II. FEJEZET
Az elkövetkezendő napokban azon kezdtem elmélkedni, miként férkőzhetek be újra a volt barátaim bizalmi körébe. Rájöttem, hogy a barátság sokkal többet ér, mint egy kis ideig lángoló szerelmi kapcsolat, az igaz barátság örökre szól. Megfogadtam magamnak, hogy ezen túl mindent megteszek annak érdekében, hogy örömet szerezzek azoknak, akik nélkül nem tudnék élni, és megesküdtem, hogy többé nem fognak csalódni bennem. Ezután igyekeztem beváltani ígéretemet: amikor csak megengedhettem magamnak, hazautaztam Cambridgebe, hogy legalább egy pár napot a barátaim körében tölthessek. Néha elvittem őket kirándulni a Meling’s Woodba, de sem a kígyóval, sem keresztes pókkal nem találkoztam már. Valóban, nem sok emberrel voltam közeli viszonyban, de ezek a személyek voltak a legigazabb emberek, akiket ismertem:
Jennyfer, a mindig energikus, szókimondó lány, amióta ismerem, mindig mellettem állt. Bármilyen bunkó voltam vele szemben, ő sosem hagyott magamra és többé nem bánthattam meg. Mivel ő mindig a pártomat fogta, próbáltam meghálálni neki az örökös segítségét, kimutattam neki, hogy milyen fontos nekem, úgy, mint barát. Mióta Katevel szakítottunk, kezdetben talán neki szenteltem a legtöbb figyelmet, vele osztottam meg minden problémámat, és vele is nevettem a legtöbbet.
Ott volt Ted, a még mindig gyerekes srác, örökös mosollyal az arcán, aki mindig maximalista volt. Ted kedvenc időtöltései az foci és a meccsek nézése volt. A Liverpool FC óriási szurkolójaként egy játékukat sem hagyta ki, különösen lelkes volt, mikor hallotta tőlem, hogy Amanda, az ikertesóm, az ő kedvenc csapatának városába költözik. Ted nagyon ragaszkodó volt, habár a múltban kevés időt töltöttünk együtt. Amikor újból találkozgatni kezdtünk, rá bármikor számíthattam, volt egy érzékeny oldala is, amit nem sokaknak mutatott ki, de ne előlem, mint egyik legjobb barátja előlem nem rejtette el azt.
Sam, a folyton viccelődő volt gumis osztálytársam, akivel, habár egy ideig nem tartottam a kapcsolatot, most, hogy ismét találkoztunk, még jobb volt a viszontlátás. Sam az óta sokat változott: zöld tincsek virítottak fakó, barna hajából, leadott jó pár kilót, és ahogy megtudtam, divattervező lett belőle és napjainkban egy jól fizető cégnél dolgozik.
Akkor még őket nevezhettem a legjobb barátaimnak, de volt még valaki, egy különös személy, aki rejtelmet hozott az életembe:
Jennyfer legjobb barátnője, Alice. Ő volt a mindig titokzatos, magába zárkózó lány, akit ha megláttam, éreztem, hogy valamiért más. Hogy különlegesebb, mint a többiek, talán, mert kristályos kék szemei, annyiszor bűvöltek el, ahányszor csak rájuk pillantottam, vagy talán, mert hosszú, vállig érő, hullámzó fekete haja rejtelmet árasztott, bármerre járt, vagy talán, mert utált engem. Különösnek találtam, hogy egy baráti körhöz tartozunk, mégis ki nem állhat engem, sőt, másokat is ellenem próbál fordítani. Sokáig nem tudtam megfejteni ennek a különös viselkedésnek az okát, de végül rájöttem. Alice soha nem volt olyan lány, akit ha megsértettek, vagy megbántottak, könnyen átlépjen a dolgon, ezért haragudott rám is. Amikor járni kezdtem Katerine-vel, teljesen elfordultam a barátaimtól, amit Alice nem tudott lenyelni. Félt engem visszafogadni a társaságukba, mert fenn állt a lehetősége annak, hogy ismét cserbenhagyom őket, és emiatt újabb csalódást okozok. Igyekezett megutáltatni engem Jennyfervel, Sammel és Teddel, és néha sikerült is emiatt összekapjunk.
Tudható tény rólam, hogy szinte minden helyzetet versenyként fogok fel, hát most is így történt. Úgy fogtam fel ezt az egészet, mint egy párbajt, amely végén a barátaim a vesztes harcost kiközösítik és én nem veszíthettem. Kezdtem megijedni, hogy hamarosan elveszíthetem a számomra legfontosabb embereket. Miután Katerine is átvert, nem kockáztathattam meg, hogy a legjobb barátaim is elhagyjanak, az sorsfordító következmény lett volna. Az egyetlen lehetőségem volt a küzdelem megnyerésére, hogy védjem ki Alice minden támadását és ne engedjem, hogy befolyásolja a többieket. Nem sérthettem meg őt, mert minden, amit rám mondott igaz volt, és jogosan okozott fájdalmat, emellett pedig legbelül kedveltem őt, csak nem tudtam, hogyan közeledjek felé, úgy, hogy életben maradjak.
Telt az idő és mi öten, szinte minden szabad délutánunkat együtt töltöttük. Néha Tednél hülyültünk, vagy ritkábban felmentünk a lakásomra filmezni – eközben igyekeztem kivédeni Alice karddöféseit, amelyek próbáltak elválasztani a barátaimtól, mert még mindig érezhetően feszült volt köztünk a levegő. Legtöbbször a Cambridge-i Központi Parkban beszélgettük el az időt, esetleg, beülünk a park melletti kávézóba, a Green torchba: többször zenét hallgatva ücsörögtünk egymás mellett, vagy éppen igyekeztünk nevetni Sam erőltetett beszólásain, habár Alice és az én számomra a park mindig nagyobb boldogságot nyújtott. Ahogy múlt az idő, azt vettem észre, hogy Alice támadásai egyre csak csökkentek. Minél többet voltunk együtt, annál inkább kezdett a kapcsolatunk harmonikussá válni, amíg végül, mintha már nem is harcoltunk volna egymás ellen. Megdöbbenten észleltem, hogy lehetséges, hogy a köztünk dúló háború véget ért.
- Talán megbocsátott, azért amit tettem? Vajon végre elfogad úgy, mint barátot és túltette magát az utálaton? – ezek a gondolatok foglalkoztattak, mihelyt felfedeztem az örömteli helyzetet.
Feltétlenül tudnom kellett, hogy Alice mit gondol rólam.
- Hogyha végre észrevette, hogy más ember lettem és hajlandó barátkozni velem, én leszek a legboldogabb a világon. - hangoztattam magamban.
Akárhányszor próbáltam kettesben elbeszélgetni vele, sosem sikerült eltalálni a megfelelő pillanatot. Nem voltunk olyan jóban, hogy egyedül elhívjam valahova, sőt, az sem volt biztos, hogy nem utál és puszta feltételezésből nem mehettem biztosra. Csak akkor találkozhattunk és esetleg válthattunk is pár szót, amikor a többiek is jelen voltak. Ezekben a helyzetekben pedig szinte ugyanolyan nehéz észrevétlenül társalogni. Nem titkolózni szerettem volna a többiek előtt, csak ismerem őket és attól tartottam, hogy Jennyfer, Ted, vagy esetleg Sam azt gondolja majd, hogy ismét eldobnám a barátságukat. Bármennyire is lenyűgözött Alice az egyediségével, azzal, hogy hozzám hasonlóan ő sem tud beilleszkedni teljesen a felszínes világ hazug életmódjába és szabad gondolkodását soha nem adja fel, nem hagytam volna el a barátaimat többé, még érte sem.
Egy hétvégi összejövetelkor megbeszéltük, hogy találkozunk az Green torch előtt 22:30-ra. Jennyfer és én általában együtt érkezünk, mert eléggé közel lakunk egymáshoz, Alice és Ted kivétel nélkül, minden alkalommal közösen léptek be a bárba, valamint Sam, aki a legtávolabb él mindnyájunktól, általában egyedül utazik a központig, taxival. Furcsa módon ez az este egészen máshogy alakult, mint a többi. Kivételes éjszakának ígérkezett, olyannak, ami mindent megoldhat: Samnek közbejött egy fontos családi probléma, ezért sajnos lemondta a bulit, Ted egész héten el volt utazva Suderlandbe távoli rokonlátogatóban, ezért most pihen, és csak később szeretne fel jönni, én, pedig ahogy értesültem a hírekről, azonnal közöltem Jennyfervel, hogy beszélgetni szeretnék Alicevel a történtekről, ő pedig rögtön megértette, ezért fél órás késéssel indult a bár felé.
Lassan fél tizenegy volt, épp leszálltam a villamosról, mikor észrevettem a kint ácsorgó ismerős lányt a kedvenc kocsmánk előtt.
- Szia. Korán ideértél. Gyere, igyunk valamit. - szóltam az elgondolkodó Alicehez, majd jobb kezemet a hátához simítottam és elindultam vele az Green torch felé.
- Szia. Igazad van, foglaljunk egy asztalt és a többieket várjuk meg bent.
Bementünk a törzshelyünkre, végigkopogtattuk cipőnket a vastag fapadlón, majd kerestünk egy üres asztalt és leültünk egymással szemben. A bár berendezése egyszerű volt, mégis különleges. Minden bútordarab fából volt kifaragva és profi módon díszítve. Ugyanezzel az anyaggal voltak beborítva a falak, a pult, sőt még az ajtók is fából készültek. Annak, aki belépett a helységbe, valóban olyan érzése támadt, mintha egy erdő mélyén levő fakunyhóba került volna. A pultosok favágó jelmezben dolgoztak, hogy még eredetibbé tegyék a helyet. Az egyik úr kényelmesen odasétált hozzánk, majd megkérdezte, mit kérünk. Két sört rendeltünk.
Alicevel alaposan elbeszélgettem és óriási megletetésemre bevallotta, hogy sosem utált. Igaz, kezdetben haragudott rám a történtek miatt, végül sikeresen meggyőztem, hogy most már végleg velük maradok, és többé nem veszítik el a barátságomat.
Hirtelen, ahogy volt ellenfelem igéző szemeibe néztem, hihetetlen értés fogott el, olyan, amit már Isten tudja mióta nem éreztem. Nem tudtam megmagyarázni mit jelent, egyszerűen boldog voltam. Észrevettem, hogy Alice is ugyanolyan pillantásokat vet rám. Dermedten néztünk egymás szemébe, olyan volt, mint egy álom, amiből senki sem ébreszthet fel. Pár pillanaton belül megérkezett Ted, majd tizenegy után pár perccel betoppant a helyiségbe Jennyfer és mi felriadtunk, az álom pedig megszakadt. Leültek mellénk, mi pedig úgy tettünk, mintha egy szót sem váltottunk volna. Mindenki elkezdte mesélni, mi történt vele az adott napon, minden a szokásos volt addig, amíg már én sem tudom hogyan, szóba jött a cserbenhagyás témája. Ekkor az egész társaság felém fordult, majd várták, hogy szólaljak meg, hogy mondjak valamit, amivel megnyugtathatom őket:
- Jól van, jól van. Tudom, szörnyen viselkedtem veletek, amíg Kate-el jártam, beismerem. Tudom, nem kellett volna hanyagolnom titeket, bármilyen boldog is szerettem volna lenni. Sajnálom. Ígérem, ezen túl sosem hagylak cserben titeket, bármilyen szerelmes is leszek egy lányba és esküszöm, többé nem beszélek Katevel sem.
Abban a pillanatban, ahogy kiejtettem ezeket a szavakat a számon, csörögni kezdett a zsebemben a telefonom. Gyorsan elővettem, hogy megtudjam, ki hiv.
Katerine volt az.
