Betyár villág hortobágyon

Hajdú-Bihar vármegye székhelyén, egy kora őszi, fojtogatóan párás délelőttön, Mérei főispán irodájában a levegő nehezebb volt a kinti ködnél. A főispán, egy negyvenes évei derekán járó, komoly tekintetű férfi, ujjaival dobolt az asztalon, miközben a kinevezett csendbiztosra, Mérges Balázsra meredt.
​Balázs, akinek a hírneve megelőzte őt – nem csak a mérges természetéért, hanem a könyörtelen, de igazságos rendfenntartásért is –, egyenesen állt, mozdulatlanul, mint a csendes téli nádas. Fehér ingét vastag, barnásvörös posztó mente borította, melynek széles gallérja keretezte szikár, szélfútta arcát.
​„Balázs,” szólalt meg Mérei, hangjában a hivatalos tekintély rezgett. „Pest felől nemcsak a királyi rendeletek, de a haladás szele is fúj. Vasútépítési terveket szövögetnek itt, a Tiszántúlon. Szükségünk van rá: ez az egyetlen módja annak, hogy ez a vidék végre kitörjön a sár és a reménytelenség köréből.”
​Mérges Balázs, aki eddig csak néma tisztelettel hallgatott, halkan bólintott: „Értem, főispán úr. A vasút a jövő. De mi a feladat?”
​Mérei maga elé húzott egy térképet, melyen a Hajdú-Bihar területét vázolták fel, több pontot piros kereszttel jelölve. „A feladat a rend. Ezek a keresztek… ezek a betyárbandák, akik garázdálkodnak. Haramia Gergő, Bicskás Matyi, Bálint gróf és Csendes Jakab – fosztogatnak, gyújtogatnak, megölik a vállalkozó szellemet. Ki fog befektetni, ha a bérkocsit rablók állítják meg, és a parasztot megfélemlítik?”
​A főispán a csendbiztos szemébe nézett. „Vasútat csak békében lehet építeni. Én a törvény nyelvét beszélem. A betyárok csak a puska és a kötél nyelvét ismerik. Balázs, maga az én hangom a pusztában. Minden erőforrás a rendelkezésére áll. Számolja fel a bandákat. Véglegesen.”
​Mérges Balázs ajkán egy pillanatra futólagos, keserű mosoly jelent meg. Tudta, hogy a feladat nem egyszerű végrehajtás, hanem egy háború megnyerése a széllel és a bűnnel szemben. A betyár nem csak egy ember, hanem egy eszme, a kiszolgáltatottság és a lázadás szimbóluma ezen a vidéken. De a haladás nem várhat.
​„Megtörténik, főispán úr,” felelte Balázs mély, rekedt hangon. „Tiszta asztalt kap a vasút. A Harmia Gergő és a többiek hamarosan csak a rémtörténetek részei lesznek.”
​A csendbiztos másnap reggel, a felkelő nap első sugaraival elindult. Nem sok embert vitt magával: néhány megbízható hajdút, akik a hűségüket és bátorságukat már bizonyították, és akik szótlanul követték minden parancsát.
​Lován ülve, hátában a puskájával, csípőjén a kardjával, Mérges Balázs az elé terülő hatalmas, sáros-szikes pusztát szemlélte.
​A Tiszántúl még mélyen aludta a régi, lassú, 18. századi álmát. Az urak és a közrendűek közötti szakadék áthidalhatatlannak tűnt, a betyárvilág pedig csak az igazságtalanság tünete volt. De Balázs nem a tünettel foglalkozott; ő a gyökerekkel akart végezni, mert a főispán parancsa szerint az állam és a jövő érdeke megkövetelte.
​Ahogy a távolban lévő fűzfák elhalványult körvonala felé lovagolt, tudta, hogy a következő hetek véresek és könyörtelenek lesznek. Nincs kegyelem, nincs alkudozás. A vasútépítésre szánt földet meg kell tisztítani. Mérges Balázs csendbiztos, a rend embere, elindult, hogy véget vessen a betyárkor legendájának.