Azt mondják, az új nap, új kezdet. Sajnos számomra ez a keddi nap, csak visszaemlékeztetett a félben hagyott teendőimre, amiket a múltamban felejtettem. Amint felébredtem, megborotválkoztam, lefürödtem, majd felöltöztem úgy, ahogy gondoltam, hogy Alicenek is tetszeni fogok. Fekete inget vettem fel, ugyanolyan színű nadrággal és nyakkendővel. Jó benyomást szerettem volna kelteni szívem választottja előtt, alig tudtam gondolkodni az izgalomtól, hogy újra láthatom őt. 08:00 volt, de már készen álltam indulni az állomásra, azaz majdnem készen. Ez volt az első reggel az óta, mióta Alice elment, hogy korgott a gyomrom. Elővettem a csomagjaim közül az átlátszó kis dobozt, amiben az útra pakolt ételemet rejtettem, és elővettem két szendvicset.
Miután befejeztem a reggelit, megpróbáltam felhívni Alice-t, hátha most az egyszer kivételesen válaszolni fog, sikertelenül. Visszatettel a telefonomat a zsebembe, felkaptam a csomagjaimat és hátranézés nélkül kiléptem nyugtató lakásom megszokott világából. Az utcára érve szétnéztem, majd az első érkező villamossal elszáguldtam az állomásig. Leszállva a járműről búcsúzó tekintetet vetettem az általam gyűlölt városra, sejtvén, hogy egy jó ideig nem fogom viszontlátni és rájöttem, hogy nem is utálom annyira, mintha amennyire azt gondoltam, hiszen itt élnek a barátaim. Alig maradt húsz perc az indulásig, de a vonat már a síneken állt. Öreg, ütött-kopott jármű, talán a leghitványabb az országban: kopott vörös festék virított az oldalain, amire fehér csíkokat festettek, valószínűleg csak unalomból. Ahogy előttem állt, mintha a halál szekere jelent volna meg előttem, ami egyenesen a pokol felé visz. Egy pillanatra megálltam, mély lélegzetet vettem, majd tovább indultam. Felszálltam. Végigsétálva a vonat végtelen folyosóján minden üres fülkébe beléptem, majd egy olyanba tettem le csomagjaimat, ahol le lehetett húzni az ablakot. Miután berendeztem ideiglenes lakosztályomat, rádöbbentem, hogy mégsem hagyhatom csakúgy elsiratás nélkül az otthonomat és a benne élő legjobb barátaimat. Leszálltam a vonatról és a legközelebbi üzletből vásároltam egy doboz Davidoffot, egy üveg olcsó Whiskyt és egy öngyújtót. Abban az időszakban még sok mindent megengedhettem magamnak, mivel az egyetemi ösztöndíjam gyűjtögetésével szereztem egy kis zsebpénzt. Visszagyalogoltam a fülembe, ott a csomagjaim közé rejtettem az italt, és a cigivel a zsebemben kényelmesen hátradőltem a poros, keményülésen. Most már semmi sem állhatott az utamba, hogy viszontláthassam Alice-t és, hogy boldog legyek vele. Habár kicsit tényleg izgultam, hogy vajon mit fog mondani, miután meglát az új otthonában, de Jennyfer elkotyogott szavai megnyugtattak, mert tudtam, nincs mitől félnem, hogyha ő is szeret engem.
A vonat lassan elindult. Felszabadultan ücsörögtem az üres fülkémben, teljesen otthon éreztem magam. Néhányszor még próbáltam elérni Alice-t telefonon, azonban már megszokott volt, hogy nem válaszol. Pár perccel az indulás után kopogást hallottam a kabinom átlátszó üvegajtaja felől, majd megpillantottam a várakozó kalauzt. Negyven év körüli, göndör, ősz hajú mogorva ember. Az homlokán illetlenkedő szemöldökpár szinte olyan vastagra nőtt, mint a férfi ódivatú bajusza. Mikor először indult dolgozni, biztosan fehér inget viselt, ami mára már barna koszmintákat hordozott, a fekete vászonnadrágja zsebéből kilógott a kézpénz, amit nyilvánvalóan lefizetéssel szerzett meg. Az ingje felett sötétkék kabátot, fején ugyanolyan színű kalapot viselt, ami az egyenruhájához tartozott. Intettem neki, hogy jöjjön be. Szó nélkül átlyukasztotta a jegyemet, majd kisétált.
Amint láttam, hogy messze jár a folyosón, elővettem a csomagomat, kiemeltem belőle a már kikívánkozó Whiskyt, visszagondoltam a szeretett városomra, majd jó párszor meghúztam az üveget. Ezután már a kényelem tetőpontján éreztem magam. Még az utam felénél se tartottam, de az ital már megtette a hatását. Amikor beértünk Newportba, ami London előtt négy megállóval feküdt, lehúztam a fülke oldalsó ablakát, elővettem a Davidoffot, majd rágyújtottam. Iszonyatosan jól esett. Azóta nem cigiztem, hogy Katerine-vel szakítottunk. Újból eszembe jutottak a történtek, felfoghatatlan volt számomra, hogy volt képes megcsalni! Pont, mint az a buzi apám, szegény anyámat. Kitudja hány gyereke van még rajtunk kívül annak a seggfejnek? Nem is akarom tudni… Zain Clayton, aki az ivászat koronázatlan királya, bárcsak egyszer belefulladt volna a boroshordóba. Emlékszem az utolsó nagy cirkuszra. Tavaly volt, mielőtt elköltöztem otthonról. Anyuval védőoltásért voltunk a korházban, valamilyen járvány miatt. Apu otthon maradt tévézni, na meg persze, hogy ne hagyja egyedül a piásüvegeit. Kint zuhogott az eső, anyu és én siettünk haza amilyen gyorsan csak tudtunk, de a dugó miatt így is órákig tartott az oda-vissza út. Amint beléptünk a házba, szerető apám félig eszméletlenül feküdt az ágyon, fölötte meg egy szőke velem egy korosztálybeli ribanc ugrált. Apám észrevette, hogy hazaértünk, de túl részeg volt a magyarázkodáshoz, csak annyit nyögött ki akadozó nyelvel: „Laura…”. Ez volt anyám neve. Na, szóval ekkor történt az utolsó ilyen helyzet a válás előtt. Amandának volt esze és már fél évvel azelőtt elköltözött, mert nem tudta végignézni apu szerencsétlenségét. Amanda az ikertestvérem. Mindig büszke voltam rá, igazi vezéregyéniség volt. Amint elköltözött, sikeres állást kapott a Liverpooli Spire kórház szülészeti osztályán. Hónapok óta nem láttam sem őt, sem a szüleimet, de most a szüleim éppen nem is érdekeltek. Ebben a pillanatban csak Alice érdekelt és a füstölgő cigi. El is szívtam egymás után 4 szálat a dobozból, ezután elbóbiskoltam és csak a főváros utáni kisvárosban, Dartfordban ébredtem fel. Levegőznöm kellett, kimentem a folyosóra és megtudtam, hogy ezen a helyen húsz percet áll a vonat. Leszálltam a járműről, hogy körülnézhessek. Kicsit hűvös, annak ellenére, hogy csak délután egy óra volt. Sétáltam a dartfordi állomás körül össze-vissza, azzal a gondolattal a fejemben, hogy már csak pár óra és találkozhatok Alicevel, amikor egy ismerős arcot pillantottam meg az épület túlsó sarkán: Caleb pofáját.
Calebben, a bunkó farmerben, akivel a Kate többször is megcsalt, öltözködés szempontjából most sem csalódtam: ugyanolyan parasztul nézett ki, mint pár hónappal ezelőtt. Mosatlan, zsíros haja fölött koszos baseballsapkát viselt, piros kockás ing feszült a mellkasán, hogy még jobban kidomborítsa a felfújt izmait, ez alatt szakadt farmernadrág és fekete, sáros cipő díszítette a külsejét. Két oldalán két kigyúrt alak feszített, ők számomra ismeretlenek voltak, azonban nem volt nehéz következtetni a személyiségükről, ugyanis, mintha Caleb két ikertestvérét láttam volna… Ők nem vettek észre. A vonatnak lassan indulnia kellett, felszálltam. A trió követett engem, majd egy másik fülkében foglaltak helyet, nem tudtam az úti céljukat. Amint elhaladtak a fülkém mellett, Caleb bekukkantott, majd észrevett. Ha nem lett volna köztünk az ajtó, el sem képzelem mi lett volna a vége. Igaz, hogy már csak néha-néha jut eszembe Katerine, de nem csak miatta, hanem maga a viselkedése miatt is utálom azt a parasztot. Elindult a vonat, de mióta megláttam azokat az idiótákat, nem tudtam megnyugodni az idegességtől. Swanley felé tartottunk, de képtelen voltam kivárni az érkezést, hogy megnyugtassam magam, sétálni kezdtem a folyosón, majd az egyik oldalsó, nyitott ajtónál rágyújtottam egy újabb szál cigire. A hűvös fél és a Davidoff füstje már kezdett megnyugtatni, amikor egy óriási lökés következtében nekivágódtam a folyosó oldalának. A cigi kiesett a kezemből, én pedig szinte összeestem a hirtelen támadástól.
- Hé, Clayton, emlékszel még rám? Hogy van a csajod?
A parasztos akcentusból tudtam már, hogy csak egy személy lökhetett fel. Hátrafordultam, és láttam Caleb önelégült arckifejezését. Nem, most nem nyerhetett, nem hagyhattam neki, hogy újra legyőzzön, mint akkor, mikor elvette tőlem Katet. Még mindig éreztem az ital hatását, nem voltam ura önmagamnak. Elborult az agyam, felugrottam a folyosó padlójáról, jobb kezemmel megragadtam Caleb nyakát, a falhoz taszítottam, majd addig ütöttem a bal kezemmel az egoista pofáját, amíg vérezni kezdett az orra. Ez után nem tudtam, hogy mit tegyek vele, hisz perceken belül magához tért volna és kezdődhetett volna az újabb bunyó. Összeszedtem minden erőmet, felemeltem az ősellenségemet, majd kidobtam a vonat nyitott ajtaján egy Albourne-i erdős területre. Végül is komoly baja nem származott a történtekből, csak annyi, hogy új vonat után kellett nézzen.
Abban a pillanatban, hogy megszabadultam Calebtől legalább az utazásom idejéig, megjelentek mögöttem a fiú kigyúrt barátai, akikről időközben megfeledkeztem. Sajnos épp azt a jelenetet látták, amikor kirepítettem az ellenségemet a vonatból. Odarohantak mögém, és igyekeztek bosszút állni rajtam a barátjuk elaltatásáért. Amire a következő eseményekből emlékszem, az pár hatalmas ököl, ami az arcom felé száguldott.
Ezután ugyanazon a helyen ébredtem, ahonnan az utolsó emlékeim is származtak. Szerencsére a támadóim nem tudtak kidobni a vonatból, valószínűleg azért, mert már majdnem Albourneban voltunk, és az utasok kezdtek kijönni a folyósóra. Ébredésem után szörnyen fájt a fejem, nagy nehezen felálltam és elbicegtem a mellettem levő mellékhelyiségig, hogy rendbe szedjem magam. A tükörképemet látva, iszonyatosan néztem ki, de nagy örömömre nem kékültem be sehol. Megigazítottam a hajamat, az ingemet visszagyűrtem a nadrágomba, hogy az Alicevel való találkozáskor a lány ne ijedjen meg tőlem. Lassan visszabicegtem a fülkémbe, ahol már órák óta nem voltam és leültem, hogy megpihenjek, amíg Brightonba érünk. A kabinba érve ellenőriznem kellett, a dolgaimat, hogy minden, amit az útra csomagoltam, megmaradt-e, amíg eszméletlen voltam. Már kezdtem örülni, hogy ezen a vonaton minden ember tisztelettudó és becsületes, mivel itt nincs jelen a lopás, amikor észrevettem, hogy eltűnt a pénztárcám, benne minden értékemmel.
- Biztos azután lopták el, miután megvertek. - mondjuk jogosan cselekedtek, mert hibás voltam az ügyben.
Elővettem az útra csomagolt szendvicseket és igyekeztem megtömni magam velük, mert nem tudhattam, hogy készpénz nélkül mikor eszem legközelebb. Az úton kezdett egyre több erdős, dombos terület lenni. Kihajoltam az ablakon levegőzni egy kicsit, nem volt túl meleg. Tudtam, hogy Brighton már nem lehet messze, ezért a hátralévő időben csak arra gondoltam, mit legyen az első szavam Alicehez.
- Vajon átöleljem? Megpusziljam az arcát? Egyáltalán hogyan köszönjek neki?
Ezeken a nyugtalanító gondolatok közepette rábukkantam a zsebemben lévő maradék cigarettára, és ismét rágyújtottam. A csodálatos dombvidéki tájat szemlélve, egyszer csak a vonat erős sípolását hallottam, majd pár perc lassítás után megálltunk a füvel teli, zöld vidéken. Az vonat ablakán át szemléltem a csodálatos remekművet, melyet a természet alkotott. Semmiképp sem ért fel a Meling’s Wood-i erdő nyújtotta káprázattal, de mindenképp fenséges látvány volt.
- Megérkeztem Brightonba.
