt csak neki mondta el. Ahogy meghallottam Jennyfer reménykeltő szavait, új erőre kaptam. Biztos voltam benne, hogy ha feltárom az érzéseimet Alice előtt, ő velünk fog maradni Cambridgeben, és talán viszonozni fogja a szerelmemet. Megköszöntem Jennyfernek a támogatását, lefürödtem, felvettem a legelegánsabb öltönyömet és siettem a szerelmem lakására. Felszaladtam a tömbház harmadik emeletére és kopogtam és megpróbáltam belépni a helyiségbe, de zárva volt. Törtem a fejem, hogy vajon miért nincs nyitva az ajtó: lassan már tizenegy óra volt, ilyenkor biztos nem alszik. Az utóbbi időben templomba sem jár, de akkor hol lehet? Hirtelen bevillant az agyamban, az iszonyú mondat, amit péntek este közölt velünk: „- A vonatom vasárnap 09:00-kor indul.’’
Elment és még csak el sem búcsúztam tőle. Szinte megőrültem az idegességtől, hogy hónapokig nem láthatom viszont, hogy soha nem válhat már a szerelmemmé. Nem voltam tisztában a gondolataimmal.
- Lehet, hogy csak viccelt és elbújt a szobájában. Biztos nem ment el, csak becsapott minket. Meg kell, keressem! –amint kimondtam ezeket a szavakat, elborult az agyam és egy határozott rúgással betörtem Alice lakásának bejárati ajtaját.
Nyugodtan léptem be a szinte üres szobákkal teli egykori, otthont nyújtó helyszín falai közé. Minden apró helyiséget átvizsgáltam a fürdőtől a konyháig, de Alice sehol sem volt. Még mindig képtelen voltam félbehagyni a keresésével addig a pillanatig, amíg rá nem bukkantam egy makulátlan, hófehér borítékra, amiben egy gyönyörű vérvörös reneszánsz motívumokkal mintázott levél díszelgett. A borítékon ékeskedő zöld pecséten egy kígyó rajzolódott ki, kereszttel a szájában, amely meglepett, tekintve, hogy ez egy egyetem címere, nem pedig egy szekta logója. Óvatosan kiemeltem a levelet a borítékból. Ez állt benne:
Tisztelt Alice Daphne Lions! 2013.07.04.
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Brighton-i William Slave tudományegyetem orvosi tagozatára. Figyelemmel kísértük eddigi munkásságát az elmúlt évek során és büszkén tudathatjuk önnel, hogy megérdemelten ajándékozzuk meg az évi 15 ingyenes hely egyikével.
Amennyiben érdeklődést mutat az intézményünkbe való bejutás iránt, kérjük július 8. hétfőig jelenjen meg egyetemünk titkársága előtt, ahol átnyújthatja személyes iratait az igazgatóságunk számára. Az épület jobboldali szárnyában állandó bentlakást biztosítunk önnek, illetve napi háromszori étkezést a főépületben levő kantinban. Abban az esetben viszont, hogyha esetleg más intézményben szeretné elkezdeni tanulmányait és nem jelenik, meg az leirt helyen az említett határidő leteltéig, azonnali hatállyal visszavonjuk az ajánlott jutalmat.
Reméljük felkeltettük az érdeklődését üzenetünkkel, a jövőben együtt gyűjtheti tapasztalatait intézményünk ösztöndíjas fiataljaival és talán a közös programokon, kirándulásokon is részt vesz majd.
Köszönjük, hogy elolvasta üzenetünket, sok sikert a továbbiakban!
Igazgató: Jean Vertige
The Lanes Street 33, Brighton, U.K.
Nem tudtam levenni a szememet a levél finoman kidolgozott lapjáról. Csak a szöveg elolvasására józanodtam ki a dühöngő, pánikszerű rohamomból. A levelet visszacsúsztattam a borítékjába, majd, mintha valamiféle szuvenír lett volna, zsebre tettem. Ekkor visszazökkentem a depressziós állapotomba. Úgy eltűntem a betörte ajtajú lakásból, mintha ott se lettem volna, majd hazavillamosoztam.
Otthon próbáltam lenyugodni és kipihenni az addigi fáradalmaimat, majd másnap, amikor már biztos voltam benne, hogy Alice beért a bentlakásba, hívogatni kezdtem. Egy hívásomat se fogadta, egy üzenetemre sem válaszolt. Aznap délután meghívtam Jennyfert, Samet és Tedet a lakásomra.
Miután mindenki kényelembe helyezte magát a szobámban, megkérdeztem tőlük, hogy beszéltek-e Alicevel, mióta távozott. Érdekes módon egyikük hívására sem válaszolt, hasonlóan az enyémekhez. Ennek hallatára nagyon feldúlttá váltam, a barátaim próbáltak lenyugtatni, hogy biztos minden rendben, de hiába. Nem tudtam másra gondolni, csak, hogy Alicenek valami baja esett.
Miután a többiek elmentek, kiterültem az ágyamon és elővettem a nadrágon zsebében elhelyezett, lopott üzenetet. Figyelmesen olvasgatni kezdtem újból és újból. Addig olvastam minél figyelmesebben a nem nekem címzett levelet, amíg rádöbbentem a legfontosabb benne rejlő információra: a címre: The Lanes Street 33, Brighton.
Az Alice iránt érzett hiányérzet és aggodalom nem hagyott nyugodni, ezért döntöttem:
- Utána megyek!- amikor ezt a mondatot kiejtettem, máris megkönnyebbültem, mert reméltem, hogyha újra találkozunk, összehoz minket a sors és azután soha nem engedem el.
Döntöttem és ehhez tartottam magam. Újból látni akartam Alice fénylő szemeit, kész voltam magam mögött hagyni a múltamat, amit Kate mellett éltem át és megalapozni a jövőmet azzal, aki megérdemli. Éreztem, hogy ő számomra az igazi, és hogyha most elengedem, nem találhatom meg az igazi boldogságot. Azonnal elkészítettem a csomagjaimat, ételt készítettem magamnak a 122 mérföldes útra, majd elmentem az állomásra. A legközelebbi vonatjárat amely Brighton felé tart, holnap 09:00-re érkezik meg Cambridgebe és 25 perc várakozás után folytatja útját. Miután leolvastam az informáló szöveget a bejárati ajtó feletti tábláról, ki is fizettem a jegyem árát és visszagyalogoltam a lakásomba. Amint felérten felhívtam Tedet magamhoz és egy sör mellett közöltem vele, hogy én is elutazom. Nem tudtam biztosan, mikor térek vissza Cambridgebe, és nem is dőltem be a barátom lebeszélő szövegének. Megkértem rá, hogy értesítse a többieket a távozásomról, habár kissé tartottam Sam reakciójától. Miután elbúcsúztam a haveromtól, Ted megígértette velem, hogyha bármilyen bajba kerülök, értesítem arról és ő azonnal kisegít abból. Mindig számíthattam Tedre és tudtam, hogy ő az egyetlen a barátaim közül, aki egyáltalán nem nézné rossz szemmel az utazásomat.
A nyugtató csevej után kikísértem Tedet és viszonylag korán lefeküdtem, hogy kipihent legyek a holnapi kaland kezdetekor.
