Mindnyájan tudtuk, hogy ez lesz az utolsó felvonás a kastély átka alatt. Két lehetőségünk volt: vagy megdöntjük a nagyúr hatalmát és elnyerjük a méltón kiérdemelt szabadságunkat, vagy elbukunk és csontjaink örökre a rabság földjébe tapadnak.
Gerharddal és kis csapatával, többi felfegyverkezett férfival sikeresen visszajutottunk az északi részleg területére. Rohantunk, ahogy csak tudtunk, hogy a második csoport ne induljon el nélkülünk a felszínre. A többi bányász már a kantinban várt minket. Alice is köztük volt. Amikor odaértünk, nagy tolongás közepette szétosztottuk közöttük a megmaradt harci kellékeket, akinek pedig nem maradt, az csákányokkal, vagy egyéb itt található eszközökkel készült a csatára. Mind dühösek voltak és készen álltak feláldozni az életüket a szabadságért. A déli részlegen dolgozók kegyetlen meggyilkolása miatt érzett bosszúvágyuk csak megerősítette az akaratukat és motiválta őket. Alig várták a pillanatot, hogy eszüket elvesztve kirontsanak ebből a börtönből. Bátorságuk a magasba emelkedett, most készen álltak olyan tetteket véghezvinni, amilyenekre eddig évtizedekig nem voltak képesek. Mindenki indulni akart, de senki nem mert Stone parancsa nélkül. Az emberek arra vártak, hogy a főbányász indítsa őket a csatába. Gerhard Stone volt a szemükben a tökéletes vezér, a legmagasabb tekintély, akire mindegyikük felnézett. Gerhard az őrjöngő hadserege elé állt, majd elkezdte dicső beszédét:
- Pajtásaim! Eljött hát a nap, amikor a szabadságot hirdetve megvívhatjuk végső párbajunkat a fogság démonjaival! Ez az a nap, amelyen minden rabságban töltött percünk kifizetődhet! Ez az a nap, amelyen minden itt veszett társunk halála értelmet nyerhet! Mindnyájan erről álmodtatok, erről álmodtunk és most eljött a tettek ideje, amikor bebizonyíthatjuk, méltók vagyunk-e a szabadságra. Azt mondom, mutassuk meg Vertigenek és a hitvány szolgáinak, hogy többé nem taposhatnak el minket, mert ez már a mi időnk és bármi történjék is, ne adjuk fel. Ha megöljük a nagyurat a szolgáival együtt, többé senki nem lesz foglya ennek a helynek, úgyhogy irány a kastély! Nem számit, hogy élünk, vagy halunk, ameddig szabadok maradunk!
Ezekkel a szavakkal indította útnak Gerhard a dicső hadseregét, a bányászokat, akiket megedzett az élet, és akik akaratát már ember nem taposhatta el.
A tömeg elindult a kijárat felé, de abban a pillanatban a semmiből egy asszony ugrott elő, megpróbálván megakadályozni a lázadást. Ő volt az, Vertige fertőzött, bolond felesége. Alig tudta elébünk vonszolni magát. Amint meglátta, hogy észrevettük őt, sikoltozni kezdett:
- Megálljatok, ti utolsó férgek! Nem engedem, hogy kitegyétek innen a lábaitokat! Nem hagyom, hogy bántsátok a kisfiamat! Hol van a kisfiam?
A meglepődött bányászok pár pillanatig csak bámulták szerencsétlen bolondot, ekkor egy alak büszkén kiállt társai közül és elindult a nő felé. Ősz szakálláról és egyenetlen mozgásáról felismertem a férfit: Hume volt az, az ember, aki pár napja megmentette az életemet. Eszembe jutott, hogy megemlítette, korábban őt is ez az asszony betegítette meg, maradandóan.
Hume láthatóan örült, hogy végre rátalált megfertőzőjére. Ördögi vigyorral sétált védtelen asszony elé, jobb oldaláról előhúzta a poros kardját, majd hidegvérrel szíven szúrta a nőt.
- Ez már járt neked, ribanc! – szólalt meg, ezután kárörvendő nevetésben tört ki, majd folytatta. – Gyerünk emberek, haladjunk, nincs itt semmi látnivaló, csak egy idióta volt a szerencsétlen… - magyarázta az orvos.
A bányászok többsége nem kedvelte Hume-t a modortalansága miatt, de ez alkalommal figyelem nélkül hagyták a történteket, mert mindegyikük tudta, hogy Vertige felesége megérdemli a halált.
Ezen a napon az egyetlen fontos tényező csak is a szabadság lehetett, ezt mindenki tudta. A meggyilkolt nő holttestét könnyedén maguk mögött hagyva, a bányászok tömege megfékezhetetlen hadsereg látszatát keltve masírozott végig a bányák folyosóján, elefántcsordaként dübörögve, Gerhard Stone-nal az élen, aki, akárcsak Hannibal hadvezér Kr.e. 200-ban diadalt aratott a rómaiak felett.
Az emberek csak özönlöttek végig a hosszú folyosón, amíg a kijárati ajtóhoz értek, amelyről lépcső vezetett ki a birtok udvarára. Az ajtó természetesen le volt láncolva, kívülről pedig a nagyúr őrei felügyeltek a rendre. Nem szabadulhattunk ki észrevétlenül, másik kijárat nem volt. Eljött a harc ideje. Az elől álló bányászok éles eszközeikkel igyekeztek minél gyorsabban széttörni a láncokat, majd amikor ez sikerült és Stone főbányász kirúgta a meggyengült fémajtót a helyéről, a barlangba teljes nemességével áradt be a Nap, simogató fénye. A bánya bosszúszomjas harcosai dicső lovagokként haladtak fel a lépcsősoron, amely kivezette őket a rabság karmaiból. Közeledett a naplemente, de a mennyei égitest még mindig elég tüzesen ragyogott ahhoz, hogy bevilágítsa az udvart. A bányászok nagy része évtizedek óta nem látott ehhez fogható jelenséget. Varázslatos érzést nyújtott számukra, ahogy az udvaron levő selymes fűszálak simogatták a bokájukat, ahogy végre, hosszú évek után érezhették a friss szellő csiklandozását a bőrükön. A kastélyra rávetülő napfény kristályosan ragyogóvá tette az épület köveit, csodálatos látvány volt ez szegény, öregedő bányászok számára. Ha nem lett volna más dolguk, sírva fakadtak volna örömükben, de mindannyian tisztában voltak vele, hogy ez csak az első lépés a szabadsághoz. A kastély őrei ránk támadtak, védték az otthonukat. Sokkal többen voltak nálunk, féltem, talán ez a csata is elveszett. A kardok csattogása közepette megpillantottam Alice-t a tömegben. Iszonyatos sebességgel tartott a kastély felé. Rohantam utána és végül sikerült vállon ragadnom.
- Alice! Együtt kell, maradjunk! Hova szaladsz? – kérdeztem lihegve.
- Leo! Szeretlek, de most el kell engedned. A bányászoknak semmi esélyük sincs a kiképzett őrökkel szemben, te is tudod. Nem tudjuk legyőzni őket és megölni Vertige-t is, én viszont el tudom intézni a nagyurat. Segíts az embereinknek és figyeld az erkélyt. Ennél többet nem tehetsz. Minden rendben lesz! – azzal elengedett és rohant tovább a kastély felé.
Bíztam benne, tudtam, hogy van egy terve, ezért hagytam, hogy a szerint cselekedjen. Eközben a kastély előtt még mindig dúlt a harc, a levegőben érződött a friss vér szaga. Az embereink létszáma egyre csökkent, nem volt esélyünk az őrökkel szemben. Mintha már órák teltek volna el, de hiába küzdöttünk, az ellenség csak egyre jött és eltiport minket. Figyeltem a kastély díszített erkélyét, ahogy Alice kért meg rá, de nem láttam meg sem őt, sem Vertige-t a helyen. A birtok átkozott földjét átitatta a vér, amerre léptem, szinte csak bajtársam holttesteibe botlottam. Szegény Humet is kivégezték a kastély kegyetlen szolgái. Talán megverte a sors? Talán azért érte utol a végzete, mert kiontotta egy védtelen nő életét? Ha igen, akkor az a végzet igazságosságát bizonyítja és biztosak lehetünk benne, hogy szenvedéseink kifizetődnek. De hogyha viszont csak véletlen volt a szomorú eset végbemenetele, akkor az öreg Hume csak a betegsége okozta ügyetlensége miatt lelt végső nyugalomra ilyen korán, a mi sorsunk pedig a saját kezünkben marad.
Gerhard egyszerre három emberrel is tudott harcolni, de ő sem volt legyőzhetetlen. Vörös verejték ömlött le az arcáról, szinte már az ő hite is odaveszett. Mellé álltam, hogy segítsek neki legyőzni a közeledő ellenségeket, addig pedig elfordítottam a fejem az erkély irányából. Pár perc múlva, amikor visszapillantottam rá, Vertige-t és Alice-t vettem észre, amint annak szélén állnak. A nagyúr felismert engem a tömegben.
Az álnok kígyó rám meresztette titkokat rejtő, sárga szemeit. Rezzenetlenül bámult engem, én pedig bámultam őt. Farkasszemet néztem a kígyóval, a világ bűneinek hordozójával. Mintha egy egész életet éltem volna le a szemeibe nézve, egy harccal és vívódásokkal teli életet, arcán a végtelen rabság és szenvedés trónját látva. A tekintete leláncolt, nem szabadulhattam. Belső párbajunk ideje alatt a külvilág megszűnt létezni, csak ketten voltunk: a kígyó és én. Ellenségem váratlanul levetette rólam ádáz tekintetét, majd, mintha a kettőnk köteléke szétfoszlott volna, elfordult tőlem, és Alice felé vette az irányt. Tudtam, hogy most akarja kiontani szerelmem életét, mivel nem volt biztos benne, hogy később még alkalma lesz kivégezni őt. Valamit tennem kellett.
Messze voltam az erkélytől, de bíztam Arthur tanításában. Nem hagyhattam, hogy bárki is kárt tegyen Aliceben, ezért leemeltem a hátamhoz csatolt íjat, sietve belehelyeztem egy nyílvesszőt, majd gondolkodás nélkül lőttem. Vertige mellkasát találtam el. A megkönnyebbülés küszöbéről azonban ismét a mélybe zuhantam: mielőtt összeesett volna, a nagyúr kitépte a testéből a véres nyílvesszőt, majd minden erejét összegyűjtve szíven döfte vele Alice-t. Mindketten egyszerre estek össze a kastély erkélyén. Abban a pillanatban minden elveszett számomra. Alice volt, aki a múltban kitaszított engem az önsajnálatból, most pedig az ő elvesztése lök vissza a mélybe? A kastély őrei túlerőben vannak, a szerelmemet leszúrták, így már az életem sem ér semmit, hiszen minden, amiért küzdöttünk, odavan! Lőttek a szabadságnak, az igazak diadalának, örökké rabok maradunk, vagy ha nem, megölnek minket is. Beletörődtem, hogy ez itt már a vég, de még egyszer, utoljára, látnom kellett Alice arcát. Felsiettem a kastélyba, mit sem törődve a többiek küzdelmével, fel a díszített oszlopok között a kristályos lépcsősoron, át a hatalmas visszhangzó folyosón és végül az erkélyre értem.
Az egykor dicsőséget és fényt hirdető padló vérben úszott. Vertige holttestén átlépve a szerelmemhez siettem, majd letérdeltem elé. A fejemet sápadt arcához simítottam. Még lélegzett. Meglátván a véres nyílvesszőt, amely kiállt a mellkasából, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Alice lassan kinyitotta égszínkék szemeit, amelyekben most millió álom lángja készülődött kialudni. A teste remegett, hófehér bőrét a halál angyalának karmai simogatták.
- Leonard. Kérlek, ne aggódj miattam, mindennek így kellett történnie. Most már senkinek nem kell tartania a kígyótól. Az őrökkel pedig ne törődj, kérlek. Bízz bennem! –szólalt meg remegő hangon.
- De Alice, kedvesem, most… most mi fog történni? – kérdeztem értetlenül, könnyben úszó szemekkel.
- Most beteljesül az, ami elrendeltetett, az emberek pedig visszanyerik a szabadságukat. Kérlek, ölelj át szorosan, hogy neked ne essen bajod és ne kérdezz semmit. Légy jó mindig, Leonard!
Szó nélkül teljesítettem a szerelmem utolsó kívánságát, majd, habár kérésének okát nem értettem, de nem is ez volt a fontos. Vele akartam lenni, ő pedig velem. Éreztem, ahogy Alice lehunyja szemeit és átengedi magát a természet hatalmának. Nem tudtam mi fog történni ezután, de azt igen, hogy ameddig csak erőmtől telik, nem engedem el őt a karjaim közül. Hirtelen, melegséget éreztem a kedvesem testén, majd ezt követően erős, hófehér fény vakított el. Az egész csak pár pillanatig tartott, de aközben hallottam az udvaron küzdő ellenség segítség kiáltásait, mintha a pokol, izzó parazsa égetné el őket. Félelem kezdett eluralkodni rajtam, majd még erősebben szorítottam magamhoz szerelmem forró testét, amíg egyszer csak váratlanul álomba zuhantam.
Amikor magamhoz tértem, reggel volt. A tisztító Nap sugarai mindent látó Istenként aranyozták be a tájat. A harmatos fűben feküdve a madarak gyönyörű éneke ébresztett fel. Felkeltem a földről és körülnéztem. A környéken álló fákat felismerve, még mindig a kastély udvarában voltam, de az épületnek nyoma sem volt, ugyanúgy, ahogy a bányászoknak és az őröknek sem. Csak én voltam és a fejem fölött a rabsággal szembeni diadalmam jelképe magasodott: Egy tölgyfa. Ugyanolyan magas, nemességgel teli, pompázatos fa volt, mint amilyen alatt otthon időnként nyugalomra lelhettem, egy kivételével: már nem volt ott a kígyó, ami eddig ősellenségemként kísérte végig lépteimet.
Az a tölgyfa pedig Alice volt. Ő volt az, aki mindvégig tudta, hogy fog beteljesedni a történetünk. Mindent azért vitt véghez, azért ment keresztül annyi szenvedésen, azért tűrte el a rabságot, hogy célokat találjon nekem és kiszabaduljak az önsajnálat ketrecéből. Feláldozta magát, mindent elpusztítva maga körül, hogy megmentse a rabok lelkét és az életemet. Megmutatta, mennyit ér a szabadság, hogy később megtaníthassak rá másokat.
A mennyei fa sötét árnyéka alatt feküdve, a lelkem megnyugodott. Gyász helyett csodálatot éreztem Alice iránt, mindaz iránt, amiért képes volt az életét adni. Rájöttem, hogy teljesítettem azt, amit ő elvárt tőlem. Magam mögött hagytam minden sebet, életem naplójának előző fejezeteiből, elfeledtem minden korlátot, ami eddig megakadályozta, hogy továbblépjek. Nyugalom és boldogság öntött el.
A feledés szükséges volt számomra azért, hogy sebeimet begyógyítva tovább küzdjek a szabadság felé vezető úton. A szabadság a lélek megtisztulása, megtörhetetlenné válása. A puszta emberléten való felülkerekedés, amely egy új szintre emeli a létezést. Feledés nélkül viszont nem lehetünk szabadok sem. Nem könnyű feladat ez senki számára, de nekem most sikerült. Elmúlt a fájdalom, a rabság, már csak két dolog maradt: a szabadság és Alice gyönyörű emléke.
Alice volt maga az megtörhetetlen szépség, ő volt a lángoló főnix, amely tüze utat mutat, hogy kijussunk a boldogtalanság sötét tömlöceiből. Ékes tollú madár volt, mit nem lehetett bezárva tartani, vagy megrontani. Olyan madár, amely tökéletessé válásakor újjászületett a dicső természet örökös jelképeként. Az ő önfeláldozása mély heget hagyott a világon, megváltoztatva azt és belevésve aranyszabályát minden szív falába:
Az embert be lehet zárni, fogva lehet tartani, de a lelke örökre szabad marad.
