Vertige - Ösvény a semmi felé VI

VI.    FEJEZET:


Brighton volt a leghíresebb üdülőhely az országban.  A városba látogató emberek általában szórakozni, nyaralni utaztak a vidékre. A varázslatos táj, várost körülvevő örökzöld erdők minden elképzelésemet felülmúlták a hely szépségét illetően. A la, Manche csatorna friss vizének illata érződött a levegőben. Felkaptam csomagjaimat és elindultam megkeresni Alice új otthonát. 18:30 volt, még jócskán volt időm felkeresni leendő szerelmemet. Azon tűnődtem, hogy vajon hogyan fog reagálni annak a hírnek a fogadására, hogy az úton kifosztottak. Elhiszi és befogad egy pár napra a lakásába, vagy elküld? Azt az elméletet is a fejemben hordoztam, hogy talán nem érzi irántam azt a tüzet, amit reméltem, kidob az otthonából és talán már holnap reggelre ismét Cambridge-ben találom magam, összetört szívvel.
Sétálva Brighton ismeretlen utcáin elveszítettem az önbizalmamat.
-    Mi van, hogyha nem is örül nekem? Hogy lehettem olyan hülye, hogy ekkora utat tettem meg egy olyan lány miatt, akit még csak nem is ismerek igazán.
Ekkor kezdtem csak kijózanodni. Féltem az Alicevel való találkozástól, ezért igyekeztem minél jobban húzni az időt. Nem jeleztem egy taxinak sem, hogy vígyen a William Slave egyetem bentlakásához, inkább gyalog próbáltam a célállomásra találni, hiszen pénzem s. Az utcán sétálva újból elővettem a már félig üres cigarettás dobozomat, majd ismét elszívtam pár szál Davidoffot. Az utca magas épületeit csodálva megpillantottam a Szent Miklós templomot a messzeségben, amiről annyit tudtam, hogy az 1514-es tűzeset egyetlen túlélője volt.
Bármennyire is szerettem kóvályogni össze-vissza az utcákban, meg kellett tudnom, merre találom Alice otthonát. Szinte minden járókelőt megkérdeztem, hol találom a William Slave egyetemet, de senki sem tudott róla semmit, mintha nem is létezne.
Már lassan kezdtem megnyugodni és ténylegesen elindulni az áhított cél irányába, amikor rádöbbentem az egyik legfontosabb tényező hiányára:
-    Nem hoztam ajándékot! Milyen látogató az, aki egy aprósággal sem képes kedveskedni leendő kedvesének?
Kedd délután volt, minden üzlet nyitva várta gazdagabbnál gazdagabb vásárlóit, csak épp engem nem, akinek egy lírája sem maradt az utazás után.
-    Ilyen nincs! Én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon. Otthagytam a kényelmes otthonomat a nagy semmi érdekében, megverettem magam, kiraboltak, rosszabb már nem is lehet… na, jól van, Leo. Le kell, hogy nyugodj. Lássuk a lehetőségeinket. - beszéltem magamhoz…
Az utca túlsó oldalán állt egy virágüzlet. Az bolt előtt gyönyörű növények voltak kisorakoztatva, nem volt pénzem, így hát nem tehettem mást: óvatosan, gyanútlanul a kirakat elé sétáltam, felkaptam egy csokor vörös rózsát, majd futottam, amíg csak az erőmtől telt. Ajándékom már volt, de nem tudtam hova vinni.  Befordultam az első sarkon a lopott virággal, és hosszas keresés után végre találtam egy taxit. Sietve beszálltam és megkértem a sofőrt, hogy vigyen Alice egyeteme elé, mire a nálam nem sokkal idősebb, baseballsapkás fiú komoran visszaszólt:
-    Haver, én ebben a városban születtem, de eddig még nem hallottam semmiféle William mit tudom én milyen egyetemről. Most átverni próbálsz?
-    Dehogy próbállak átverni, ember! Egy barátnőmet jöttem meglátogatni és egy levél szerint ez neve az egyetemnek, amelyben tanul.
-    Nem tudom, haver, nem tudom. Én biztos, hogy nem ismerem. Esetleg tudnál mondani egy utcát, ahova még elvihetnélek? – kérdezte, közben elgondolkodva az egyetem nevén. Számomra is nagyon különös volt, hogy egy brightoni lakos nem ismer egy állítólag híres egyetemet. Elővettem az Alice szobájából kölcsönvett levelet, majd elolvastam az utcát, ahonnan postára tették, hátha onnan majd válaszokat kaphatok.
-    Az utca neve: The Lanes Str. – válaszoltam.
A taxis meglepett tekintetet vetett rám.
-    Hú, haver, az a hely igazából nem egy utca, hanem már csak elhagyatott tér az erdő mélyén, üres épületekkel. Arra már senki nem jár, a lakosok is beköltöztek a belvárosba, évtizedek óta. Ha gondolod, elviszlek oda, de messze van és az út sem a legjobb.
Egyetem az erdőben? – gondoltam magamban. Ez tiszta hülyeség. Amúgy is lényegtelen, hogy hol van, hogyha ott megtalálom Alicet. Gondolkodás nélkül odahajtattam az értetlenkedő sofőrrel, akit, mint később kiderült, Walt Poenak hívtak. A szinte egy órát tartó út alatt lehetőségem akadt megfigyelni a brightoni vidék lenyűgöző tájait. Habár az út göröngyössége nem engedte, hogy teljesen kényelembe helyezkedjek, a sötét, rejtelmekkel teli zöld erdő megnyugtatott, mert az otthoni Meling’s Woodot juttatta az eszembe.
Miután célba értem és a fáradt taxis is visszafordult a belváros irányába, elindultam megkeresni Alice új otthonát. Körülöttem olcsó fakunyhók álltak tucatjaival, amelyeket a leggyengébb szellő is képes lett volna ledönteni. Egy épület azonban ezeknek a szánalmas viskóknak a teljes ellentéte volt. Körülbelül fél órával a helyre érkezésem után a lábam földbegyökerezett és tátott szájjal bámultam a szemem előtt hatalmasodó területet. Pár tíz méterre tőlem egy hatalmas, botanikus kerthez hasonló, égig érő fákkal teli végtelen udvart figyelhettem meg, közepén egy pompázatos, középkori kastéllyal. Nem tudtam felidézni, hogy miért, de nagyon ismerős volt a számomra a hely. Amikor megpillantottam, nyomban kirázott a hideg. A kastély, mintha egy erődítmény lett volna, amely több ezer katona védelmezésére is elegendő. Szürke, kőből épült falain nyomot hagyott az idő, vérvörös, virító cserepein észrevevődött, hogy nem a felhőkig magasló teteje nemrég lett felújítva. Az téglalap alakú épület két oldalsó tornya alig látszódott ki a terület minden részét beborító erdőtől. Közelebb léptem a gazdagon díszített vaskapuhoz és elolvastam a címet: The Lanes Street, 33, Alice egyetemének címe. Csodával határosnak is mondható volt, hogy a kezemben levő csokor elrablása után pontosan szerelmem otthona elé csöppenek, kezdtem azt hinni, visszatért a szerencsém. A gondosan megmunkált fémkapu felett egy csillogó tábla ékeskedett, aranyozott felirattal: „la mort des sorcières!” Sajnos nem értettem franciául, ezért nem foglalkoztam a szöveggel. A külföldi nyelvezeten kívül valóban semmi más jelzést nem találtam, ami informálta volna az utazókat az egyetem létezéséről.
Bátorsággal megtelve megnyitódtam a finoman kidolgozott ébenfekete kerítés kapuját, majd beléptem az udvarba. Azon nyomban, akaratlanul földbe gyökerezett a lábam. Átfutott rajtam valami rettentően félelemkeltő, jéghideg érzés, mintha egy figyelmeztetés lett volna, és képtelen voltam tovább menni.
-    Talán még egyszer rá kellene, csörögjek Alicere, hátha válaszol és kijön elém.
Alig, hogy elővettem zsebemből a telefonomat, egy hátborzongatóan félelmetes úriember alakja lépett ki a kísértetkastélyból és tartott felém. Majdhogynem kiejtettem az Alicenek szánt csokrot a kezemből, mikor szememmel végigvizsgáltam a gentlemant. Negyven-ötven év körüli magas, jóvágású férfi jelent meg előttem, makulátlan, csillogó fekete zakóban, bíbor csokornyakkendővel. Ősz haja gondosan hátra volt fésülve, lassan ráncosodó arcán egy szőrszál sem volt észlelhető. Úgy közeledett felém, mint maga a sátán, aki egyenesen a pokol kilencedik körébe vezetne le hamarosan. Már csak pár lépésre volt tőlem, megállt, aranyló, sárgás szemeivel üdvözlő tekintetet vetett rám, majd barátságosan felém nyújtotta jobb kezét:
-    Jó estét, Mr. Clayton! Örülök, hogy megismerhetem. A nevem Jean Vertige, és az ön előtt fekvő építészeti kincs, a William Slave egyetem igazgatója volnék. Tisztában vagyok az úti céljával, de sajnálattal közlöm önnel, hogy Lions kisasszonyt ebben az időszakban szörnyen lefoglalják a tanulmányai és nem szeretném, ha egy röpke látogatás miatt felborulna a tevékenységeinek programja. Szívesen megvendégelem egy kávéra, esetleg más, erősebb italra az irodámban, ami után kikísérem, de nyugodjon meg, átadom az üdvözletét Miss. Lionsnak.
Honnan a francból tudja ez az öreg, hogy ki vagyok és miért jöttem? Miért nem engedi, hogy találkozzak Alicevel? Itt valami nagyon nincs rendben, de esküszöm, megtalálom és hazaviszem őt! Soha nem voltam ennyire megrémülve egy embertől sem, de nem szabadott kimutatnom, amit valójában éreztem:
-    Sajnálom uram, itt maradok, hogy találkozzak Alice-el, amennyiben nincs ellene. - feleltem látszólag határozottan.
-    Semmi ellenvetésem Mr. Clayton, csak óvni szeretném önt. Tudja, Brightonban nem igazán kedvelik az idegeneket.
-    Brightonban? Uram, kérem, ne nézzen ennyire hülyének. Brighton egész Anglia leglátogatottabb turistaközpontja és, hogyha megengedi, ma éjjel itt alszom.
-    Látom, nem tudom meggyőzni önt, Mr. Clayton. Nagyon helyes. Azonnal előkészíttetek magának egy tisztaszobát, ahol kipihenheti magát, és reggel találkozhat a rég nem látott barátjával. Amennyiben vacsorázni is óhajt, szívesen levezetem az ebédlőbe.
Nem szerettem volna még illetlenebb lenni az úrral, ezért nem kérdeztem meg, honnan tudja, hogy ki vagyok, sem azt, hogy miért nem láthatom ma Alice-t. Igyekeztem türelmes lenni és kivárni, mit hoz a holnap.
- Köszönöm, nem vagyok éhes. Az utazás eléggé kimerítő volt, szeretnék lepihennie. - válaszoltam kedvesen Mr. Vertigenek.
- Ez esetben, kérem, kövessen.
Végigsétáltunk az hatalmas kert bokrokkal körülvett ösvényén, amíg a kastély bejáratáig nem értünk. Az épület régi falain itt-ott égésnyomok vevődtek észre. Az óriási lekerekített faajtó két oldalán, két rövidre vágott hajú, vörös egyenruhás, edzett fiatalember várt minket.
-    Arthur, kérlek, kísérd fel Mr. Clayton a szobájába. – szólalt meg rövid szünet után az igazgató.
Az előbb azt mondta, hogy előkészít nekem egy szobát és mire az ajtóhoz érünk, valaki már ki is takarította? Mi ez a hely? Egyáltalán minek vannak testőrök egy egyetemen? Mióta csak elhagytam az utca szabadságérzetet keltő helyiségét és beléptem erre a rémes helyre, az érzés fojtogatott, hogy tűnjek el innen, de nem tehettem. Meg kellett találnom Alice-t.
A Arthur nevű testőr elvette a kezemből a csomagjaimat, és belépett a kastélyba. Csak a csokrot hagyta meg nekem. Amint magam is beléptem az épületbe, az öregúr utánam szólt:
-Á, Mr. Clayton, még valami! A kastély területén nem működnek az elektromos tárgyak, gondoltam szólok. További kellemes estét és jó pihenést.
- Köszönöm, viszont kívánom.
Most már érthető, hogy Alice miért nem válaszolt egy hívásomra sem. De álljunk meg egy percre. Hogyha rajtam kívül Jennyfer, Sam és Ted is próbálta elérni, sőt, írtak is neki, de Alice nem kapta meg ezeket, az azt jelenti, hogy amióta ideért, el sem hagyta a kastélyt. Most már komolyan, mi folyik itt?
Az belépés után egy hatalmas teremben találtam magam, amit teljesen vörös árnyalatok és látszólag felbecsülhetetlen értékű festmények borítottak be. Az egyik festményen ugyanazt a szimbólumot vettem észre, amit az Alice üzenetén levő pecséten: a kígyót, kereszttel a szájában. A szoba két oldaláról két lépcsősor vezetett fel az első emeletre, ahova figyelemmel kísértem a testőrt. Ezután kisebb-nagyobb termeken áthatolva egy végtelennek tűnő folyosóra értünk, amin keresztül menve eljutottunk egy egyszerű, faajtós szobáig. Arthur elővett a zsebéből egy kulcsot, kinyitotta a kitisztított szoba ajtaját, bent lehelyezte a csomagjaimat, majd átnyújtotta a kulcsot. Mielőtt végleg magamra hagyott volna, az ajtóból még rám nézett, majd halkan azt súgta a fülembe:
-    Meneküljön! –ezzel rám csukta az ajtót, majd elment.
Nem tudtam, mire véljem ezt a mondatot, nem is foglalkoztam vele. Körülnéztem a szobában, de semmi halálit nem vettem észre benne. Ez is csak egy szoba volt… Ódivatú, virágos tapéta az üres falakon, két alacsony ruhásszekrény, egy oda nem illő faasztalka mellé egy székkel, és egy egyszemélyes ágy. A telefonom csakugyan nem ment, nem tehettem semmit, ami javít a helyzetemen, ezért a megvetettem az ágyamat, lefeküdtem és végül elaludtam.